Magyar Jövő, 1944. augusztus (43. évfolyam, 5771-5793. szám)

1944-08-01 / 5771. szám

4_ Visszaemlékezés egy nagy családra angol menekültek között egy kivándorló hajón 1939-ben „Minden vadállat szereti és a saját kölykét, de a tűzember gondját viseli a sok gyermekeinek is.” Halam az egészségtan tanáról, egy budapesti középdában, hogy azután másévtizeddel később kapjam rá a példát az Atlantiánon. Ez a mondat akkor ■adalmian hatott, mert isiban és otthon, főkép a polgári otthonban, éppen dicsőítették az anyaizeretet, hogy az anya száma a saját gyermeke a legosabb, akinek a kedvéért dönt és mindenkit elhajolhat. Uj, szép és érdekelt az a mondat — egy írára, aztán feledésbe me. Feledésbe kellett, hogy üljön, mert soha sehonnan láttam példát rá. A csak mint apró szigetek elhitve éltek a saját kis onuknak. Az anyának és apának egyaránt csak a gyermeke jelentett meket, kezdődő embert, es a jövőt kell védeni ésni. St. Nazaire-i kikötő zsuig megtelt utasokkal. A dóli kis csoportokban állkörül csomagjaikat. Mincsalád között egy-két létt volság, mint megannyi önitett kis világ. Tudóst vettek egymásról, mez folytatódott , ha Mintha nem is egy ekmenekülnének. És amikor icsorázó asztalnál megnt a formális bemutató és a társalgás meginidegenek között is, ez a sélet kihangsúlyozottan enek között”-i kapcsoaladt. Németek, magya- franciák között egy csoport volt, ami úgy a többiek közül, mintegy más társadalomból, kulturvilágból került volna. A Franco elől menőspanyol antifasisztákéban ők voltak a legszemtlenebbek. Mindegyikök élt valakit, egyik csak az anya halt meg Franzzönében, a másikból az égezték ki, vagy a fiuk el valahol a barrikád.- Mégis ők keltettek legolne reménytelen vagyelhagyatott benyomást. Mert amíg a többi kivándorlók, kevés egyéni kivétellel, a saját bőrüket mentették, ezek egy eszmét őriztek meg, tisztán és csorbítatlanul, minden szenvedésen, kínzáson, halálon át. Mert én ugyanezt az eszmét őriztem, hamar bekerültem ebbe a nagy családba, amint bekerült még néhány bécsi szocialista is, köztük egy egyedülálló nő, akit a két héten át reggeltől estig nem láttam máskép, mint egy-két anyátlan kisgyermekkel a karján. Első este meglehetősen rosszul voltam és szédülve támaszkodtam a fedélzeten a hajó korlátjának. Valaki rám adta a kabátját és megkérdezte, hogy forró kávét vagy teát hozzon-e a számomra? Tört franciasággal beszélt, akárcsak én, de azért jól megértettük egymást. A tengeri betegségen kezdődött a beszélgetés, de fél óra múlva már a spanyol polgárháborúnál tartottunk. Közben gyakran elhívták pár percre valakihez, aki rosszul érezte magát. “Maguk mind régi ismerősök?” kérdeztem csodálkozva. “Nem, de összetartozunk, mert mindannyian antifasiszták vagyunk.” Másnap egy spanyol könyvvel jött a reggeliző asztalhoz. ‘‘Gubában spanyolul beszélnek, már ma el kell kezdenie, hogy valamire megtaníthassam e pár nap alatt.” Előző este nem említettem, hogy meg akarom tanulni a nyelvüket, de reggel, mikor végiggondolta, hogy kit kell lesegítenie a kabinból, kit kell megvizsgálnia, kinek ígért orvosságot, eszébe jutott, hogy nekem nyelvtanulásra van szükségem. Aznap délutánra már vagy ötven lelkes spanyol tanárom volt. És anynyi gyermekem, ahány spanyol kisgyermek Mexikóba utazott és annyi anyám és nővérem, ahány spanyol nő hajózott Vera Cruz felé. Egy kisgyermek labdája az ágyam alá gurult, mialatt spanyol barátom a birtokos esetet