Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
Magyarságiskola Kik s mik vagyunk? Ezt a kérdést már sokszor feltették nekünk, s sokszor feltettük mi is magunknak. És lehet, hogy teljes mélységben és igazságban sohase fogjuk megválaszolni, éppúgy mint más népek se, ha hasonló kérdéseket kapnak. Most is ezen tűnődöm, ahogy a bécsi egyetem központi épületének egyik termében római vendégtanárunk előadását hallgatom. Az ablakon át napfényben pompáznak az egykori császárváros tornyai. A városháza felénk eső fala zöld hálóval van bevonva — épp tatarozás folyik; a háló fölött piros-fehér zászló leng, s nekem hirtelen az jut az eszembe: bizonyára lengyel vendégmunkások építkeznek, s ők tűzték ki nemzetük lobogóját. De nem. Bécsnek is piros-fehér a színe. Mindegy. A gondolat már meglódult. Itt benn Metastasiót és Csokonait csodáljuk, ott kinn viszont a színek, a jelképek testvérisége figyelmeztet közép- és kelet-európai összetartozásunkra. Torzképek ellen Bécsben, a tudományegyetem épületében tartották a II. Nemzetközi Hungarológiai Kongreszszust. Azaz: egy héten át rólunk, a mi nyelvünkről, irodalmunkról, néprajzi értékeinkről volt szó a Monarchia egykori fővárosában. Rólunk, de mégse csak rólunk. Ha volt valami haszna ennek a tanácskozásnak, az mindenekelőtt az a — persze nem egészen új — felismerés, hogy nincs magyarságtudomány és magyarságismeret a szomszéd népek ismerete nélkül. Mondhatunk és gondolhatunk a mi magunkról akármit, ha mások másként vélekednek, s más képet közvetítenek rólunk a világnak. A magyarságról rajzolt torz képekben sohase volt, s ma sincs hiány. Épp ezért van felbecsülhetetlen jelentősége annak a törekvésnek, hogy különböző nemzetiségű tudósok személyesen is találkozzanak, és szemtől szembe mondhassák el egymásnak a véleményüket szakmai — vagy csak szakmainak tetsző — kérdéseikről. Mert ugyanis a személyes találkozásnak fegyelmező ereje van. A torzképrajzolás sohasem nyilvánosan, az áldozat képviselőinek jelenlétében zajlik, csak az eredménye lesz nyilvános. Egy olyan tanácskozáson, amilyen például ez a hungarológiai kongresszus volt, a legkényesebb kérdésekről is csak higgadtan, kölcsönös tisztelettel illik szólni — itt legalábbis így történt —, hiszen a másik fél is ott van. Joga és lehetősége van a kiigazításra. Talán nem is kell továbbmondani, hogy ez önmagában is mekkora eredmény. Hiányzók Persze félrevezető volna azt állítani, hogy ez a kongresszus megoldotta minden bajunkat, s a magyarságismeret új korszakát nyitotta meg a világban. A megnyitón ugyan az osztrák kancellár, Franz Vranitzky is üdvözölte a megjelent tudósokat, de az osztrák tévéhíradó nem volt ott, s a lapok is elgondolkodtatóan kis terjedelemben foglalkoztak az eseménnyel. Azaz: a számukra ez nem igazán volt esemény. A névsorok se egészen úgy alakultak, ahogyan azt az előzetes tervek és jegyzékek alapján sejteni, sőt várni lehetett. Romániát például senki sem képviselte, ismert vajdasági tudósok hiányoztak, s máshonnan is jöhettek volna többen. Jelenlétük nemcsak protokollárisan, hanem tudományos értelemben is emelte volna e tanácskozás értékét. S ehhez még hozzátehetjük, hogy a nyugati szétszórtságban élő magyar kutatók közül is kevesebben tartották fontosnak a bécsi utazást, mint amennyire az anyanyelvi mozgalom utóbbi másfél évtizedének eredményei alapján számítani lehetett. És mégis! Noha a hitelesség érdekében ezeket a tényeket is el kell mondanunk, a hungarológiai világkongresszus jelentőségét nem volna szerencsés csak ebből megítélni. Hiányoztak, akik hiányoztak, de azért mégiscsak több mint húsz ország hungarológusai voltak jelen, olyan kutatók, akik valóban komolyan