Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
A szép, a jó meg a rossz „Ajtóm zárva. Lépd át küszöböm. Nyitva e ház annak, ki beköszön.” Fél évtizede fordítottam így egy méltatlanul feledett orosz költő versét, Maximilian Volosinét. Negyvenéves korára az ember hozzászokhat, hogy a váratlan és furcsa találkozások törvényszerűek, akkor is, ha szerkesztői hozzáértés igazítja egymáshoz fordítót és lelki fordítottját, a költőt, akkor is, ha mindkettő fölfogja: „egy égbolt alatt” élünk. A verset kevesen ismerik magamon kívül, akinek az orosz eredeti olvastakor a Csendes Don viharai jutottak eszébe, szemében megjelentek a Jancsó-film képei: „A házam puszta volt e zord napokban, de mint templomban, falai között hurok s golyó elől az üldözött megbújhatott aléltan és nyugodtan. A fehér tiszt és a vörös vezér, fanatikusa a kétféle hitnek...” A hatalmas — antik időket is megörökítő — poéma, olyan vad és bölcs volt, mint Berzsenyiné: „Oly egyszerű a földem sóhaja: elmúlik minden, Athén s Génua, s mint ők: Európa s Oroszország. Kioltja majd testvérek ősi harcát jövőnk...” Amióta magamévá olvastam ezt a verset, zárva az ajtóm. Belép rajta például egy azerbajdzsán poéta — Radnóti és József Attila ihletett fordítója —, aki rokon- avagy testvérszavainkat sorolja föl, aztán elmereng, mikor is találkoztunk utoljára. Már készül a vacsora, illata a huzat iránt konyhából a balkonig átszivárog, s máris tudjuk: bárányszikthoz készülődtünk volt, amikor megcsörrent a telefon, házigazda magam belesápadt a hírbe: váratlanul meghalt az édesanyám. A vendégségből így lett halotti tor, Daud Naszib, akinek verseit éppen fordítani készültem, s aki mostanság éppen József Attila anya verseivel kínlódik lelkében, támadó szerepre kényszerült, a vendégjog ősi okán. Olykor már nem is közös, informatív nyelvünkön szólt, oroszul, hanem a sajátjáén, mintha versben. Történelmek, népek, nyelvek gyertyalángja lobbant. Ilyen fény minden új barátság, találkozás. A költő olyan, mint a csigabiga, magával viszi házát, idegenbe is, akkor merészkedik ki belőle, ha barátra lel. Egy napzuhogtatós görög reggelen például arra neszel föl reggelizés közben, hogy a szovjet-lett poéta, Janis Peters lép asztalához, s egy meglehetősen csinos, vélhetően amerikai hölgy mondatainak tolmácsolását kéri. Miklós — szólít meg finnugor-szerű, tehát az enyémhez hasonló oroszsággal — a tolmácsunk nincs itt, de meg kéne tudnom, miről is lenne szó. Még a kávé előtt vagyok — magyarázkodnék —, de a fiatal nő nyelve megállíthatatlanul pereg, meg sem érti, hogy nem szinkrontolmács vagyok, csak afféle költőtárs. A helyzet furcsa, századvégen groteszknek is mondható: valahol Európában orosz mondatokat hallok, amelyeket Janis lettről fordít számomra, én magyarra, aztán hyögdécselem angolul. Különös játék, mert fordítva is ezt kellene tennem, miközben a szavak úgy zümmögnek agytekervényeimben, mint tányéromban a szemtelen darazsak. Tulajdonképpen, barátkozni akar. — foglalom össze dühödten a mondandót. — Na, és miért — így Janis. Rámomlik Bábel. A fiatal hölgy ugyanis nem mond többet, mint azt, hogy ezen a nemzetközi kongresszuson vannak amerikaiak, akikről azt hiszik, fennhordják az orrukat, nem akarnak barátkozni, pedig nyitva a lelkük. Itt, kívül a kongresszusi termen kellene leülni, beszélgetni. A szózuhatagnak nem tudok gátat vetni: Janis legyint — majd később —, mondja. S visszaülünk asztalainkhoz. Ki honnét jött. Lassan ring velünk az idő, mint Európa bölcsője, míg kidajkálta civilizációnkat. Kávét szerzek, keresem barátaimat, már késő. Lett költőtársam is már Athénban gyönyörködik, amikor újra összeakadok ezzel a San Franciscó-i angyallal, Naticával. Státusa és kérése most már érthető: férjével, Richard Angillyvel adták át a költőtalálkozó záróülésén az elnöknek a San Franciscó-i gyerekek üzenetét, a rajzokkal teli mappát. De még maradt néhány: kincseim közé sorolandó. Egyiken a híres híd, a másik gyerekrajzon békefelirat, a harmadikon: a Jó meg a Rossz. Richard és Natica ugyanis — mindenfajta állami támogatás nélkül — a gyerekekért él. A férfi költő, a feleség táncosnő. Kedvenc gyerekkönyvemért, mely éppen nálam van, megkapom cserébe műsorfüzetüket, meg azt az antológiát, amelyben amerikai gyerekek békeverseit gyűjtötték egybe. Tizenévesek rigmusait, Jimmy Hight (La paloma, Fallbrook) még ennyi sincs, így jelenti ki kilencévesen: „Szeressék egymást az emberek, ne akarjanak háborút, legyen boldog minden kisgyerek, mert ez az egyetlen út.” Fordítom magamnak, elmosolyodom valahol legbelül. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy ilyesfajta gyerekverseket már hallottam, három éve, és Moszkvában. Egy gyár üzemi kultúrtermében gyűltünk össze, a szovjet irodalom fordítóinak csoportja, ahol is egy amerikai, meglehetősen idős hölgy gyerekversekkel bizonyította: nem a túlélésre vágyik az új nemzedék, hanem arra, hogy ne legyen háború. Richardnak és Naticának ezt már nem tudom elmagyarázni, mi a különbség. Mert az is eszembe jut, miközben San Franciscó-i gyerekek rajzait nézegetem, hogy Szófiában is olvastam ilyesforma versikéket. De furcsa különbség: a féltés és a lélem közti. Ennyire nem terjed angol tudásom, dadogva se tudnám kifejteni azt, hogy itt, Európában a gyerekek nem a háborútól félnek, hanem békéjüket féltik. A külsőt és belsőt is. Így néz szembe szobámban ma is két kép. Az egyik egy siófoki kislányé, Szigeti Ildikóé, mosolygós és boldog arc. Szemben vele Feather Hickoxé, aki most ötödikes, valahol Amerikában: a Jó és a Rossz, amit lerajzolt. A Good és a Bad nem csupán ruhája színezetében különbözik. Lányfejek, asszonyfejek, anyafejek, tündérfejek. De, a gyerekek nemzetközileg érvényesített jelrendszere szerint, a Jó szemöldöke mint a szivárványé, a Rosszé pedig gonoszul vonalas. Mindkét arca pirosítós, a szájak szívvé rúzsozva, de egy parányi jel figyelmeztet a különbségre: a Jó ajka ettől fölfelé kerekedik, ámde lefelé a Rosszé. Tudom, közhelyes ügyek ezek, mint az a felirat egy gyerekképen, hogy: Peace of the World, amelyet Linda Allen, tizenkét éves kislány ajándékozott nekem barátai keze által. Mégis: ez a primitív rajz egyszeriben jelképessé válik. Talán azért, mert a Jó olyan aprócska, még parányi lába is ráfér a rajzlapra, a Rossz pedig olyan hatalmas, hogy lecsüggő ruhája folytatódhatna. A Jónak akkorák a kezei, mint egy kisgyereknek, a Rossznak pedig hatalmasak a körmei is. A Jó nevet pedig sírnia illene, a Rossz szája úgy görbül, mintha sírna, pedig mosolyog. Hirtelen eszembe jut néhai játékunk erről. Az, amikor a kettéhajtott füzetlapon filmet játszottunk, elég volt egy ceruza, hogy az összesodort felső réteg és a mozdulatlan alsó a mozgás illúzióját mímelje. A legegyszerűbb éppen az emberi arc volt: a Jóból Rosszá rándult, majd ismét vissza, hunyorított, kacsintott. Az ugró átvitte a magasságot, aztán visszahuppant, a bohóc hátsó felén billentette partnerét, aztán visszahúzta a lábát, a szeretkezők rajzpörgettyűnknek engedelmeskedvén ölelkeztek, míg tanáraink be nem szedték féltett műveinket. A Jó marad az, ami és a Rossz is. Pedig az emberiség olyan, mint a régi legenda hőse: ugyanazon szájból hűti a meleg, ételt és melengeti dermedt ujjait. A napfényes késő őszben így emlékszem nyitott ajtó mögött barátaimra. S habár a kongresszusnak, amelyen nem tudtam pontosan tolmácsolni, mit akar egymástól két oly egymáshoz közeli és mégis távoli hazájú ember, más volt a hivatalos nyelvezete, váratlanul kaptam egy röplapot, angolul-oroszul. Az előbbin így kezdődik ez a békesláger: All people share One World, az utóbbin: Vesz mir nam rogyina. Lehet énekelni az angol himnuszra is, az osztrákra is, melyet Händel szerzett, de nem ez a lényege. A megsemmisülés előtt álló világról szól, a házról, az otthonról. Mi azt mondjuk, magyarul: anya csak egy van. A dal, hogy csak egy Föld — a hazánk. A rímek nem jobbak, mint a gyerekek békeverseiben, a tizennégy sor mosolyognivalóan naiv. Ráadásul: rossz a fordítás. Az angol szöveg az emberek közös hazájáról és a béke zászlóiról beszél, az orosz csak a mérhetetlen országról. De mindkettőben ott a kéznyújtás gesztusa. Úgy fordítom magamnak tehát, mint valamely emberiségi gyermekdalt: Óvjuk mi Föld hazánk, boruljon béke ránk, ó, emberek! És együtt annyi faj, amenynyi lenne majd, míg jövőnk is kihajt: nyújtsd a kezed! Mindenki együtt él, dolgozik és remél, mint a virág. Fiaink, lányaink hiszik a vágyaink, békébe tovaring a világ hazánk. Nem mondhatok mást, szinkrontolmácsnak rossz vagyok, gyerekszavakhoz elég naiv: az ajtó nyitva. A köszöntést nehéz tanulni, a küszöböt átlépni. De, aki tudja, az otthon van itthon. Veress Miklós A kilencéves mongol C. Batsukh rajzának címe: Mi nem akarunk háborút .