magyarázta. Lehajolt és megsimogatta a három év körüli fiúcska haját. “Egyszer szobrot fognak emelni az ismeretlen kisgyermeknek, aki segít átmenteni a hitet egy jobb jövőbe és az akaratot és az energiát annak a felépítésére.” Aztán megkérdezte tőle, hogy hívják? A gyerek megmondta a nevét és egy mellettünk ülő lánytól megtudtuk, hogy hetven év körüli nagyanyjával utazik, a család összes többi tagja meghalt vagy börtönben van. A nagymama beteg és a kabinban fekszik. De a fiúcska nem volt elhagyatott. Minden reggel akadt egy anya, aki megmosdatta. Egy anya, akinek a számára minden gyermeke gyermek. Minden piszkos nyakat meg kell mosni és minden éhes szájba be kell kanaszni az ételt. “Egy anya, aki nemcsak a saját kölykéről gondoskodik, mint a vadállatok,” jutott eszembe a régi egészségtelen óra. A kisgyerek belefáradt a labdázásba és felmászott az ölembe aludni. Lassan simogattam a haját és éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Boldog voltam, hogy ebbe a családba tartozom. Játszottam a gyerekekkel napközben. Segítettem lefektetni őket este és megmosni reggel. Segítettem azoknak az anyáknak, akiknek maguknak is volt pár gyerekük, de nem lehetett tudni, hogy melyik a sajátjuk. Mert azt etették előbb, aki a legéhesebb volt, a legálmosabb került elsőnek az ágyba és aki legjobban szomjúhozta a szeretetet és törődést, kapta a legmelegebb csókot és a leghosszabb mesét. Ez volt a fontos, nem az, hogy melyik a saját vére. Az utóbbi években sokat hallunk faji hovatartozóságról. Semmi jobban nem bizonyította az ellenkezőjét, mint ez a kivándorló hajó. Zsidók menekültek a faji üldöztetés elől. Mások menekültek, mert tudták, hogy olyan háború jön, ami a mil lakosság életét is veszélyezteti. Gazdag emberek mentették a vagyonukat. Mindnek a saját élete volt fontos és kizárólagosan az. Mindnyájan egy egyén, vagy egy család személyes biztonságát mentették. Még nem tudták, hogy milyen jövőbe rohannak, de máris otthontalanok és társtalanok voltak. Elhagyatottak és céltalanok. Elvesztették az útirányt, az életük előre meghatározott vonalát és a társadalmi hovatartóságukat. A spanyol republikánusok nem véletlen sorscsapásként vesztették el barátaikat és rokonaikat. Harc közben azért haltak meg, amiért ők most menekülnek. Amit ők meg akarnak és meg fognak tartani. Ez gyökeret tart a múltban és ágakat növeszt a jövőbe. Ez alkotja a családot, amibe mindenki beletartozik, aki az elnyomatás ellen küzd egy szabad életért. A többi kis csoportban is volt pár szocialista. Hosszan vitatkoztak, meggyőzték egymást arról, amit már ugyais tudtak. Megbeszélték az öszszes könyveket, amiket olvastak, az elmúlt évek politikai hibáit és a következő évek kilátásait és egyedül voltak, mert az élet nem csak könyvekből és vitákból áll. Attól félek, hogy már már sokan és végkép visszabújtak a “családvár”-ba. A spanyol és a pár nap alatt hozzájuk csatlakozott más nemzetekbeli antifasisztáknál nem csak könyvekben és előadásokban élt a szolidaritás, de az élet minden megnyilvánulásában. És épp ezért biztos, hogy közülök egy sem adta fel a harcot azért, amiért a barátaik az életüket áldozták. Mindannyian nevelik mindannyiunk gyermekeit. Mindannyian szeretik mindannyiuk szüleit és testvéreit. A beteg mindenki betege. A halott mindenki halottja. A születendő gyermek mindannyiuk reménye, és aki segítségre szorul, mindannyiuk segítségét kapja. ők a sját és az egymás