Magyar Ipar, 1942 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1942-12-05 / 12. szám
MAGYAR IPAR harcának örökös csataterére állította, talán jutalmul azért, mert történelmi hivatását, a Dunavölgyében az európai egyensúly, a rend, tisztesség és civilizáció őrzését és fönntartását évszázadokon át becsülettel töltötte be — kárpótlásul vagy jutalmul lélekszámához mérten a fényes tehetségek csodálatosan nagy számával áldotta meg. Nincs nemzet a világon, amely olyan rövid idő alatt annyi lángelmét szült volna, mint amennyi száz évvel ezelőtt Magyarországon a közélet porondjára állt. Csak a nagyok legnagyobbjait említem, amikor Széchenyi, Kossuth, Deák, Jókai, Petőfi, Arany, Vörösmarty neveit idézem. És ezek a lét és nemlét határán fölmagasló óriások nagyságukhoz méltó kincsesládát hoztak magukkal és bőkezűen osztogatták annak szellemi drágaköveit. Közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, örökváltság, jobbágyfelszabadítás, vallásszabadság, a gondolat közlésének szabadsága, az ősiség eltörlése, a földbirtok hitelképességét és okosabb megművelését biztosító váltó és kereskedelmi törvények tervezésükben és megvalósításukban lélekzetelállító, forradalmi újítást jelentettek akkor, ha ma olyan maguktól értetődök is, mint az, hogy létfeltételünket alkotó levegőréteg vesz bennünket körül. Rég letűnt idők óta nem ismert fokra hevítették a tevékeny hazaszeretetet és, mint Jókainak ez úttörők tragédiáját megelevenítő gyönyörű regényében: „És mégis mozog a Föld“-ben olvassuk, valósággal megszemélyesítve imádták a hazát, amelynek „arca olyan fényes, mintha Isten volna, mosolygása olyan meleg, mintha a Nap volna, könnyhullása olyan forró, mintha vér volna, ha szemét lehányja, mintha a meghalás volna, ha ismét fölnyitja, mintha a föltámadás volna, némasága mintha beszéd volna, rádnézése mintha hívás volna, gyászfátyola, mintha az örök éjszaka volna... az egész, mintha ezer esztendő története volna“. A hazánk jobb jövőjéért lelkesülő e félistenek, akiknek lépte még sokáig fog visszhangzani a történelem márványcsarnokában s akiknek ajkáról „oly ékesen folyt az emberiség evangéliuma“ mély barázdákat szántottak a magyar parlagba s aranykalászt termő magokat hintettek bele. A „Zalán futásának“ költője megrendítette az ébresztőt a már-már halálnak tetsző mély álomból s „a riadó vak mélységét fölverte szavával“. Széchenyi megírta a magyar lelkiismereten a kalapácsütés keménységével kopogtató „Hitel“-t. Megmozdult a magyar Globus. Az alkotás vágyának elektromos feszültségével telt meg a levegő s lázas ütemű munkával akarja pótolni századok mulasztásait. Életre kelt a nyelvünk szépségeit magyarul megszólaltató Nemzeti Játékszín, a Magyar Tudományos Akadémia, megépült a Nemzeti Múzeum palotája, létrejött a nemzetserkentő gondolatok fölvetésének és megvitatásának színteréül szánt Nemzeti Casino, letették a Lánchíd alapkövét, elkészült az Alagút terve, 1841-ben megszületett az első magyar takarékpénztár, 1842-ben az első magyar bank. Megindul a gőzhajózás a Dunán, a Duna—Tiszaszabályozás, megalakul a balatoni Gőzhajózási Részvénytársaság, elkészül a magyar vasútépítés alaptörvénye, az 1836. évi XXV. t.-cikk, majd a közúti törvény, — prüszkölve futja be Budapest és Vác között első útját a vasparipa, a szabadság és egyenlőség említett nagy gondolatait egymásután vésik törvénytáblára, elkészül a nyugati hasonló alkotások fölött messze kimagasló, a magyar jogászi gondolkozás örök dicsőségét hirdető 1843. évi büntetőjogi javaslat. Addig nem ismert nyelv és forma szépségébe öltözött titáni gondolatokkal remegtette meg a szíveket az emberiség legnagyobb költői közt is a legelső sorban álló Petőfi lantja és megszólal a világ legédesebb ajkú mesemondójának, Jókainak a bűbájos romantikája. Megcsendül az első igazi nagy magyar opera: Erkel „Hunyadi Lászlója“, Liszt Ferenc „Magyarországi Szent Erzsébet legendája“ és „Koronázási ünnepi Miséje“. A hazánk ezeréves fönnmaradásában örök érdemű, de a népességének már csak egyhuszad részét alkotó néhány százezer főnyi nemességnek a múlt délibábos képein merengő rendi nacionalizmusa helyébe a jövőbe tekintető nemzeti reformnacionalizmus lépett, ami a magyarok