Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)

1986-12-12 / 50. szám

lékezhet az akkori idősebbek sűrűn elhangzó berzenkedésére: „Ahogy ezek a fiatalok kinéz­nek ..., némelyikről azt sem tudni, fiú-e vagy lány!”. A mos­tani nemzedék számára ez volt a nemek összekeveredésének, el­mosódásának első furcsa élmé­nye. A dolog nem először esett meg az emberiség történetében. (Már Platónnak is volt olyasféle sejtése, hogy az emberiség ere­detileg nem kétnemű, ki is ta­lált egy tetszetős történetet a gőgös hímnős lényről, az andro­­günoszról, akit az istenek bün­tetésből hasítottak kétfelé, nővé és férfivá, amelynek azóta kü­lön élő két fele szüntelenül ke­resi­ a másik részét. A széles vállú bölcselő megérzése jó ezer­ötszáz évvel később — ha csak nyomokban is — kezdett való­sággá válni.) George Sand — eredeti nevén Aurora Dupin — nadrágot hordott és szivarozott, s az ő nyomán a feleségek fe­lesége, Szendrei Júlia is. Termé­szetesen a hagyományos szerep­­osztás elleni lázadásból. 1890 táján az első emancipált nők nadrág—szoknya kombiná­ciója keltett botrányt az Egye­sült Államokban, amelyet — magától értetődik — ugyancsak rebellis célzattal öltöttek maguk­ra. 1925-ben a bubifrizura hívta ki a nőies hajviselet híveinek rosszallását. Merthogy aki nő lé­tére ilyet csináltatott magának, éppen ezt szerette volna elérni. A beat-korszak kultúrája a mindenkit felcédulázó társa­dalommal szembeszegülve pro­dukálta szép számmal a lányos fiúkat és fiús lányokat. Utána hosszú szünet. A nyolcvanas években ismét valami hasonlónak lehettünk ta­núi, elsősorban a show-business­­ben. Az ok: a szakma rájött, hogy milliókat — koncertlátoga­tókat és lemezvásárlókat — le­het megnyerni azzal, hogy egy­­egy sztárról első blikkre nem derül ki, minek is született vol­taképpen, férfinak vagy nőnek. Miért? Kiderül az alábbi példákból. Itt van mindjárt Michael Jackson. Amikor a világ újra felfedezte — gyerekként is sztár volt a családi együttesben — huszas évei elején épphogy ser­­kedt a bajusza, arcát csigás für­tök keretezték, óriási, sötét sze­mei gyermeki bájjal csodálkoz­­tak-duzzogtak a világra. A Beatles-sokkon átesettek ismét feltették a kérdést, miféle csoda­bogár ez megint? Kérdésükben azonban több volt a jóindulatú furcsálkodás, mint az elutasítás. Michael Jackson figurája ugyan­is nem sugallta a hagyományos nemi szerepek kategorikus eluta­sítását, inkább valami olyasmit: „Én MÉG nem vagyok se férfi, se nő. Vagyis gyerek vagyok. Tessék engemet szeretni!”. És szeretik is. Na nem a fel­nőttek, ők azt mondják továbbra is, amit az első pillanatban, vagy amit nővére, Janet Jack­­son: „Csodabogár, tollas béka”. De a gyerekek, és a kisebb tinik rajonganak érte, mert nem kényszeríti őket olyasmire, ami nekik is éppen elég zavart okoz, vagyis az egyik nemmel való azonosulásra. Michael félénk, mint ők. Ret­teg minden elképzelhetőtől, ami­től rettegni lehet. A betegségek­ 22 fői, ezért visel állandóan gyön­gyökkel kivarrott fehér kesz­tyűt. A felnőttektől, egy alkalom­mal, amikor a Fehér Ház tiszt­viselői meghívták, egy óvatlan pillanatban kiszökött a vécére, és csak az elnök tudta kicsalo­gatni onnét, s azután is csak je­lenlevő gyerekekkel volt hajlan­dó szóba állni. Rémületbe ejti, hogy egyszer meg fog halni. Százötven évig szeretne élni, csak növényi táplálékot fogyaszt, antialkoholista, antidrogista, nem dohányzik. Időnként oxi­génsátorban alszik, hogy ezáltal is meghosszabbítsa életét. Szere­ti az állatokat, de inkább a bundásokat, a kedveseket, a pu­hákat. Saját állat­kertje van — minden kisgyerek megirigyelhet­né: nyuszikája, lámácskája, mi­­egymásocskája. Magányos. Ami­kor egy riporternek sikerült be­jutni a családi rezidenciára, a testvérek odavezették Michael szobájához. A teremszerű helyi­ségben magába zuhanva kuksolt a sztár, a falak mellett tucat­szám kirakati babák. „A bará­taim” — mutatott rájuk fájdal­masan. Mit mondjunk? Ennyi temér­dek zöldséget tényleg csak egy gyerek vesz be. Michael Jackson image-ét előre megfontoltan ne­kik találták ki, ők meg