Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)
1987-08-07 / 32. szám
na, hanem mondjuk a fejlődés lassulásának mechanizmusával?” Két héttel később a lap újabb összeállítást közöl olvasói reflexiókból. „A szerző — írja egy újabb vezető beosztású párttörténész Afanaszjevről — egyszerűen nem illetékes. Akarva vagy akaratlanul, de a burzsoá történészek kezére játszik...” S egy tucatnyi tudományos intézményre hivatkozva mélységesen elítéli a szerzőt és az újságot, mondván, hogy az „komoly hibát követett el, mert olyan feladatot vállalt (mármint a vita közlésével), ami nem tartozik az illetékességi körébe, és ráadásul szakszerűtlenül teszi”. Egy murmanszki olvasó ezzel szemben kifejezetten üdvözli a lap vállalkozását, osztja Afanaszjev vélekedését: „Az emberek tudni akarják az igazságot — írja —, és nemcsak arról, hogy mi történt a háborút követő években, hanem a Szovjethatalom mind a hetven évéről. Az igazságot a sztálini évekről, Hruscsovról és különösen Brezsnyevről.” Ugyanitt újabb három magas rangú párttörténész elhatárolja magát attól a látszattól, amelyet a négy, Afanaszjevet támadó kollégájuk keltett, mintha ők a párttörténet-tudomány nevében léptek volna fel, holott csak a saját, személyes véleményüket képviselték. Az SZKP történetével foglalkozó tankönyvek felülvizsgálata megtörténik — tájékoztatta az újságírókat nemrégen Vagyim Medvegyev, az SZKP KB titkára. A cikk elején idézett gépkocsivezető, Karaszjov sem marad válasz nélkül. Alekszandr Szamszonov, a neves történész az utóbbi hetekben több cikkben is foglalkozik a sztálini korszak „fehér foltjaival”; korántsem tartja Sztálint nagy hadvezérnek, még kevésbé zseniális vezetőnek. A széles körben mindmáig meglepetésszerűnek mondott 46 évvel ezelőtti német támadásról pedig egyenesen bebizonyítja, hogy egyáltalán nem volt váratlan, Sztálin súlyos hibát követett el. Nem akarta tudomásul venni a neki nem tetsző tényeket, s nem tette meg a szükséges előkészületeket, s ily módon a Szovjetuniót valóban felkészületlenül érte a támadás. Ez eddig is többé-kevésbé ismert volt, Szamszonov azonban továbbmegy, újszerű tényeket és következtetéseket közöl. Például azt, hogy a szovjet légierő 1200 repülőgépét semmisítették meg a németek a támadás első napján — többnyire földön, repülőtereken. „Ha nem lettek volna tévedések, akkor a Wehrmacht csapatai — válaszolja az Argumenti Fakti című lapnak — még ha be is nyomulnak a területünkre, Leningrádig és Moszkváig kétségkívül nem jutottak volna el. Pezseg tehát a vita a történelemtudomány berkeiben. Korántsem öncélú, vagy a tudósok presztízsét mentő akcióról van szó. Afanaszjev szerint pillanatnyilag még arra a kérdésre sem adható megalapozott válasz, hogy összesen hány áldozatot követelt a sztálini önkény. Nem öncélú a vita márcsak azért sem, mert mind a mai napig kifejtik hatásukat, torzítják a társadalom fejlődését azok a mechanizmusok, amelyek éppen a „fehér foltokkal” elfedett korszakokban jöttek létre. Megmaradásukat nagymértékben annak köszönhetik, hogy ilyenolyan okokból elkerülték a történelemtudomány esetleg fájdalmas, de mindenképpen gyógyító hatású elemzését. „Marx, Engels és Lenin is úgy vélte, hogy amíg elválik az irányítás és a végrehajtás funkciója, amíg vannak vezetők és vezetettek — fejti ki Anatolij Butyenko, a Szocialista Világgazdasági Intézet osztályvezetője a Moszkovszkaja Pravdában —, addig fennáll a bürokrácia veszélye, tehát egészen a társadalmi önigazgatás kiteljesedéséig, vagyis az állam eltűnéséig. Ám ezeket a lenini eszméket Sztálin elferdítette és előtérbe állította az adminisztratív-voluntarista eszközöket, a legkedvezőbb feltételeket teremtve meg ezzel a bürokrácia elburjánzásához. Ugyanakkor az önigazgatás kifejlesztésére semmit sem tett. Mi több, a marxizmus klasszikusainak azt az elméletét, miszerint a munkásosztálynak szüksége van az elhaló államra, Sztálin 1939-ben behelyettesítette azzal, hogy az államot meg kell őrizni egészen a kommunizmusig, az önigazgatást pedig a revizionisták koholmányává nyilvánította. A hatalom az adminisztratíve létrehozott bürokrata apparátus kezében összpontosult.” A bürokrácia pedig vonja le immár a legkevésbé sem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati következtetését Butyenko — mindmáig a sokat emlegetett fékező mechanizmus legnagyobb társadalmi erejét képezi. És ennek gyökerei a 30-as, 40- es évekbe nyúlnak vissza. Ily módon kapcsolódik tehát a történelem a peresztrojkához. Hahn Péter Gagarin - ezúttal „láthatóan" - Hruscsov társaságában 23