mindennapi életében élik a testvériség eszméjét. Ezért fogják az ő eszméik túlélni a viharokat és új életre kelteni a mai eltiport Spanyolországot. Vegyünk példát róluk. Tágítsuk ki a család határait szeretetben és gondoskodáskodásban egy nagyobb család felé. Ha egy gyermek helyett tíz fog kapni az anyai gondoskodásunkból, egy helyett tíz jövő emberben fogunk tovább élni. A LÉLEK KIALSZIK REGÉNY Irta: Zilahy Lajos (78) adta, hogy ő most kivált a cégtől, ónja magát és Honoluluba költözködik, megvette az egyik nagy hotelt és azt iyesen, új ötletekkel akarja vezetni, meggyőződése, hogy odakint az idegen ám évről-évre emelkedik. Mindent elkövetni, hogy a hotelvendégek szórásáról gondoskodjék. Golf- és tenniszat építtet, istállót fog tartani sétálócéljaira. Harris adta neki az ötletet, a sporthorgászat számára is tartson ijat. Nem tutajt, hanem hajót, amely öblöket járja, jutottam az eszébe Harris-nek. Arról lát szó, hogy ha kedvünk van, tartódó, ő már a jövő héten indul Hono- Ellátásunkról és az útiköltségünkgondoskodik. A feltételeket majd megüli. ő úgy gondolja, hogy adna vezetést, amiből megélhetnénk és azonrészesednénk a hajó jövedelméből. Arességünktől függ majd, hogy megtudjuk felvirágoztatni az üzletet, eddi napon történt. És szombat déltottuk az esküvőnket, amelyen csakis Jimmy Hoskyn vettek részt, a napja csütörtökre volt kitüzid a ketten a Lincoln Hotelben van, szinte az utolsó pillanatmeg a csomagom, amelyet a hajó a legelső kikötőből visszaküldött. Úgy néztem a kofferjaimra, mintha a túlvilágról jöttek volna vissza. Ez a néhány nap az utazás lázas előkészületeivel telt el. Jennifer is, én is órákon át leveleket írtunk. Anyámnak írt levelemben nem mertem teljesen megírni a valóságot. Azt persze megírtam, hogy megházasodtam. Hosszan írtam Jenniferről és minden fényképet elküldtem róla, amit csak Jennifer elő tudott keríteni. A valóságot azon a ponton kerülgettem, amikor hazautazásomról kellett írnom. Csak azt írtam, hogy hazautazásom egyelőre eltolódott és remélem, hogy “nemsokára” a feleségemmel megyek haza. Nem írtam, hogy látogatóba és azt sem írtam, hogy véglegesen megyek haza. Új állásomról csak így írtam: “. . . most pedig egyelőre átmegyek Honoluluba, ahol biztos és kellemes megélhetési lehetőséget találtam.” Csak így írtam: átmegyek. Átmegyek Honoluluba. A világért sem magyaráztam volna meg, hogy Honolulu újabb négyezer kilométernyi távolságot jelent és most már olyan messze vagyok hazulról, hogy meszszebb nem is lehetnék. Éppen a földgolyó túlsó pontján. Gyula majd csak szerez valahonnan egy földgömböt vagy egy világtérképet és megkeresi rajta Honolulut. Szinte látom az arcukat, amint Rózsával elszörnyüködnek ezen a messzeségen. De anyámnak nem fogják megmondani. • 1825 október 14-ike. A nap most kelt fel. Hoskyn és a felesége, Jenifer és én, a fedélzeten állunk. Öt napi hajóút után néhány óra múlva megérkezünk Honoluluba. Az éjszakai vihar elült, a tenger teljesen lecsendesedett. A hajnali nap lágy, gyöngyszinű fényében messze előttünk már feltűnik a sziget hullámos hegycsúcsainak körvonala. Sejtelmesen, álomszerűen rajzolódik fel a láthatárra, oly finoman, mint valami japáni rajz. Jenniferrel átkaroljuk egymást, úgy nézünk a közeledő szigetre. Mindkettőnknek elszorul a szíve. Legmélyebb valónkat járja át a pillanat, amikor tekintetünk először találkozik új hazánk körvonalaival. A sziget egyre közeledik. A hajó a