Szablya-Frischauf Ferenc szerk.: Magyar Iparművészet 41. évfolyam 1938

Az elő iparművészetért

50632 г гг _ гг г AZ ELŐ IPARMŰVÉSZETÉRT­ T negyvenkét évvel ezelőtt, az ezeréves Magyarország ünnepi fényeinek ragyogása közben avatták fel az iparművészet palotáját az Üllői­ úton. Az egész Nagy-Magyarország közös öröme volt ez. De közös gondolat jegyében épült a palota maga is, egyetlen céltudatnak, a magyar iparművészetnek szolgálatára. Szemléltetni a múltat és ápolni a jelennek fejlődését. Akkor ezt helyrajzilag úgy fejezték ki, hogy abban a palotában az, ami a múlté, a múzeum, s ennek szolgálatára bocsátják az emeletet, ami pedig a jelen céljaival, a nagyközönség felvilágosításával függ össze, az a kiállító­csarnokra tartozik és a földszinti elrendezésbe illeszkedik, miként az a köztudatban is él, a jövő céljait viszont az iskola szolgálja az új épületben. Még a hivatalos szervnek, a vallás- és közoktatási miniszternek a hangja is ünnepélyes, ahányszor erről akkoriban beszél, vagy rendelkezik és az épület nemes hivatását hangoztatja. Törvény­hozás, államférfiak, múzeumi vezetők mindnyájan aláhúzzák és hangoztatják ezt a hármas elvet úgy az ünnepi esztendőben, mint azután. Negyvenkét éven át ez a tiszta céltudat egy percre sem borult homályba. Hiszen ettől az időtől számított huszonnégy éven át az Országos Magyar Iparművészeti Társulat — odaköltözvén az Üllői úti palo­tába — maga is, hivatalaival, gyűjteményeivel, előadásaival, ünnepségeivel közös fedél alatt és családias egyetértésben élt ott a múzeumi termek tőszomszédságában. Maguk a kiállítások pedig úgyszólván az első naptól a most elmúlt karácsonyig kaptak ott mindenkor helyet. Az élő, alkotó, a magyar anyagokba magyar formákat lehelő iparművészek mindenkor érezték annak szükségét, hogy itt, e nagyszerű kupola alatt szólhassanak a legjobb ízlésű magyar fogyasztóközönséghez. Negyvenkét év után, ennyi kiváló, megértő, nemes emlékezetű előd után a múzeum jelenlegi fő­igazgatója mást gondolt. Könyörtelen parancsszóval kitiltani óhajtotta onnan az élő iparművészetet. Csak úgy rövid úton, kézmozdulattal. Hogy miért, azt két kurta mondatban adta tudtunkra. „Nem rokon­szenves neki az élő iparművészet szerepeltetése a múzeumban", és ezt oly módon kívánta megoldani, hogy „tűzbiztonságra" hivatkozott. Erről a bejelentésről és kisérő hangneméről a karácsonyi ünnepek előtt éppen eleget írtak a napi­lapok. Ez a hang még a mi sokféle furcsasághoz szokott nagyközönségünket is megdöbbentette. Az ipar­művészek társadalmát s általában a művészetek barátait pedig felzaklatott méhcsoporthoz tette hasonlóvá. A tűzveszélyre való hivatkozás sohasem volt időszerűtlenebb, mint ma. Az illetékes hatóságok által, illetőleg általuk előírt és végrehajtott megfelelő védő- és óvó­intézkedések, az impregnált­­ tűzálló anyagok alkalmazása mint minden alkalommal, ezúttal is tökéletesen megnyugtató helyzetet teremtettek. Mi több , kiállításunk rendezői és építészei messzemenően teljesítették magának a főigazgatónak is összes kikötéseit. Azonban mindaz, amit tőlünk annyira szigorúan megkövetelt, ezen a téren a múzeum igazgató­sága által karácsonyi kiállításunkkal azonos időben rendezett Nemzeti Színház emlékkiállításánál nem volt fontos, mert azt bizony a legelemibb tűzrendészeti előírások figyelembe vétele nélkül rendezték és ennek következtében a legnagyobb mértékben tűzveszélyes volt. De vájjon tudhat-e valaki védekezni a tűznél is lángolóbb ellenszenv kitörései ellen És van-e elég hatásos szigetelőanyag, ha le kell küzdeni az élő iparművészeti kiállítások iránti ellenérzést ? Szerencse, hogy a mi ötvenkét éves társulatunk és a magyar iparművészek egész tábora maga előtt látja az osztatlan, egységesen helyeslő magyar közvéleményt és a megértően méltányos kormányhatósá­gokat. Félszázéves tevékenység van mögöttünk. Hazai elismerések egész gazdag koszorúja. És mennyi dicsőséges külföldi szereplése az iparművészetnek és a magyar népművészetnek, csupa győztes csata a mi féltett kultúránkért. Ez ad cselekedeteinknek öntudatot, de ez tesz büszkévé és eltökéltté is bennünket. És ez sugalmaz a jövő elhatározásainkban is higgadtan, ízléssel és tántoríthatatlanul folytatni a munkát az élő iparművészetért, melynek sorsa, mint e nemzeti osztályrész, mihozzánk van kötve. A múlt, a jelen és a jövő szempontjai követelik, hogy az eddigi rendszer megmaradjon, mert nem képzelhető másként egész­séges iparművészeti fejlődés, csak a Múzeum, az Iskola és a Társulat hármas együttműködésével. Erősek vagyunk ebben a tudatban s abban a megnyugvásban, hogy az igazság a mi oldalunkon van ! AZ ORSZÁGOS MAGYAR IPARMŰVÉSZETI TÁRSULAT ELNÖKSÉGE !

Next