Magyar Jövő, 1946. május (45. évfolyam, 87-109. szám)

1946-05-01 / 87. szám

I /Tmagyab #/ xstatic­ #iibllshed Dally, except Sunday, Monday and certain Holidays by the HUNGARIAN DAILY JOURNAL PUBLISHING CO. .80 East 16th Street, New York 3, N. Y. Telephone: ALgonquin 4-0397 Editor r: Dr. JOHN GYETVAI, szerkesztő Manager: SÁNDOR RÁKOSI, ügyvezető Subscription Rates, USA, Canada 6 dollars one year, $3.50 half year, $2.00 three months. Bo. America, Mexico, Cuba 8 dollars on year, $4.50 hall year, $2.50 three months. Europe. Australia, Africa, Palestina, etc., $10.00 one fear, $6,00 half year, $3.50 three months. New York City $7.00 one year, $4.00 half year, $2.50 three months. Afttered Second Class Matter May X0, 1843. at th ePost Office of New York, N* Y* under the Act of March 1, 1879. 209 Fokozottabban, mint valaha, segítsük a magyar népet! Az Amerikai Magyar Segélyakció április elején felhí­vással fordult az amerikai magyarsághoz: “Magyarországon ezrek pusztultak el az elmúlt évben, mert az orvosság, ruha és táp­­szer, amely megmenthette volna őket, se­­hogysem, vagy későn jutott el hozzájuk. “Most ismét ezrek élete függ attól, hogy segítségünk IDŐBEN éri el őket! ...” Amerika demokratikus magyarsága éberségének és mind hangosabb követelésének köszönhető, hogy eddig 600 ezer dollár értékű pénz és természetbeni adomány gyűlt össze és csaknem teljes egészében átment, vagy átküldésre készen áll Magyarországba. A még a bankban heverő 18.000 dollár árvák pénzének azonnali és folytatólagos átutalásáért pedig most harcolunk. Nyílt és könyörtelen háborút üzentünk a Segélyakció mai intézői közül azoknak, akik a múltban leszűkítették és meglassították a gyűjtés és szállítás munkáját. Leplezet­lenül mutattuk be őket az amerikai magyarságnak, hogy a segélyosztályokból kikerülő új húsz igazgatósági tag meg­választását a legnagyobb gonddal és elővigyázattal ejtsék meg. A Segélyakció e kötelességüket nem teljesítő, reakciós igazgatói mellé, hajtóerőnek és ellenőrnek egyaránt, húsz olyan derék magyar férfit és nőt kell az osztályokból a leg­sürgősebben beválasztani, akik az elmúlt esztendő alatt cse­lekedeteikkel bizonyították be, hogy minden politikától men­tesen, egyedül és kizárólag a magyar nép megsegítését akar­ják. Ezt azonban feltétlenül és a legnagyobb mértékben. A Segélyakció felhívása ezt mondja: “Éhség pusztítja a magyar népet! Segíts megmenteni pusztuló véreidet! “Induljon meg a legnagyobb arányú élel­miszer gyűjtés minden magyarlakta ameri­kai városban és községben! ...” Ezt a felhívást a Segélyakció április 2-ika ELŐTT bo­csátotta ki. Az élelmiszer kampányt még a demokratikus magyarság képviselői dolgozták ki, hajtották keresztül és indították el. Amióta azonban a Segélyakció mai intézői MAGUKRA MARADTAK, az élelmiszer kampány érdeké­ben SEMMI SEM TÖRTÉNT. A vezetőség minden idejét lefoglalja Dobozy “megbízott” úr európai kirándulásának előkészítése és hasonló nagyfontosságú politikai manőverek kitervezése. Egy sajtó­közleményt, egy körlevelet sem bo­csátottak ki az új kampány érdekében, amióta az urak ke­resztül erőszakolták a nagy “megtisztító” puccsot. A magyar nép megsegítésének munkáját továbbra is az amerikai magyarság demokratikus, progresszív tömegei­nek kell elvégeznie. A Segélyakció mai reakciós intézőinek ELLENÉRE, minden tunyaság, tétlenség ELLENÉRE, ne­künk, haladó szellemű amerikai magyaroknak kell a magyar nép megsegítését keresztül erőszakolnunk! A Segélyakció intézőit komoly és nagyarányú munkára kell kényszerítenünk. Az amerikai magyarság tömegeinek