Magyar Ifjúság, 1985. szeptember-december (29. évfolyam, 36-52. szám)

1985-11-01 / 44. szám

. — Kedvenc zeneszerzője? — Sztravinszkij. De Stockhausent is szeretem. Számomra megnyugtató volt, hogy nem Igornak ne­vezte a nagymestert. Azt el se tudom képzelni, hogy nem találkozott Sztravinsz­kijjal, hiszen a párizsi évek nem kisebb személyi­ség közelébe sodorták Ni­­cót, mint Alain Delon. És ez hogy volt? — kérdezem. Zavaros történet követ­kezik. Nicót eredetileg egy Tobias nevű, hajlamait te­kintve férfiakat kedvelő fo­tós fedezte föl. A becene­vét is onnan kapta, hogy ennek a bizonyos fotósnak volt a barátja egy­­bizonyos Nikosz nevű görög férfi. Tobias leegyszerűsítette a dolgot: Nikoszt is Nicónak hívta, meg Christát is Ni­cónak hívta. Az under­ground nem különösebben bőbeszédű, s nem mindig rendelkezik kellő fantáziá­val. Nico megszerette a ne­vét, ha másért nem, úgy azért, mert Pavlowski né­ven nehéz karriert befutni. De hát hogyan is volt Alain Delonnal? — Egy film női főszere­pére kértek fel, melyet vé­gül nem én játszottam el: a partnerem Alain Delon lett volna. — És miért nem játszot­ta el? — Elkéstem. — Mennyit késett? — Két hónapot. A filmet lekéste, Alain Delont nem, akinek, úgy hírlik, élettársa volt egy ideig. Alain gyönyörű, mondja, és veszedelmes. Nemcsak a szépsége okán, hanem a barátai miatt. Alaint körülveszi az alvi­lág, és ő nem akar, vagy nem tud tőlük szabadulni. Azt már meg se kérde­zem, hogy maradt-e még közöttük kapcsolat, mert látom Nicón, hogy a termé­szetében rejlik: továbblép­ni, hátat fordítani a teg­napnak. Ami meg a híres embereket jelenti, akad azokból több is, nemcsak Alain Delon. A modern te­lekommunikáció idején a világhír öt percre minden­kié lehet — hirdette az amerikai underground ugyancsak kiemelkedő fi­gurája, Andy Warhol. Nos, kivel futhatott volna össze Nico, mint Andy Warhol­lal, a grafikussal, zenész­szel, filmrendezővel, öt filmjében játszott, például abban is, amelyben egy fér­fival összezárva egy mel­lékhelyiségben teljes órát beszélget a vásznon. — Volt forgatókönyv? — Nem volt. Rögtönöz­tünk. — És mennyi idő alatt készült el a film? — Nem emlékszem. Ta­lán egy nap alatt. Nico katasztrofális közö­nye arra kényszerít, hogy én is gomblyukánál fogva húzzam elő a sivárodó em­lékezetből a hírességeket, s már keresztnevükön szó­lítsam őket. — És hogy van Andy? — kérdezem Nicót, mintha gyakorta ennénk együtt szendvicset New York ötödik sugárútján. — Ó, Andy — mondja, de minden érzelemnyilvá­nítás nélkül. — Hát azt csi­nálja, amit eddig. Most kellene elárulni, hogy alig tudom, mit csi­nált eddig, bár ismerem azokat a hajdanán lázadó­nak minősített fotómontá­zsait és rajzait, amelyek a fogyasztói kultúra kritiká­ját és propagandáját egy­képpen szolgálták: például a Campbell márkájú kon­­zervleves dobozának raj­zát. — No, ezt a konzervle­­vesstílust nem szeretem, és Marilyn Monroe-ról ké­szített fotómontázsát sem — mondja Nico. — A film­jeit inkább. Warhol aszké­ta. Nincs személyes kap­csolata az emberekkel. A legszívesebben egyedül él. Alig eszik. Csak sárgarépa­­kivonatot iszik. És megszál­lottan dolgozik. Megpróbál­ja kiteljesíteni azt, amit elkezdett. S most leginkább gazdag emberek portréját mintázza, önmagától Nico nem mond el semmit. Harapófo­góval húzom ki belőle, hogy él egy fia Párizsban, ő is költő és énekes (Ari Bou­logne). — Sokkal jobb költő, mint én, mondja Nico. Mert a Velvet under­ground zenekarral játszva Nico a költészetet is kita­nulta. Bár igaz, hogy ott­hagyta a nagy hírű együt­test, az első nagylemez után. Mert a Velvet under­ground zenéjét jól ismerik a hazai rockrajongók. Ta­lán csak azt nem tudják, hogy a syracuse-i együttes nevét egy félpornográf ponyvaregény nyomán adta Andy Warhol. Első fellépé­sük 1966-ban, New York nyomornegyedében tüstént hatalmas botrányba