lecsendesedett tengeren friss erővel repül célja felé. Egy óra múlva már látni lehet a partikókuszfák tollas koronáit. Mintha óriás benszülöttek állnának ott különös fejdíszszel. És a szél nemsokára felénk hajtja a partokról a sziget virágillatát. Édes, könynyű illat. Friss és hideg, mint napfelkeltekor a virágoskert illata. A szakadékos, magas partokon néhol vízesések hosszú ezüst fátyola leng. Most már világosan lehet látni a hegyoldalban az aranyszínű cukorültetvényeket. És mint a vonatablakból valami tiroli kép: a méregzöld színű mezőkön legelésző tehenek fehérfekete-tarka foltjai. És mégis valami egészen más ez a kép, valami soha nem látott vonalak és színek. A tenger partján apró, bambusznádból épült kunyhók, körülöttük kakaószinü meztelen gyerekek, akik hangos és boldog sikoltozással vetik bele magukat a parti hullámverés lágy és szelíd gyöngyözésébe. Most vulkanikus hegycsúcsok alatt haladunk el és sötét tömegével méltóságteljesen vonul el előttünk a Gyémánt-földcsúcs. Most már parkok és európai stílusban épült villák is akadnak a parton. Aztán egy fürdőváros közeledik. — Waikiki, — magyarázza Hoskyn. Ezernyi szín, piros, kék, zöld, sárga, fekete fürdősapkák zsibongó madárraja a fehér habokban. Még egy negyedóra, aztán az üdezöld, sötét lombok hátterében feltűnik a világítótorony, egyre sűrűbbek lesznek a hajóárbocok és végre háztetőinek és tornyainak csillogásával szinte váratlanul tárul elénk a város képe. Honolulu! A pálmák alatt a parton hawaii nők állnak, hollófekete hajukban piros virágkoszorú, dalolnak s anélkül, hogy ezért pénzt kérnének vagy várnának, a sziget ősi szokása szerint virágokat dobálnak az érkező hajó utasaira. Úgy érzem, életem története abban a pillanatban ért véget, amikor 1925 őszén Honoluluban partra szállottunk. Még csak azt jegyzem meg, hogy megérkezésünk után néhány napra letettem az amerikai állampolgári esküt. Ezekben a napokban volt öt éve, hogy Amerika földjére léptem. (Folytatjuk) MAGYAR JÖVŐ (Hungarian Daily Journal) FESTŐ ÉS PAPÍROZÓ Cleveland, Ohio KÜLSŐ ÉS BELSŐ HÁZFESTÉS Falpapírt leszedünk, papírozunk. Lefizetés szükségtelen. 12 hónapig fizethet. Klein József, 1092 Grantwood. Tel.: GL. 9638. 1 HASZNOS TUDNIVALÓK Borszékeket megújíthatjuk az alábbi keverékkel: Vegyünk egy pint lenolajat (linseed oil), forraljuk fel, hagyjuk állni, amíg majdnem teljesen hideg. Aztán keverjünk bele fél pint ecetet. Amikor ez a kettő tökéletesen össze van keverve, üvegbe rakuk és készen van a használatra. Az üveget használat előtt mindig rázzuk fel. Öntsünk belőle egy keveset puha rongyra. Dörzsöljük bele jól a bőrbe, aztán egy tiszta portörlő ruhával fényesítsük ki. Ez a fényesítő puhít és megóvja a bőrt a megrepedezéstől. Amikor a linoleum megkopik, frissebb kinézést kölcsönözhetünk annak, ha nyers lenolajat (raw linseed oil) egyenlő arányban összekeverjük kőolajjal (coal oil). Tegyünk ebből a keverékből a linoeleumra és dörzsöljük fel utána jól. Ez sokkal olcsóbb a konyhapadlóra, mint a viasz és jó darabig fényes marad a padlón. Jó arra is, hogy a port leköti. Könnyű nyári ralm és kabátka, melynek mintája 12, 14, 16, 18 és 20 nagyságban kapható. A minta 886 fő szám és a nagy jelzésével 15 centért megrendelhető a következő cím alatt: Federated Tress Pattern Service, 1150 Sixth Avenue, New York City. A NŐI ROVAT POSTÁJA Kedves Szerkesztő Úr:— “A konyhában van-e a nőnek a helye?” Félek, ez a cikk megtámadta