kajálják. Szóval ezért nincsen nekije, szegénykének neme. Mint ahogy az angyalkáknak sincsen, a cse­répkályhákon általában már nyakban végük van. Van ezzel szemben Prince­­nek, teljes nevén Prince Rogers Nelsonnak, ő, talán így a leg­helyesebb, a Fenemód Erotikus Félférfi. Rajongói főleg a tizen­éves lányok, élnek-halnak érte, egy-egy fellépésen általában mintegy húszan vesztik eszméle­tüket az extázistól. A Stern ri­porternője, nem tudván közel férkőzni hozzá idei NSZK-beli turnéja során azon sopánkodott: az újságíróknak nem volt alkal­muk megkérdezni tőle, mi volta­képpen: homoszexuális, bi­szexuális, vagy egyik sem? Bátorkodunk megtippelni: „normális”, bár kissé feminin férfi, mesterségesen még nőie­sebbé tett külsővel. Az indítékok hasonlóak lehetnek, mint Jack­­sonnál, csakhogy ő a kamaszlá­nyok azon rétegét szórakoztatja — dzsesszel, soullal, rockkal, mégpedig igen színvonalasan — akik, lévén ilyen bizonytalan korban, egyelőre még idegen­kednek a „hatalmas, tagbasza­kadt, rattanatos ambarak”-tól. Egy méter ötvennyolc centi, filigrán alkat. Koncertjein erő­sen festi, rúzsozza magát, gyak­ran letépi magáról az inget, lát­hatóvá válik fiús, alig-alig sző­rös felsőteste. Feltépi nadrágja elejét, de csak egy darab lán­cot húz elő belőle. Csipkébe, selyembe, brokátba öltözik. Aho­gyan a mesefilmfigura Jacksoné, az ő ruhái is flittertől csillog­nak, a kezén neki is kesztyű. Ámde. Aki vetkőzik, ha kissé férfiatlan is, erotikus, aki ki­gombolja a nadrágját, trágár, de férfias. Hordhat csipkét Prince, egész — dinamikus és helyen­ként igen obszcén — mozgása férfieroszt idéz. Alig észreve­hető jelekkel állandóan utal erősebb nembeli voltára. Egy Liza Dalby nevű éles szemű fi­lozófus (!) megfigyelte például, hogy a sztár visel ugyan kesz­tyűt, de előfordul, hogy egy egészen lestrapált, ócska darabot, „szinte érzi az ember a vadas­szósz szagát, amibe belenyúlt vele”. Magas sarkú csizmája — mondottuk, nem sokkal nagyobb a másfél méternél, tehát kell, hogy viselje — kopott, csámpás, és piszkos. Az egész fiú mintha szutykos lenne kissé. Ami nem kimondottan nőies vonás, de hiszen cél ez is. Külsejével is szolgálja dalai mondanivalóját, például az efféléket: „Nem kell, hogy szép légy, nem kell, hogy gazdag légy, beszélj csak mocs­kosan, bébi!” Az ember így szólna hozzá: „Uram, megbocsásson, ön egy­szerűen malackodik! Mint a ka­maszok innen, és az éretlen fel­nőttek túl az első szexuális él­ményükön. Uram, amit ön ren­dez, az, ahogy Kosztolányi mondja: trágár gyermekbál. De aki önt kitalálta, semmivel sem volt kevésbé zseniális, mint aki Jacksont megalkotta. Bizonyos, hogy az androgünség önnél is csak szerep. Merthogy olvastunk eseteiről igazi, felnőtt nőkkel, s tudjuk, hogy koncert után szo­lid, méretre szabott , de hatá­rozottan a férfinem ruhatárá­hoz tartozó öltönyben jár, se flitter, se zsabó, se semmi.” Prince-nek, ha első olvasásra furcsa is, közeli atyafia Roy George, a semlegesnemű ti­nédzserbálvány. A sajtó sokáig találgatta, minek is tartja ma­gát voltaképpen, ő azonban nem volt­ bolond elárulni. Ruházata nem mutatott határozott elköte­lezettséget, bő hacukákban jár, fiúk és lányok által egyaránt hordható sapkákat biggyeszt a fejére, kaftánjait, sáljait nőies fiúk és fiús lányok egyaránt fel­vehetnék. Lépett már föl szok­nyában is, ügyelt azonban, hogy ez ne lehessen döntő kritérium. Az újságírónak nem maradt más, mint lesbe állni a toalett­ajtónál, de ez­­sem hozott min­denki számára megnyugtató eredményt. Természetesen fiú­nak (Roynak és George-nak) szü­letett, ezt tudni lehet a névből, de­­kíváncsi-e vajon erre igazá­ból a Culture Club közönsége? Az ő igényeiket kiszolgálandó „csinálta meg” magát ilyen kis­sé zavaros, hímk­ős anarchista lénnyé. Most, hogy a kábítószer­élvezet okozta károsodások nyo­mán markánsabbá vált az arca, talán a népszerűségéből is vesz­teni fog. Esetleg akkor is, ha heroinbotrányát az ő rajongói nem veszik olyan rossz néven, mint — mondjuk — Jacksontól vennék az övéi. Egy kis kitérő. Prince, az erotikus félférfi

Next