akaratát, hogy legyen gyűjtés és LEGYEN SEGÉLY, a ve­zető uraknak végre kell hajtaniok, — akár tetszik nekik, akár nem! Akaratunkat azonban úgy kényszeríthetjük­ a legeré­lyesebben az intéző vezetőségre, ha a magyar nép fokozott segítésében MI MAGUNK, az amerikai magyarság demok­ratikus legjobbjai, TOVÁBBRA IS ELŐL JÁRUNK. Ne­künk kell továbbra is az ütemet adni, megmutatni, hogy pusztuló véreinkért és a szabad, demokratikus magyar köz­társaságért hogyan kell áldozni, dolgozni, gyűjteni és agitálni. , MUNKÁRA MAGYAROK! Most kell gyűjtenünk és a gyűjtött adományokat ha­marosan útnak kell indítanunk, hogy adományaink a jövő télre eljussanak a magyar néphez. Ne engedjük, hogy ismét lekéssen az életmentő amerikai segítség! Állítsátok fel a gyűjtő ládákat az ország minden ma­gyarlakta helyén. Minden Magyar Ház, Munkás Otthon, egyleti és klub­helyiség és egyházi adjon módot arra, hogy látogatóik minden alkalommal leadhassanak egy-egy kanna élelmiszert, egy-egy darab használt ruhát magyar életek, magyar testvérek mentésére. Rendezzetek bazárokat, pikniket, házi partykat a ma­gyar segély javára. Juttassatok mindabból a jóból, szépből, amit Amerika nyújt nektek, a kifosztott magyar földön szenvedő testvéreiteknek. Adjatok, gyüjtsetek, rendezzetek és közben éber szem­mel őrködjetek, hogy amit gyüjttök, haladéktalanul átke­rüljön Magyaországba, a magyar népnek, pártatlan elosz­tásra ! MAGYAR JÖVŐ (Hungarian Daily Journal) A trieszti kérdés A háború után Közép- és Déleurópában is­­ nagyon sok vitás kérdés merült fel, amelyek elintézése kemény dió lesz a békeszerződé­sek megkötésénél. Ezeknek rendezése rend­kívül körültekintést és politikai bölcseséget kíván, mert a döntések nemzetek sorsára, a béke jövőjére és szilárdságára meghatá­rozó befolyást gyakorolhatnak. Az egyik ilyen ágbogas kérdés Trieszt kikötővárosá­nak nemzeti hovatartozása. A kérdés bonyolult, rendkívül fontos és hovatovább valóságos világproblémává duz­zad, mert annyi minden érdek és meggon­dolás sűrűsödik bele, mintha a világ vala­mennyi nemzete személyesen lenne beleke­verve, nemcsak az olaszok és jugoszlávok. Trieszt Isztriában az Adriai-tenger part­ján fekszik. Az olaszok arra hivatkoznak, hogy Trieszt Olaszországhoz tartozott a má­sodik világháború végéig és lakosságának a legnagyobb része is olasz. A jugoszlávok ezzel szemben azzal érvelnek, hogy Trieszt teljesen szlovén lakosságú területek közé van beágyazva s gazdaságilag is Jugoszlá­viával függ össze. Ha Olaszországhoz csa­tolnák, Trieszt forgalma a sok nagy olasz kikötő mellett összezsugorodnék, míg Jugo­szláviához csatolva hatalmasan fellendülne már azért is, mert vasútvonal köti össze Jugoszláviával­ és a mögöttes országokkal: Ausztriával, Magyarországgal, Lengyelor­szággal és Csehszlovákiával. Ha tehát Tri­esztet Jugoszláviához csatolják, Európa is gazdagabb lenne egy újabb virágzó kikötő­vel. El lehetünk készülve rá, hogy egyszerre csak azt olvassuk a hírek között, hogy a trieszti angol-amerikai csapatok parancs­noka szigorú ultimátumot intéz Jugoszláviá­hoz. Az angol-amerikai szövetségnek nyil­ván­­érdeke fűződik, ahhoz, hogy Triesztből amolyan “iráni kérdés”-t fabrikáljon, amely­­lyel adott pillanatban bármikor zavart és bonyodalmat varázsolhat elő, sőt akár jog­címet is Jugoszlávia fegyveres megrohaná­­sára. Ez nagyon is belevágna a szovjetelle­nes és a demokratikus délkeleteurópai or­szágok ellenes angol-amerikai tervekbe. A szovjet szakszervezeteknek egyik tagja meglátogatta Triesztet és élményeiről a “New Times” szovjet félhivatalos folyóirat hasábjain