Szablya-Frischauf Ferenc szerk.: Magyar Iparművészet 41. évfolyam 1938
Az elő iparművészetért
50632 г гг _ гг г AZ ELŐ IPARMŰVÉSZETÉRT T negyvenkét évvel ezelőtt, az ezeréves Magyarország ünnepi fényeinek ragyogása közben avatták fel az iparművészet palotáját az Üllői úton. Az egész Nagy-Magyarország közös öröme volt ez. De közös gondolat jegyében épült a palota maga is, egyetlen céltudatnak, a magyar iparművészetnek szolgálatára. Szemléltetni a múltat és ápolni a jelennek fejlődését. Akkor ezt helyrajzilag úgy fejezték ki, hogy abban a palotában az, ami a múlté, a múzeum, s ennek szolgálatára bocsátják az emeletet, ami pedig a jelen céljaival, a nagyközönség felvilágosításával függ össze, az a kiállítócsarnokra tartozik és a földszinti elrendezésbe illeszkedik, miként az a köztudatban is él, a jövő céljait viszont az iskola szolgálja az új épületben. Még a hivatalos szervnek, a vallás- és közoktatási miniszternek a hangja is ünnepélyes, ahányszor erről akkoriban beszél, vagy rendelkezik és az épület nemes hivatását hangoztatja. Törvényhozás, államférfiak, múzeumi vezetők mindnyájan aláhúzzák és hangoztatják ezt a hármas elvet úgy az ünnepi esztendőben, mint azután. Negyvenkét éven át ez a tiszta céltudat egy percre sem borult homályba. Hiszen ettől az időtől számított huszonnégy éven át az Országos Magyar Iparművészeti Társulat — odaköltözvén az Üllői úti palotába — maga is, hivatalaival, gyűjteményeivel, előadásaival, ünnepségeivel közös fedél alatt és családias egyetértésben élt ott a múzeumi termek tőszomszédságában. Maguk a kiállítások pedig úgyszólván az első naptól a most elmúlt karácsonyig kaptak ott mindenkor helyet. Az élő, alkotó, a magyar anyagokba magyar formákat lehelő iparművészek mindenkor érezték annak szükségét, hogy itt, e nagyszerű kupola alatt szólhassanak a legjobb ízlésű magyar fogyasztóközönséghez. Negyvenkét év után, ennyi kiváló, megértő, nemes emlékezetű előd után a múzeum jelenlegi főigazgatója mást gondolt. Könyörtelen parancsszóval kitiltani óhajtotta onnan az élő iparművészetet. Csak úgy rövid úton, kézmozdulattal. Hogy miért, azt két kurta mondatban adta tudtunkra. „Nem rokonszenves neki az élő iparművészet szerepeltetése a múzeumban", és ezt oly módon kívánta megoldani, hogy „tűzbiztonságra" hivatkozott. Erről a bejelentésről és kisérő hangneméről a karácsonyi ünnepek előtt éppen eleget írtak a napilapok. Ez a hang még a mi sokféle furcsasághoz szokott nagyközönségünket is megdöbbentette. Az iparművészek társadalmát s általában a művészetek barátait pedig felzaklatott méhcsoporthoz tette hasonlóvá. A tűzveszélyre való hivatkozás sohasem volt időszerűtlenebb, mint ma. Az illetékes hatóságok által, illetőleg általuk előírt és végrehajtott megfelelő védő- és óvóintézkedések, az impregnált tűzálló anyagok alkalmazása mint minden alkalommal, ezúttal is tökéletesen megnyugtató helyzetet teremtettek. Mi több , kiállításunk rendezői és építészei messzemenően teljesítették magának a főigazgatónak is összes kikötéseit. Azonban mindaz, amit tőlünk annyira szigorúan megkövetelt, ezen a téren a múzeum igazgatósága által karácsonyi kiállításunkkal azonos időben rendezett Nemzeti Színház emlékkiállításánál nem volt fontos, mert azt bizony a legelemibb tűzrendészeti előírások figyelembe vétele nélkül rendezték és ennek következtében a legnagyobb mértékben tűzveszélyes volt. De vájjon tudhat-e valaki védekezni a tűznél is lángolóbb ellenszenv kitörései ellen És van-e elég hatásos szigetelőanyag, ha le kell küzdeni az élő iparművészeti kiállítások iránti ellenérzést ? Szerencse, hogy a mi ötvenkét éves társulatunk és a magyar iparművészek egész tábora maga előtt látja az osztatlan, egységesen helyeslő magyar közvéleményt és a megértően méltányos kormányhatóságokat. Félszázéves tevékenység van mögöttünk. Hazai elismerések egész gazdag koszorúja. És mennyi dicsőséges külföldi szereplése az iparművészetnek és a magyar népművészetnek, csupa győztes csata a mi féltett kultúránkért. Ez ad cselekedeteinknek öntudatot, de ez tesz büszkévé és eltökéltté is bennünket. És ez sugalmaz a jövő elhatározásainkban is higgadtan, ízléssel és tántoríthatatlanul folytatni a munkát az élő iparművészetért, melynek sorsa, mint e nemzeti osztályrész, mihozzánk van kötve. A múlt, a jelen és a jövő szempontjai követelik, hogy az eddigi rendszer megmaradjon, mert nem képzelhető másként egészséges iparművészeti fejlődés, csak a Múzeum, az Iskola és a Társulat hármas együttműködésével. Erősek vagyunk ebben a tudatban s abban a megnyugvásban, hogy az igazság a mi oldalunkon van ! AZ ORSZÁGOS MAGYAR IPARMŰVÉSZETI TÁRSULAT ELNÖKSÉGE !