millióinak egyesített erejét és a szabadság levegőjében akadály nélkül kibontakozó tehetségét akarta a nemzetek versenyében megerősödésünk és haladásunk szolgálatába állítani. Ez a törekvés — látni a száz év előtti alkotások vázlatos felsorolásából —, nem szorítkozott az alkotmányjogi, politikai, társadalmi és szellemi élet terére, a gazdasági élet síkján is kitermelte annak felismerését, hogy gazdasági életünk rendjét a nemzeti élet követeléseihez kell szabni. Ez az érőkeménységű nemzeti önfenntartási törvény elháríthatatlan szükséggé emelte a tespedő magyar ipar fellendítését. Mert bizony, hiába volt termékeny földünk, nyersanyagokban való gazdagságunk, értelmes népünk, hiába volt egyes városainkban tisztes múltban gyökerező kézműiparunk, olyan iparról, amely legalább nyers terményeinket föl tudta volna dolgozni s azokból legalább az itthoni szükségeleteket kielégíteni, milyen iparról száz esztendővel ezelőtt még beszélni sem lehetett. A magyar statisztikusok atyamestere, Fényes Elek írja száz évvel ezelőtt megjelent munkájában, hogy 1840 körül a12 milliós népességű Magyarországon mindössze 126.000 kézművest találtak, minden 89 lélekre egyet, míg Ausztriában minden 13 lakosra esett egy iparos. Gyárnak nevezhető „iparintézet“-nnk mindössze 453 állt fenn, a tízszerte kisebb Lombardiában 15-ször annyi: 0940. Valamennyi posztógyárunk, élükön a gácsival, évente 2000 mázsa gyapjút dolgozott fel, Csehországban egyedül a reichenbergi gyár 26.000 métermázsát, így érthető, hogy csupán posztóért, mégpedig jórészt tőlünk potom áron kivitt gyapjúból készült posztóért, a külföldnek 6 millió ezüstforintot fizettünk, csehországi gyolcskelméért pedig 5 milliót. Érdekességben és tanulságban nyernek ez adatok, ha összehasonlítjuk azzal a ténnyel, hogy 1930-ban a Fényes Elekénél 3 millióval kisebb népességű trianoni Magyarországon majdnem 900.000 iparost és — az építőipar nélkül —, közel 4000 gyári vállalatot írtak össze. Iparunk akkori elmaradottságának kétségtelenül voltak szubjektív okai is. Vezető nemesi osztályunk húzódozott az ipari tevékenységtől, mert áhítatos szerelemmel ragaszkodott a földhöz. És ez nem is csoda. Hiszen a föld nemcsak anyagi létének alapja, de közéleti súlyának, társadalmi és politikai szereplésének és köztisztségre alkalmas voltának a fokozati meghatározója is volt. Ennek tudata nemzedékről nemzedékre átöröklődött és vérének minden sejtjét úgy átitatta, hogy szemében a földbirtok mellett minden más foglalkozási terület alsóbbrendűnek tűnt fel. De — és ezzel akkori ipari elmaradottságunk legfőbb okát jelölöm meg —, az ipari pálya nem is volt kecsegtető. Függő államjogi helyzetünkben kíméletlen vámpolitikai és egyéb eszközökkel Magyarországnak a nyersanyagszállító gyarmat szomorú és sorvasztó szerepét juttatták, úgyhogy — míg Nyugaton a merkantilizmus tanításának hatása alatt az állam az ipart teljes, erővel támogatta—,nálunk mesterségesen elsenyvesztette. Az erre szolgáló instrumentumok közül csak azt említem föl, hogy míg az osztrák iparcikket a behozatalnál belföldi áruként kezelték és mindössze 3%-os vámmal terhelték, a magyar iparcikket az Ausztriába kivitelnél külföldi árunak minősítették és 30%-os vámmal rótták meg. Lehet-e csodálni, hogy az újjáébredés korában legjobbjaink lelkében természeti törvény kényszerűségével fogant meg a törekvés az évszázados bilincsek szétpattantására és az elalélt hazai ipar fölélesztése és fölvirágoztatása útján nemzeti termelésünk mennyiségének és nemzeti vagyonunk és jövedelmünk értékének megsokszorozására. Az iparfejlesztés, fontosságának fölismeréséhez kétségtelenül hozzájárult a német védővámos iskola vezéralakjának, List Frigyesnek „Das nationale System der Politischen Oekonomie“ című 1840-ben megjelent munkája is, amit hamarosan magyarra is fordítottak. List megfordult nálunk is és voltaképpen az ő tanítása szólal meg — szónoki ötvözetben —. Kossuth Lajos ismeretes mondásában: „az ipar nélkül való nemzet félkarú óriás, akinek, ha rossz idő jár, egy keze sincs, — tehetetlen nyomorék “ Ezek után az előzmények után alakították meg Kossuth, Batthyány Lajos gróf, almási Balogh Pál, Eötvös József báró, Fáy András, Nyári Pál, Ráday Gedeon gróf 109