Curiai Értesítő - Magyar Jogász, 1877 (2. évfolyam, 1-149. szám)
1877-06-10 / 132. szám
Második évfolyam. 1877. 132. SZL. Budapest, vasárnap junius 10. | A 1 § „MAGYAR JOGÁSZ" f S r C melén ^ 5 mindirn nap, hétfőt kivéve, p Eicezeted ár: I Egész évre . . 15 trt - I * Fél évre ... 7 ,, 50 p | Negyed évre . . 4 „ — J. Hirdetések: p Kg-v hatollka»ábos petitaor efjy- 3 J #*e pi hirdeté-eer; 19 kr., kétszer | 5 16 kr, és többszöri hirdetéséért 8 | 13 kr, minden beigtatásnál. A | 5 bélyeg«!ij külön mindem beiktatás 2 ! után 30 kr. osztr. ért öcxfjénCí^a·x:csxxsnCS»cssa3C(!*CfcMAGYAR JOGÁSZ 8 SZERKESZTŐSÉG |j éa kiadó hivatal: js Peat, Erzsébetté!* 14. az., | II. emelet, ikova a lap acallemi részét illető I [ közleményeken kivül. az esüst/.o* 18 téti hirdetési dijak, nemkülön- 3 - ben a beiktatandó hirdetmények a ff is küldendők. Kéziratok csak is- Ismert kezektől fogadtatnak el. 2 JOGSZAKI ES KÖZIGAZGA NAPILAP. gS^“ Tisztelt olvasóinkat, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, kérjük, szíveskedjenek mielőbb előfizetni, hogy a lap szétküldése ne gátoltassék, a nyomatandó példányok számára nézve tájékozva legyünk. Az igazságügyért állomása összes, és pedig mindig hitelt érdemlő forrásaink megegyeznek abban, mikép Perczel Béla igazságügyéiünk egyike a régi magyar fajta ritka becsületességü és nemes jellemű embereknek, kik fájdalom! a közélet terén napról napra heveskednek, és a magyar elem nem csekély veszélyére —lassan kint kivesznek, maguk után hagyva csupa pygmeon államférfiacskákat, kiknél czél: a kereset, főtörekvés: az önérdekek előmozdítása, és életfeladat: az életpályából minél több hasznot kipréselni! Jelenlegi derék miniszterünk megunta már a mindennapi kisszerű ármányokat, cselszövényeket, melyekkel az igazságügyi feladatok teljesítésérül folyvást küzdenie kell, melyek a jog terére minduntalan átjátszák a politikai érdekeket, hogy ezeken az igazságügy recsegő, ingadozó építménye hajótörést szenvedjen. Megunta már az özönlő csemeges-travestált, egymást arctulcsapdosó rendeletek aláírását, melyeket Magyarország igazságügye örökké meg fog sinteni. Említenek is már többeket a képviselőháznak oly sok, de kevéssé nemes ármányok tanújául szolgált coulissái mögött — igazságügyéri utódul, s legkomolyabban s legtöbbet szólnak egy fiatalabb képviselőről, ki alig néhány éve, még csak titkár volt, s ki a közpályán, arrogált magasb képzettsége bizonyítékául mindeddig alig mutathat fel egyebet, mint isszonya sok lében föleresztett polemikus szónoklatokat, és correct angol fordításokat a parlamenti beszédekből. Mi nem akarunk mindig személyekkel foglalkozni, nem akarjuk tehát kutatni, kik aspirálnak e magas, de felette tövises polezra, sem azt, hogy mennyi képzettséggel bírnának e hivatásra, vagy melyik nyújtana arra több garantiát. Miután azonban többször kerültek már felszínre oly candidatiók, milyenről fönt említést tettünk, azt már nem mellőzhetjük, hogy kissé szóba ne hozzuk azon kérdés szellőztetését: mily kellékekkel kellenék bírnia — nézetünk szerint — annak, ki teljes bizalommal kineveztethetnék az igazságügyéri helyre, hogy a magyar igazságügy érdekeit kielégítőleg kezelendi, s e hivatás nehéz kötelmeinek megfelel. És ezzel kapcsolatban kell érintnünk azt a kérdést