beszámolt. Megfigyelései közt rendkívül érdekes adatokat találhatunk, a­melyek mindennél világosabban tárják elénk a trieszti kérdést. Jugoszlávia felől lépve Isztria földjére, az “A” jelzésű zónában találkozott partizánok­kal, akik az angol-amerikai megszálló ható­ságoktól való félelmükben nem merik hor­dani antifasiszta jelvényeiket. “Gyakran vé­resre, néha agyonverik őket ezek miatt a jelvények miatt, amelyekkel oly vitézül har­coltak annak idején a nácik ellen” — írja a szovjet író, Georgi Mdivani. A jugoszláv határtól Triesztig vezető or­szág iban páncélkocsik és motorbiciklik szá­guldanak sűrű sorokban. Angol-indiai és újzélandi csapatok mindenütt az út mentén, am­elyen itt-ott cikk-cakkos torlaszok mere­­deznek. Ilyen “barátságos” magatartást mutatnak jugoszláv szövetségeseink iránt, akik a német és olasz fasiszták ellen vívott harcaik során kétmillió emberéletet vesz­tettek. Trieszt utcáin sűrű tömeg tolong. Minde­nütt rengeteg rendőr. Tommipuskával fel­fegyverkezve. Az olasz rendőrök fekete uni­formist és fehér sisakot viselnek s ezért “gyufá”-nak csúfolják őket, míg az az angol rendőrök vörös sapkát hordanak, amiért “paradicsom”-nak nevezik a fajtáját. Min­den 10-15 lépésre újabb zsaru posztolt Trieszt a fasiszták hadiszállása Az angol-amerikai ellenőrzés leple alatt Trieszt mindenféle fasisztáknak hadiszállá­sává lett. Vannak itt olasz, jugoszláv, sőt német fasiszták is hamis iratokkal. Tavaly novemberben 15,000 fasiszta rendezett itt tüntetést és 6,000 angol és olasz rendőr ügyelt testi épségükre. Annyira sértegették az antifasiszta jugoszlávokat és olaszokat, hogy verekedésre került a sor és az angol gépfegyverek az antifasisztákba lőttek. A tüntetés mindenesetre véget ért. Másnap az­tán 150,000 ember rendezett antifasiszta tüntetést és éltette a jugoszláv köztársa­ságot. Mindezekből megértheti az olvasó, hogy a főkérdés nem az: ki kapja Triesztet, Ju­goszlávia vagy Olaszország,­­ hanem az, fasizmus avagy demokrácia jut-e hatalomra Triesztben. Világos az is, hogy az angolok és ameri­kaiak “részrehajlatlan” közvetítés ürügye alatt a fasiszta uralmat támogatják. Pedig Trieszt olasz kisemberei inkább akarnak ju­goszláv demokráciában, mint olasz fasizmus alatt élni. Egyelőre, angol-amerikai parancs­nokság alatt, fasizmus alatt élnek. Fasiszta újságok és falragaszok minde­nütt. Itt tanyáznak az olaszországi fasisz­ták, mialatt olasz partizánoktól megtagad­ják az állampolgárságot, nehogy Jugoszlávia javára szavazzanak Trieszt kérdésében. A jugoszláviai fasiszták, Mih­a­jlovics csetnik hordáinak tagjai, remekül megfér­nek olasz fasiszta havereikkel s együtt isz­nak­­velük a trieszti vendéglőkben. Húsz mérföldnyire innen, Jugoszláviában, vala­mennyire, mint gyilkosokra, ráhúznák a hideg lepedőt. Saját népük kötné fel őket az akasztóf­ára. Ismételjük­, nem az a kérdés, olaszoké vagy jugoszlávoké lesz Trieszt kikötőváros, hanem a fasizmusé vagy a demokráciáé. Kiirtott erdők Addig is, amíg ez a kérdés eldől, Trieszt helyzete az angol-amerikai megszállás alatt a lehető legrosszabb. Több mint 20.000 munkanélküli lézeng a városban. A kiraka­tok tele vannak áruval, a lakosság jórésze éhezik. A várost körülölelő hegyeket a há­ború alatt hatalmas erdőségek díszítették, most kopárak és sivárak a hegyek, akár­csak az élet a városban, mert a fákat a né­met és olasz fasiszták a szerb partizánoktól való félelmükben kiirtották. CSILEBEN REJTŰZEM-E MARTIN BMANN, A NÁCIK “SZÜRKE E­NENCIÁJA?” Irta: MAXIMILIAN SCHEER. A legfőbb náci vezérek egyike úgy eltűnt, hogy a győztes