Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-12-12 / 50. szám
lékezhet az akkori idősebbek sűrűn elhangzó berzenkedésére: „Ahogy ezek a fiatalok kinéznek ..., némelyikről azt sem tudni, fiú-e vagy lány!”. A mostani nemzedék számára ez volt a nemek összekeveredésének, elmosódásának első furcsa élménye. A dolog nem először esett meg az emberiség történetében. (Már Platónnak is volt olyasféle sejtése, hogy az emberiség eredetileg nem kétnemű, ki is talált egy tetszetős történetet a gőgös hímnős lényről, az androgünoszról, akit az istenek büntetésből hasítottak kétfelé, nővé és férfivá, amelynek azóta külön élő két fele szüntelenül keresi a másik részét. A széles vállú bölcselő megérzése jó ezerötszáz évvel később — ha csak nyomokban is — kezdett valósággá válni.) George Sand — eredeti nevén Aurora Dupin — nadrágot hordott és szivarozott, s az ő nyomán a feleségek felesége, Szendrei Júlia is. Természetesen a hagyományos szereposztás elleni lázadásból. 1890 táján az első emancipált nők nadrág—szoknya kombinációja keltett botrányt az Egyesült Államokban, amelyet — magától értetődik — ugyancsak rebellis célzattal öltöttek magukra. 1925-ben a bubifrizura hívta ki a nőies hajviselet híveinek rosszallását. Merthogy aki nő létére ilyet csináltatott magának, éppen ezt szerette volna elérni. A beat-korszak kultúrája a mindenkit felcédulázó társadalommal szembeszegülve produkálta szép számmal a lányos fiúkat és fiús lányokat. Utána hosszú szünet. A nyolcvanas években ismét valami hasonlónak lehettünk tanúi, elsősorban a show-businessben. Az ok: a szakma rájött, hogy milliókat — koncertlátogatókat és lemezvásárlókat — lehet megnyerni azzal, hogy egyegy sztárról első blikkre nem derül ki, minek is született voltaképpen, férfinak vagy nőnek. Miért? Kiderül az alábbi példákból. Itt van mindjárt Michael Jackson. Amikor a világ újra felfedezte — gyerekként is sztár volt a családi együttesben — huszas évei elején épphogy serkedt a bajusza, arcát csigás fürtök keretezték, óriási, sötét szemei gyermeki bájjal csodálkoztak-duzzogtak a világra. A Beatles-sokkon átesettek ismét feltették a kérdést, miféle csodabogár ez megint? Kérdésükben azonban több volt a jóindulatú furcsálkodás, mint az elutasítás. Michael Jackson figurája ugyanis nem sugallta a hagyományos nemi szerepek kategorikus elutasítását, inkább valami olyasmit: „Én MÉG nem vagyok se férfi, se nő. Vagyis gyerek vagyok. Tessék engemet szeretni!”. És szeretik is. Na nem a felnőttek, ők azt mondják továbbra is, amit az első pillanatban, vagy amit nővére, Janet Jackson: „Csodabogár, tollas béka”. De a gyerekek, és a kisebb tinik rajonganak érte, mert nem kényszeríti őket olyasmire, ami nekik is éppen elég zavart okoz, vagyis az egyik nemmel való azonosulásra. Michael félénk, mint ők. Retteg minden elképzelhetőtől, amitől rettegni lehet. A betegségek 22 fői, ezért visel állandóan gyöngyökkel kivarrott fehér kesztyűt. A felnőttektől, egy alkalommal, amikor a Fehér Ház tisztviselői meghívták, egy óvatlan pillanatban kiszökött a vécére, és csak az elnök tudta kicsalogatni onnét, s azután is csak jelenlevő gyerekekkel volt hajlandó szóba állni. Rémületbe ejti, hogy egyszer meg fog halni. Százötven évig szeretne élni, csak növényi táplálékot fogyaszt, antialkoholista, antidrogista, nem dohányzik. Időnként oxigénsátorban alszik, hogy ezáltal is meghosszabbítsa életét. Szereti az állatokat, de inkább a bundásokat, a kedveseket, a puhákat. Saját állatkertje van — minden kisgyerek megirigyelhetné: nyuszikája, lámácskája, miegymásocskája. Magányos. Amikor egy riporternek sikerült bejutni a családi rezidenciára, a testvérek odavezették Michael szobájához. A teremszerű helyiségben magába zuhanva kuksolt a sztár, a falak mellett tucatszám kirakati babák. „A barátaim” — mutatott rájuk fájdalmasan. Mit mondjunk? Ennyi temérdek zöldséget tényleg csak egy gyerek vesz be. Michael Jackson image-ét előre megfontoltan nekik találták ki, ők meg