az idegeimet, s ha nem tud egy jó orvosságot, száradjon a maga lelkén az én megrontott egészségem. Hogyan lehet ezt az unalomig agyon csépelt témát ilyen hosszú lére ereszteni ? Hogyan lehet egyetlen egy nőt is — bármilyen lelki vagy szellemi nívón — elképzelni, aki magyarázatra szorul, hogy a konyha ebben a vonatkozásban szimbolikus képe az OTTHONNAK? Hogyan lehet eképzelni, hogy a Madame Curiéknak ilyen tanácsokra volna szükségük, mert különben a konyhában fognak ellaposodni? Hogyan támadhat női agyban a gondolat, hogy egy anyát ilyen sok és színes szóval kell rávezetni, a gyermeknevelés nyújtotta gyönyörökre? Melyik ANYA megy kis gyermekek mellől dolgozni, ha nem muszáj ? Ha mégis megy valamelyik, azt nyugodtan hagyni kell. Az jobb, ha dolgozni megy, mert különben bridge asztaloknál, klubokban vagy szomszédolva, szapulással töltené az idejét. Hogyan lehet annyi sok szép szóval egy űrt még üresebbé tenni? Ha én jó háziasszony lennék, a cibere-leves receptjét írnám le. Épületes és tanulságos volna. Nem az ecetes-penész-kenyér ciberét, hanem azt a régi, tisztességest, amit az anyám csinált. Céklát lehámozott, darabokra vagdosott, fa vagy cserépedényben bőséges vízben erjedni hagyta. Megtisztogatta a tetején képződő penésztől. Máma ebből, mint melléktermékből, penicillint lehetne csinálni. Ez a piros, savanyú lé tojással lett habarva. A tojás száma attól függ, hol csinálják a levest. Kárpátalján már akkor is egy tojást vettek egy nagy fazékhoz, itt bizonyára most is sok tojást tennének egy kis fazékhoz. De a lényeg nem az, hanem, hogy ez a leves sok vagy kevés tojással vékony maradt, s nem volt benne mit rágni. Innen eredhet az, a momentám lelkiállapotomban szinte bölcsnek látszó közmondás, hogy cibereleveshez nem kell fog. Látja, hogy rontja el a rossz példa a jó erkölcsöket? Ezt a hosszú, vékony ciberés históriát két szóban tudtam volna tömöríteni: üres szalmacséplés. Minden esetre van a cikk végén egy nagyon igaz mondás: “Ne várjuk, hogy mások jelöljék ki a helyünket, mert mindenki önmaga ismeri legjobban saját képességeit.” Testben és lélekben megtörve kérdem: miért jött ez az isteni megvilágítás csak a NEGYEDIK hasáb végén. Mély tisztelettel G. E. Megjegyzés: — Sajnáljuk, hogy G. E. nevű olvasónk idegeit oly csúnyán megtámadtuk. Azt hitte a cikk írója, hogy szabad Amerikában esetleg megcáfolnak minden egyes szót, amit leírt, de nem fognak tiltakozni az ellen, hogy miután, annyian hozzászóltak a kérdéshez, ő is megmondja a saját véleményét. G. E.-nek unalmas már a téma, valószínűleg sokan osztoznak ebben a véleményében. A cikk nem ő nekik szólt, hanem azoknak, akiket érdekel és az, hogy heteken át érkeztek hozzászólások a kérdéshez, azt mutatja, hogy sokakat érdekel. Sajnos, sokolyan férfivel találoztam, ki mikor azt mondja, hogy “a nőnek a konyhában a helye,” nem képletesen mondja ezt, hanem betű szerint érti és soha sem gondolt arra, hogy nem a főzés és takarítás pusztán mechanikus munkája az, amit a felesége nyújt neki, hanem annál több. A cikkíró nyilván ezekhez szólt és nem azokhoz, akiknek ez magától értetődő. Szívesen elhiszem, hogy a levélíró és társasága felette áll ezeknek az egyéneknek és problémáknak, azért nem kell haragudnia azokra a kevésbé szerencsésekre, akikne ez még mindig megoldatlan kérdés és főleg ne akarja elvenni tőlük a jogot, hogy azt kedvük szerint megvitassák. A született háziasszonytól Madame