szövetségeseknek fogalmuk sincs, hogy hol van, él-e vagy meghalt-e ? Az eltűnt náci vezér neve Martin Bormann, aki Rudolf Hess angliai kalandja után a Führer helyettese és a náci párt hivatalos feje lett. Bormann, akinek már külseje is elárulta alacsony ösztöneit, mesterien értett ahhoz, hogy elterelje saját személyéről a közfigyelmet. A szürke eminencia szerepét játszotta a náci pártban, vagyis egy olyan ember szerepét, akiről nem­­ beszélnek, de akinek kezében alapjában véve a hatalom szálai összefutnak. Midőn a nácik hatalma összeomlott, Martin Bormann úgy el tudott tűnni, hogy senki a szövetségeseket nyomá­ra vezetni nem képes. Délamerikából, kipróbáltan megbízható forrásból most olyan hírek érkeztek New Yorkba, hogy Bormann, az eddig el nem fo­gott háborús bűnösök legnagyobbika, né­hány kisebb cimborájával együtt a délame­­rikai Patagónia tartomány chilei oldalán él. Hogy Csilébe kijuthasson, Bormannak nem volt feltétlenül szüksége egy tengeralatt­járóra : az Overseas News Agency bizonyí­tani tudja, hogy Németország összeomlása után egy csomó Buenos Airesben és San­­tiagoban jól ismert náci kollaborista chilei útlevéllel utazott el Németországból Csilé­be, kijátszva a szövetségesek ellenőrző kö­zegeit. Bormann is hozzájuthatott egy ilyen csilei, vagy argentínai útlevélhez, sőt köz­­tudmású, hgy egy egész szekrény tele volt irodájában kitűnően felszerelt különböző nemzetiségű hamis útlevéllel. Azok között, akik ily módon szöktek meg Németországból, volt Hilde Westphal Stras­­ser, egy 25 éves szőke szépség is, aki Bor­mann közeli ismerőse volt s akit az utóbbi a háború kitörése előtt Németországba hi­vott. Csilei beavatottak szerint a leány Bor­mann számára titkos küldetéseket intézett el s egyedül csak neki volt felelős. Strasser kisasszony most otthon van Patagóniában, amely az Új Világnak náci oázisa. A leány nemrég jegyezte el magát egy Reichert nevű pángermán professzor fiával. Sógora, Adolf Schwartzenberg, a “Csile legfanatiku­sabb nácija” nevet érdemelte ki. Ez az Adolf nővérével, Hildével együtt szintén Németországban tartózkodott a nácik alatt. Hilde Strasser anyja, Frau Westphal, a né­met villanytröszt santiagói fiókjának kábel­osztályát vezette a háború alatt. Az AEG tröszt csilei fiókjáról bebizonyosodott, hogy kémkedett a németek javára. Westphal asszonyság közvetlen szomszéd­ja Ludwig Freude, Peron elnök barátja, aki­nek a csilei határon túl is vannak birtokai. Ez az egész határvidék hatalmas hegycsú­csokból és csak kevesek által ismert ösvé­nyekből áll, úgy hogy egy jó hegymászó bármikor átmehet Csiléből Argentínába és viszont. A nácik természetesen mind segítik egymást és mind jó hegymászók. Megbíz­ható csilei források állítják, hogy ezen a vidéken igen sok volt náci ügynök és ka­tonatiszt rejtőzik a helyi birtokosok­­jóvol­tából. Arról is érkezett jelentés, hogy ezek a náci ügynökök néhány héttel ezelőtt nagy összeg pénzt kaptak Spanyolországon át. Ha a chilei és argentínai nem rendez erélyes razziát, Martin Bormann a vidéken éveken át élhet tökéletes biztonságban. May 1, 1946 ............ • Közgazdasági Szemle - AMERIKA KÜLKERESKEDELMI KILÁTÁSAI Hét milliárd dollárra becsülik erre az év­re az Egyesült Államok kereskedelmi áru­kivitelének értékét. Ez az összeg jövőre ki­lenc milliárd dollárra emelkedhetik. Ez min­denesetre jóval felülmúlná az 1920 évben, az első világháború után elért 8,2 milliárd dolláros külkereskedelmi végösszeget. 