is, hogy miben rejlik fő oka annak, hogy a legnemesebb törekvések daczára, igazságügyünk a lefolyt tíz év alatt oly keveset javult, vagy jóformán nem is tett semmi haladást, sőt hátraesést szenvedett. Eme két kérdés megoldásában igen fontos érdekeik rejlenek, igazságügyünk szebb jövője szempontjából, mert jóformán abban öszpontosulnak azon feltételek, melyektől az egésséges reform jogrendszer keresztülvitele függ. A második kérdésre, melynek előzetes megfejtésétől föltételeztetik az elsőnek tisztába hozatala, nem vonakodhatunk határozottan kimondani, mikép rendíthetlen meggyőződésünk szerint, hátramaradottságunknak, elhaladásunk, csekélységének, s innen szétáradozó százféle törvénykezési calamitásainknak főforrása az igazságügy vezetésében, magában az igazságügy minisztériumban s ennek eddigi főnökeiben keresendő. Vizsgáljuk bár újabb codificátiónk bármelyik mozzanatát, akár a polgári perrendet, akár a bírósági rendszert, a sajtóesküdtszéki intézményt, vagy az ügyvédségi szabályzatot, a végrehajtók alkalmazását stb. stb. mindeniknél legfeltűnőbb tulajdonságul mutatkozik az, miszerint a gyakorlati élet igényeivel nincsenek öszhangzásban, a törvénykezési szükségeknek nem felelnek meg. Miért? mert az igazságügy vezetői vagy nem bírtak e szakban alapos ismeretekkel, jogi készültséggel, vagy nem volt kellő érzékük a joggyakorlat igényei iránt, és hiányzott tapasztaltságuk, otthonosságuk az igazságszolgáltatás ezerféle, bonyolódottnál bonyolódottabb tényleges viszonyaiban. És azért nem voltak képesek a jogszükségletek által kijelölt munkasorrendet felismerni, sem a törvényalkotási munkálatoknak oly irányt adni, mely a jogélet, a törvényezés tényleges feladatainak tökéletesen, kielégítőleg megfelelhetett volna. Innen vonjuk le mi ama kérdés megoldását, hogy mily egyént kellenék igazságügyérnek kinevezni — illetőleg mily kellékekkel legyen ellátva az, kinek kezei közé igazságügyünk legfelsőbb vezetése valóban a nemzet életérdekeinek kezelése — jövőben helyeztetni fog. Kétségtelen, mikép ama feladatra, mely minden államban a legfontosabb, távolról sem elegendő a tudományos képzettség, az olvasottság, az angol jogászok s államférfiak dolgozatainak, beszédeiknek ismerete, hanem mindenek felett a törvénykezési gyakorlatban, az igazságszolgáltatás menetében, a jogélet ezerféle szövevényeiben való teljes jártasság, gyakorlottság szükségeltetik arra. Nem fejtjük ki most bővebben eszméinket, csak azt jegyezzük meg, mikép jelenlegi képviselőházunkban senkit sem ismerünk, ki eme kellékeknek mindenben megfelelne. És ehhez csak azt az eszmét pendítjük meg, mikép az igazságügyön állomás aligha fog kivánataink szerint betöltetni, ha arra az alkalmas szakférfiú nem a legfelsőbb fórum köréből szemeltetik ki. Budapest, június 9. Azon tisztelet, melylvel legfőbb bíróságaink iránt méltán viseltetünk, jogosít fel bennünket ezúttal némelyek elmondására. Az utóbbi időben nagy feltűnést okozott jogászi körökben, hogy congruens ügyekben egymásnak ellentmondó, vagy legalább is egymásól eltérő döntvények hozatnak, úgy a legfőbb ítélőszék tanácsaiban, mint a semmitőszéken. E feltűnés ez ideig tudtunkkal csak anyiban nyilvánult, hogy hozzánk, néhány részint bizalmas, részint provocatív szellemű panaszlevél