gondolják a nemzetek és kultúrák közötti kapcsolatok építését. Ezt a komolyságot mi sem jelzi jobban, mint hogy a többség nemcsak orosz, angol, német, francia nyelvű könyvekből ismeri kultúránkat, hanem — bármekkora áldozatok és erőfeszítések árán — megtanult magyarul. A kongresszus hivatalosan ugyan kétnyelvű volt, tehát aki akart, németül is tarthatott előadást, de ilyen alig akadt. Ha volt is, az szinte kizárólag magyarországi magyar volt. Döntően inkább az fordult elő, hogy az eredetileg németül megírt szöveget gyorsan, és ott, helyben, előadás közben magyarra fordították, s mindenki értette. Pedig vietnamiak, japánok, franciák, olaszok, lengyelek, csehek, szlovákok, észtek, oroszok stb. ültek a teremben. Egy francia amatőr kutató, aki civilben tévéoperatőr, ékes magyarsággal fedezett fel olyan értékeket Arany János balladáiban, különösen a Hídavatásban, amelyeket a hazai tudomány eddig homályban hagyott. Egy fiatal prágai kutatónő Karel Sárik személyében egy olyan cseh írót mutatott be, akiről eddig semmit se hallottunk, holott a századforduló Magyarországáról teljes hitelű képet adott. És szinte vég nélkül lehetne sorolni — nyilván nemcsak az irodalomtörténetben — azokat az érdekfeszítő mozzanatokat, amelyek egy ilyen tanácskozást értékessé tehetnek. Nemzedékváltás Lehetne persze azon is tűnődni, hogy a hazai tudomány kellő tágassággal volt-e képviselve az előadásokban. Minden esetben azt mutattuk-e meg a külföldieknek, amit megmutatni csakugyan érdemes? Aligha jogtalanok ezek a kérdések. De megint csak ott van az érem másik oldala, hogy ugyanis végbement egy nemzedékváltás ezen a kongresszuson. Legalábbis erősen mutatkoztak a jelei. Itt sem biztos, hogy minden értékes ember szót kapott, s hogy aki szót kapott, feltétlenül értékes; az sem biztos, hogy az ifjabb kutatónemzedékek gondolkodásának teljes horizontja kirajzolódott, de viszonylag fiatal tudósoknak adatott meg a lehetőség, hogy nemzetközi kapcsolatokat teremtsenek, s ne csak a saját szakmájuk élgárdáját ismerjék meg, hanem a rokon területekét is. Eredménynek ez úgyszintén nem kevés. A hungarológia jövője végül is az ő kezükben van. Most — a hűvösebb jelek ellenére is — erősödni látszik a világban a magyar kultúra iránti érdeklődés. Badarság volna azt hinni, hogy ennek kizárólag kulturális okai vannak. Nyilvánvaló, hogy ezt az érdeklődést gazdasági, politikai tények motiválják elsősorban. De hogy ehhez a kultúra adhatja a legemberibb hátteret, arról aligha lehet vitatkozni. Épp ezért volna örvendetes, ha a magyarságtudomány mind több fiatal erőt tudna felvonultatni. Olyan kutatókat, akik idegeikben is érzik a történelmi folyamatok lényegét, akik valóban alkalmasak arra, hogy a tudomány eszközeivel közvetítsenek a világ és a magyarság között. Egyre többen vannak, akik otthonosan közlekednek szűkebb tájegységünkben, Közép-Kelet-Európában. Beszélik az itteni népek nyelveit, s világtávlatba is tudják állítani a térség tudományos eredményeit, s meg tudják teremteni, sőt, ha kell, ki tudják kényszeríteni a kölcsönösséget. Mindez ma még inkább remény, mint valóság. De hát az embert ilyen ügyekben könnyen elkapja a hév, és szeretné a jövőt jelennek látni. Ha a hungarológiai világkongresszus semmi mást nem adott volna, mint hogy világosabbá tette az utat, amelyen haladnunk kell, s föltárta — olykor persze szándéktalanul is — a hiányainkat, már akkor is megtette a legfontosabbat. Márpedig megtette. Csak legyünk bátrak levonni a tanulságokat! Pálfy G. István Mátyás király miniatúra arcképe a brüsszeli Missaléban Dr. Csehák Judit miniszterelnök-helyettes Franz Vranitzky osztrák kancellár társaságában a kongresszus nyitóülésén .