fulladt, és ezzel máris feltűnést kel­tettek, többek között azért, mert náluk lépett fel a rocktörténet egyik első do­bosa, Maureen Tucker. A Velvet underground az úgynevezett „multimedia show” úttörője volt. Petár­dák robbantak az előadás alatt, az iszonyú hangerő félelmet keltett a közön­ségben, nem szólva a feke­te bőrruhákról. A Velvet underground első lemezének borítóját Andy Warhol tervezte: az egész úgy festett, mint egy lehámozható banán. De nemcsak a zene hatott itt, hanem a koncerten fellépő táncosok, a filmvetítés és az egész környezet, melybe természetesen Andy War­hol belekomponálta a kö­zönséget, sőt a környezetet is. A hatvanas évek dereka még a virággyermekek korszaka volt; ez a zene­kar már fordított egyet a korhangulaton , hiszen sötét képek, a fenyegető fellépés és a kábítószer nyílt hirdetése tette őket különbözővé. Mindehhez pedig Nico, aki szerepelt Fellini La dolce vitájában, akit úgy jellemeztek, mint „félistennő, félségcsap”, s aki váratlanul eltűnt ebből a környezetből, hogy önálló énekesként lépjen fel, hol egyedül, hol a zenekar egy­kori tagjával, máig is kom­ponistájával és barátjával, John Cale-lal. Nico azt állítja, hogy ne­ki még nem sikerült felnő­nie. A Velvet underground többi tagja viszont túl ko­rán érett, mert túlságosan korán kezdte. A zongorista és énekes Lou Reed ötéves kora óta zongorázik. John Cale csodagyerekként tűnt fel Angliában és nyolcesz­tendős volt, amikor első szerzeményét bemutatta a BBC, és a fúvóshangszerek mestere, Sterling Morrison tízévesen lépett először színpadra. A szőke csoda, Nico most barna hajat hord, fésűjét és keféjét útközben elvesz­tette, és egy kissé talán a ragyogását is. Angliában él, részben Brixtonban, London elővá­rosában, s részben Man­chesterben. Az interjú ké­szülésének napján Brixton­ban ismét lázadás volt, s én könnyedén magam elé idéztem azokat a napokat, amikor négy esztendeje ta­núja lehettem a javarészt nyugat-indiai lakosú elő­város zavargásainak: lát­tam a betört ablakú üzle­teket, a felfordított és fel­gyújtott kocsikat s házakat. Megérkezik Nico európai túrájának menedzsere, Al­len Wise. Most beszélt brixtoni lakásával: csak a fele égett le. Nico ábrándosan néz a semmibe. Elnyomhatatlan bennem az érzés, hogy a magyar közönség akkor is­merkedett meg vele, ami­kor már a pálya delelőjé­­re ért, amikor csupán a hang él, de a személyiség alig találja önmagát. A rock történetének eleven múltja jár közöttünk, de a jelene, úgy hiszem, másfe­lé tart. SLÁGER­LISTA A MAGYAR RADIO ÉS A MAGYAR IFJÚSÁG KÖZÖS MŰSORA SZÓLISTÁK 1. Presser —Sztevanovity D.: CSAK A SZÍVEMET ADOM ELÉD (Vikidel Gyula) 2. Koncz T.—Sülyi: NÉVTELEN BANDA (Kovács Kati) 3. Illés-Brédy: JELBESZÉD (Koncz Zsuzsa) 4. László A.—Soltész: NYÁR VAN ÚJRA (Soltész Rezső) 5. Wolf—Bradányi: ENGEDD, HOGY SZERESSELEK (Korda György) 6. Nagy—Komár: MESEBELI LÁNYOK (Aradszky László) 7. Szekeres—VM. Band -S. Nagy: ŐRÜLT LÁNY (Varga Miklós) S. Presser -Sztevanovity D.: KÍNAI BABA (Katona Klári) 9. Csuka—Soós: SZERELMEM A KÖRZETI ORVOS (Csuka Mónika) 10. Wolf—Fülöp: ÉN MINDIG PORUL JAROK (Poór Péter) EGYÜTTESEK 1. Citrom: AMAZONAS (Citrom) 2. Frenreisz—Szűcs: AZT BESZÉLI MÁR AZ EGÉSZ VÁROS (Skorpió) 3. Hevesi—Névtelen Nulla: JEREMY (Névtelen Nulla) 4. Edda: A KOR KÖZEPÉN ÁLLOK (Edda) 5. Presser -Sztevanovity D.: ÉJSZAKAI VONATOZÁS (Lokomotív GT) 6. Hit: ÉNEKÓRA (Hit) 7. Prognózis: ELŐJELEK (Prognózis) 8. Pásztor-Jakab —Hatvani: NYÁR VAN (Neoton Família) 9. Szikora—R-Go: SZORÍT EGY SZÓ (R-Go) 10. Fenyő-Stollwerk: VAN, AKI FORRÓN SZERETI (Hungária) A Magyar Rádióval közösen készített Slágerlistánkra szerdán 12 óráig lehet szavazni. A címek: Magyar Rádió Könnyűzenei Rovata, Budapest 1800 Magyar Ifjúság szerkesztősége, Budapest, Somogyi Béla u. 6. 1983 Kérjük, a borítékra írják rá: SLÁGERLISTA ______________ 29

Next