érkezett. A viszonyok oda kényszerítettek, hogy csekélységünk legyen a magyar jogélet ellenére. Ad acta tettük a leveleket s megígértük, hogy a fontos ügyben fölemeljük szavunkat. Most váltjuk azt be, oly ildommal, minőt csak papiros eltűr. Bíróságaink parnassusára eddig rendithetlen nyugalommal tekintettek a peres felek. Kiki kereste igazát és nem kételkedhetett sohasem, hogy a kinek tényleg igaza volt, azt meg ne találta volna. Ámde, ha egybevágó ügyekben variálnak a decisiók, elvész a garantia, s visszariasztatnak a jogban levők a fölebbezéstől. Ez pedig nagy bajoknak lehet szülő anyja. Kérjük azért az elnököket kik tudományuk fénye, lelkiismeretük tisztasága által egyaránt tündöklenek a meghamisíthatlan közvélemény előtt: nézzenek utánna a nagy bajok forrásának, s hassanak oda, hogy a legfőbb bíróságok tekintélyén, megbízhatóságán jövőben csorba ne ejtessék. Más honpolgár nálunk csak akkor vétetik fel valamely község kebelébe, ha hazájából állandó elbocsátással, vagy igérvénynyel bír az elbocsáttatásra, más ország községében leendő felvétel esetére. A község pedig más országbelit csak akkor vehet be véglegesen kebelébe, ha az illető magyarországi község elöljárósága folyamodónak — az elbocsátás vagy igérvénynyel felszerelt — kérvényét a belügyminisztériumhoz a magyar honpolgárság elnyerése iránt előzetesen felterjesztve, kedvező elintézést nyert, mely eljárás a községi törvényen alapszik. Miután az egyik országból más országba való átköltözések, meghonosítások körül az eljárásban való tájékozatlanság a felek hátrányára van, lapunk szerkesztője a hozzá intézett több rendbeli megkeresés folytán késztetve érezte magát a belügyminisztérium illető osztályában értekezve, tisztába hozni a dolgot, mely a fentebb közlöttekben találja hű kifejezését. Rendes rovatot nyithatna a hivatalos lap már a Batarium-hirdetésekre. Amint úgy futtában eszünkbe jut, rögtön-itélő bíróság divatozik ma már: Arad, Bihar, Somogy, Vesprém, Mármaros, Soprony-megyékben s Erdély pár vidékén. Ha így haladunk, pár hó alatt ostrom állapotban álland az egész ország. Az eddigi tapasztalatok legalább ezt igazolják. Az Aradból kiűzött rablók Biharba települtek. A marmarosi duhajok Szatmárt, Ugocsát, Ungot fogják boldogítani. — Czikkket szenteltünk már ez ügynek, melyek — úgy látszik — siket fülekre találtak. Most tehát csak azt vagyunk bátrak kérdezni a belügyminisztérium irányadó tisztviselőitől: azt hiszik-e, hogy a statáriumot hirdető nyomtatvány, melyeket falu végre, kocsmaajtóra felragasztanak, olyan természetű, mint a légyelő papiros, hogy a közelükben járó rablógyilkosok azoktól mint a legyek elhullanak? Indítvány a magyar jogászgyűléshez*) Igazságszolgáltatásunknak a gyakorlat terén fennálló törvényeink keretét túl nem haladó reorganisatiója tárgyában. A tökéletes jó igazságszolgáltatásnak két nélkülözhetetlen factora van: I- ször: határozott elvekben és részletekben kidolgozott anyagi, és alaki törvénykönyv. II- szor: lelkiismeretes, teljes szakképzetségű munkás bírósági személyzet. A első factor nálunk csaknem teljesen hiányzik, megteremtése hosszú időt és kitartó tanulmányozást igényel. De miután igazságszolgáltatásunk hiányai annyira számosak, roszaságának bels *) Kidolgozta Burián Pál, esztergomi ügyvéd.