Magyar Ifjúság, 1987. szeptember-december (31. évfolyam, 36-51. szám)
1987-10-23 / 43. szám
IUI H 01 «i .Xi 'o o to “ *n •P Egyidős a ROftPOKOAhlJEn ? Jevgenyija Alekszandrova Cegyilina életének alakulásában sok szovjet ember a magáéra ismerhet. Ez a galambősz, kemény tekintetű asszony egy év és egy nap híján egyidős az októberi forradalommal. S ha igaz az, hogy cseppben meglátható a tenger, akkor egyetlen ember is magán viselheti országa sorsát. Valamiféle prototípusnak Cegyilina mégsem mondható. Nagyon is sajátos, egyéni utat járt be. Bizonyára sokan irigylik hétköznapi sikereiért, mások talán legyintenek rá. [Milyen is ez az asszony? Viszonylag rövid ismeretségünk alatt rögtön kiderült, hogy átlagon felüli az akaratereje. Világos elveket alakított ki magának. Ezekhez szemlátomást ragaszkodik. Sztálinról alkotott véleményével viszont sokan vitába szállnának. De beszéljen minderről ő maga, meg a történetei... Az eskü — Legelső emlékeim a húszas évek elejéhez fűződnek. Nagy nyomor és bizakodás egyszerre. Moszkvában, a Jauza folyó mellett laktunk, a Sztrominka utcában — ma diákotthon áll a ház helyén. Olyan kevés volt az élelem, hogy az szinte már nevetséges. Aki dolgozott, az az üzemben hozzájuthatott valami csekélyhez. A gyerekek viszont a lakhelyükön, kijelölt helyeken kaptak enni. Mi a Preobrazsenszkaja térre, egy kávézóba jártunk. Kipipálták a nevünket a listán, s foghattuk az adagot. Ez bizony silány volt, mégis szívesen jártunk oda. Gondoskodtak rólunk — ez jó érzés volt. — Tisztánemlékszem arra a napra, amikor meghalt Lenin, pedig még csak nyolcéves sem voltam. A felnőttek megtiltották, mi mégis rohantunk a belvárosba, elbúcsúzni tőle. Aztán jöttünk vissza a Preobrazsenszkaja térre, játszani. Ám valamennyiünket megbénított a szomorú esemény. Én valamiért még meg is sértődtem, félrehúzódottan ültem egy fa alatt. Tisztán éreztem, hogy megváltozott az életem. Mi lesz ezután? Hogyan fogunk élni Lenin nélkül? — Ilyen gondolatok gyötörtek. Eltökéltem, s ha törik, ha szakad — ne mosolyogjon, kérem — úttörő leszek. És megesküdtem, hogy akárcsak az apám, mérnök leszek. Még a bátyámat is megeskettem erre. És látja, mindketten teljesítettük az eskünket. Az egyetem Jevgenyija Alekszandrovna alkalmazotti családban született, Moszkvában. Apja kiváló mérnök hírében állott, 1917-ben a szovjethatalom mellé állít. Két év múltán meghalt, három árvát hagyva maga után. Jevgenyija Alekszandrovna 14 éves korában állt munkába — sokan kényszerültek erre akkoriban. Aztán lakatosnak tanult egy mérleggyárban. Esti iskolán, az úgynevezett rablakon (rabocsij fakultét) elvégezte az érettségihez hiányzó három osztályt. 1935-ben a gyár egyetemre küldte, vegyi gépgyártást tanult, s kitüntetéssel végzett. Ott ismerkedett meg férjével. Még szinte meg sem szárad a tinta a diplomáján, amikor kitört a háború. Számára ekkor kezdődött el az „élet főiskolája”. Terhes lett, Kirov városába evakuálták. Dolgozott, fiát naponta hordta a bölcsődébe — esténként pedig a híreket leste a frontról. Két fivére és férje ment el a harctérre. Idősebbik bátyja sohasem tért viszsza. Ma már nyugdíjas. Ám súlyos betegsége ellenére eljár az SZKP kerületi alapszervezetébe, s részt vesz a vezetőség munkájában. Mbl AOSMAM BPATA Mbl AOBUREM XAEB PABOTy, TOBAPMIUM! 1« 1917: „Lenin kisöpri a kizsákmányolókat" 2. Intervenció: „Jelentkeztél már önkéntesnek?" 3. Az építés kezdetei: „Az ellenséget fegyverrel vertük vissza, kenyerünket azonban munkával szerezzük meg.” 4. Világháború: „Vöröskatonák, segítsetek!" 5. Ötvenes évek: „Előre Lenin pártjáért!" Lenin eszméitől ekkoriban igencsak eltért a gyakorlat...