kajálják. Szóval ezért nincsen nekije, szegénykének neme. Mint ahogy az angyalkáknak sincsen, a cserépkályhákon általában már nyakban végük van. Van ezzel szemben Princenek, teljes nevén Prince Rogers Nelsonnak, ő, talán így a leghelyesebb, a Fenemód Erotikus Félférfi. Rajongói főleg a tizenéves lányok, élnek-halnak érte, egy-egy fellépésen általában mintegy húszan vesztik eszméletüket az extázistól. A Stern riporternője, nem tudván közel férkőzni hozzá idei NSZK-beli turnéja során azon sopánkodott: az újságíróknak nem volt alkalmuk megkérdezni tőle, mi voltaképpen: homoszexuális, biszexuális, vagy egyik sem? Bátorkodunk megtippelni: „normális”, bár kissé feminin férfi, mesterségesen még nőiesebbé tett külsővel. Az indítékok hasonlóak lehetnek, mint Jacksonnál, csakhogy ő a kamaszlányok azon rétegét szórakoztatja — dzsesszel, soullal, rockkal, mégpedig igen színvonalasan — akik, lévén ilyen bizonytalan korban, egyelőre még idegenkednek a „hatalmas, tagbaszakadt, rattanatos ambarak”-tól. Egy méter ötvennyolc centi, filigrán alkat. Koncertjein erősen festi, rúzsozza magát, gyakran letépi magáról az inget, láthatóvá válik fiús, alig-alig szőrös felsőteste. Feltépi nadrágja elejét, de csak egy darab láncot húz elő belőle. Csipkébe, selyembe, brokátba öltözik. Ahogyan a mesefilmfigura Jacksoné, az ő ruhái is flittertől csillognak, a kezén neki is kesztyű. Ámde. Aki vetkőzik, ha kissé férfiatlan is, erotikus, aki kigombolja a nadrágját, trágár, de férfias. Hordhat csipkét Prince, egész — dinamikus és helyenként igen obszcén — mozgása férfieroszt idéz. Alig észrevehető jelekkel állandóan utal erősebb nembeli voltára. Egy Liza Dalby nevű éles szemű filozófus (!) megfigyelte például, hogy a sztár visel ugyan kesztyűt, de előfordul, hogy egy egészen lestrapált, ócska darabot, „szinte érzi az ember a vadasszósz szagát, amibe belenyúlt vele”. Magas sarkú csizmája — mondottuk, nem sokkal nagyobb a másfél méternél, tehát kell, hogy viselje — kopott, csámpás, és piszkos. Az egész fiú mintha szutykos lenne kissé. Ami nem kimondottan nőies vonás, de hiszen cél ez is. Külsejével is szolgálja dalai mondanivalóját, például az efféléket: „Nem kell, hogy szép légy, nem kell, hogy gazdag légy, beszélj csak mocskosan, bébi!” Az ember így szólna hozzá: „Uram, megbocsásson, ön egyszerűen malackodik! Mint a kamaszok innen, és az éretlen felnőttek túl az első szexuális élményükön. Uram, amit ön rendez, az, ahogy Kosztolányi mondja: trágár gyermekbál. De aki önt kitalálta, semmivel sem volt kevésbé zseniális, mint aki Jacksont megalkotta. Bizonyos, hogy az androgünség önnél is csak szerep. Merthogy olvastunk eseteiről igazi, felnőtt nőkkel, s tudjuk, hogy koncert után szolid, méretre szabott , de határozottan a férfinem ruhatárához tartozó öltönyben jár, se flitter, se zsabó, se semmi.” Prince-nek, ha első olvasásra furcsa is, közeli atyafia Roy George, a semlegesnemű tinédzserbálvány. A sajtó sokáig találgatta, minek is tartja magát voltaképpen, ő azonban nem volt bolond elárulni. Ruházata nem mutatott határozott elkötelezettséget, bő hacukákban jár, fiúk és lányok által egyaránt hordható sapkákat biggyeszt a fejére, kaftánjait, sáljait nőies fiúk és fiús lányok egyaránt felvehetnék. Lépett már föl szoknyában is, ügyelt azonban, hogy ez ne lehessen döntő kritérium. Az újságírónak nem maradt más, mint lesbe állni a toalettajtónál, de ezsem hozott mindenki számára megnyugtató eredményt. Természetesen fiúnak (Roynak és George-nak) született, ezt tudni lehet a névből, dekíváncsi-e vajon erre igazából a Culture Club közönsége? Az ő igényeiket kiszolgálandó „csinálta meg” magát ilyen kissé zavaros, hímkős anarchista lénnyé. Most, hogy a kábítószerélvezet okozta károsodások nyomán markánsabbá vált az arca, talán a népszerűségéből is veszteni fog. Esetleg akkor is, ha heroinbotrányát az ő rajongói nem veszik olyan rossz néven, mint — mondjuk — Jacksontól vennék az övéi. Egy kis kitérő. Prince, az erotikus félférfi