Curick-ig sok fokozati különbség van és biztosan vannak köztük kevésbé határozott egyének, akiknek segít, ha ezt a kérdést másokkal is megbeszélik, akár írásban, akár szóban. August 1, 1944 Los Angeles, Calif. A MAGYAR NŐI MUNKÁS KÖR gyűléseit minden hónap első vasárnapján délután 3 órakor tartja 4201 Sp. Main St. alatt. Gyűlés után kávét és sutcafcort szolgálunk fel. Belépt díj nincs. A kávédélután kitűnő programmal és a napi eseményeik ismertetésével van egybekötve. Kérjük a munkásnőket, csatlakozzanak a Női Munkás Körhöz. JÓKAI MÓR ÉLETE ÉS KORA Írta: MIKSZÁTH KÁLMÁN (140) Érdemes volna átdolgozni a Rab Rábyt, (ha egyszer arra méltó nagy író vállalkoznék), illetve elválasztani a hozzá nem illő részektől, hogy a regények között is legyen olyan, melyet a nemzeti érzések átfonnak glóriával, mint aminő “Bánk Bán” a színművek, a “Rákóczi induló” a zeneművek és a “Szózat” a költemények között. E szédítő munkássághoz hozzá kell adni novelláit, útirajzait, apróságait, ezek magukban is két írónak szereznék meg a “szorgalmas” jelzőt. S gyakran van köztük irodalmi remek is, mint például “Azegy huszasos leány.” A Petőfi Társaság kedvéért kifogyhatatlan a Petőfireminiszcenciákban. Hogy lángol, hogy szereti, hogy dicsőíti most ezt a Titánt! Egész lelkét megint Petőfi foglalja el. Néha azt is elhiszi a saját fölajzott képzelőtehetségének, hogy él még. A csaló Manasses meséi megbolygatják. Aztán megint elcsügged, majd ismét remél s keresi, váltig keresi a rejtélyes eltűnés különböző nyitjait. S amit egyszer a fejébe vesz, az ott motoszkál szüntelen ezer alakban. Ha csigát eszik, kinálja otthon a két Rózát s ha azok viszszautasítják, csodálkozik fölötte. Hogy lehet azt nem enni? Mikor pedig Petőfi is hogy szerette! Minden szavára visszaemlékszik, mint egy szerelmes, akit halottjának árnyéka mindenütt körülleng, mindig vele foglalkozik, jelentéktelen apróságok jutnak eszébe, amelyekre eddig nem gondolt; bálványimádás ez már, félig betegség. Csak neve nincs, orvosok nem ismerik. Költőket és írókat szokott meglepni, kik egy személylyel sokáig foglalkoznak, annak a lelkébe magukat belehelyezik s ezáltal egyéniségük egy darabig amazéval olvad össze. Macaulay “Morbus Boswelliana”-nak nevezi ezt a lelki állapotot. A “Koszorúdba, a Petőfi-Társaság rövid életű lapjába többnyire Petőfi-tárgyu műveket ir. Még a lantját is előkeresi s “A holt költő szerelme” című csodáján szép és misztikus költeményben hagyja legérdekesebb nyomát s lázra magasodott Petőfi-imádásnak. De egyéb helyütt is számítanak rá. “Az Athenaeum Nagy Naptára” dehogy jelenhet meg Jókai-novella nélkül. Nagy Miklós se az az ember, aki ki ne szorítana tőle néhány közleményt évenkint a “Vasárnapi Ujság”-nak; addig cirpel, mint a házi tücsök, mig hatalmas termőfa neki is megrázkódik. Pozsonyba felolvasást kérnek. Megírja “A látható Isten”-t s május 11-én felolvassa. Nagy ünnepséggel fogadják s örömmel tölt ott három egész napot Samarjai Károlynál, bejárva a helyeket, a várat, a ligetet, ahol kis diák korábanfordult meg utólszor. Pozsonynak azonban csak a földalatti részéről ír ezúttal egy kis cikket “A Hon”-ban. A Palugyai-pince ragadja meg, hol a borok arisztokratái és királyai pihennek nagy hordókban, hosszú földalatti utcákban. Iszik a “sanctuarim”-ban abból a tokaji esszenciájából, melyről azt szokta mondani Palugyai, hogy ettől a hetven éves ember is házasságra gondol. (Folytatjuk.)