1946-ban azonban nem fogja megfelelő értékű behozatal, kiegyenlíteni az Egyesült Államok kereskedelmi mérlegét. Az idegen árubehozatalra vonatkozó becslések a mos­tani évre 3 és félmilliárd dollár körül kép­zelik a behozatal értékét, vagyis kevesebb­re, mint 1944-ben, a kölcsönbérleti szállítá­sokat nem számítva. A közvetlenül előttünk álló időszakban nemzetgazdaságunkban az árukivitel nem fog döntő szerepet játszani. A nagygyáro­sok általában véve nem sokat törődnek a külföldi piacok keresletével mindaddig, míg az am­erikai belső piac követeléseit valame­lyest ki nem elégíthetik. A nácik világdúlása és a háború világ­szerte olyan áruhiányt okozott, hogy az amerikai kormány becslése szerint amerikai árut korlátlan mennyiségben lehetne elhe­lyezni a külföldi piacokon. Ha a külföld leg­­égető­bb szükségleteit akarnánk kielégíteni, ahhoz körülbelül 11 milliárd dollár értékű árut kellene exportálnunk vagy még annál is többet ebben az évben. Ennyit azonban az amerikai gyárak távolról sem tudnak előál­lítani a jelenlegi feltételek mellett, mert olyan óriási a belső piac kereslete. A kormány elgondolása szerint, mihelyt visszaadnak a világon a “normális” viszo­nyok, az egész amerikai külkereskedelem 10 milliárd dolláros színvonalon állandó­sulna. Ebben az esetben azonban az Egye­sült Államoknak is tekintélyes árut kell majd vásárolnia és ki kell terjesztenie a külföldön megánbefektetéseit és pénzköl­­csöneit, továbbá az állam külföldi befekte­téseit és kölcsöneit is. “Nagyszabású kölcsönöket kell nyújta­nunk a külföldnek — írja a “Survey of Cur­rent Business” (az üzleti élet áttekintése), ha meg akarjuk valósítani azt, hogy a nem­zetközi kereskedelem és befektetés nagy mennyisége teljes mértékben hozzájáruljon egyrészt honi célkitűzéseinkhez, amelyek erőforrásaink teljes felhasználására vonat­koznak,­­ másrészt a világ gazdasági és politikai stabilitásához.” Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a kiegyensúlyozott kiviteli és behozatali árucsereforgalom, amelynél nem maradnak nagy exportfeleslegek, úgy Amerikában, mint külföldön a legegészsé­gesebb gazdasági helyzetet hozhatná létre rövidesen. Ennek, sok minden között, a leg­főbb akadályai a magas tarifák,­­ vámok és egyéb megszorítások, amelyek a tőkés rend­szer velejárói és megnehezítik e cél elérését még akkor is, ha a külkereskedelmi forgal­mat a Világbank és a Valutaalap segítségé­vel bonyolítják le. A tőkésrendszer társadalomellenességét ekésszólóan bizonyítják ezek a rideg szám­adatok, mert akkor, amikor a termelés biz­tos üzlet, amikor oly nagyok a hiányok, oly nagyméretű a veteránok munkanélkülisége, oly tökéletes a termelőképessége, oly na­gyok a tétlenségre utalt tőkék, hogy a pán­célszekrények falait szinte szétrepesztik, amikor nyersanyag, munkaerő és tőke a ter­melés csodáit volna képes megvalósítani, s a nagytőkének és monopolisták ülősztrájkja megbénítja a társadalmi erők építőképessé­­gét. Nemcsak ezt az országot, hanem az egész világot a mozdulatlanság és lassú összeomlás átkával sújtják és még ahhoz is értenek, hogy zsarolásokkal a haldokló világ pusztulásából is hasznot préseljenek ki. Veszélyes játékot űznek mohóságukkal és megátalkodottságukkal, holott az embe­rek élni és dolgozni akarnak. Ez az építő­­vágy a történelem folyamán még mindig áttörte a megkötöttség halállal fenyegető gátjait. ♦LEVELEK* E rovatunkban kifejezett vélemények nem szül­­­tok megőrzését nem vállaljuk. Visszaküldendő két­­ségszerüleg azonosak lapunkéval. Kérjük olvasóin- iratokhoz kérünk megfelelő bélyeggel ellátott u­tat, hogy leveleiket röviden, tömören írják. Kézira- címzett válaszborítékot mellékelni. Mindenükből kifosztották Szálasiék Mezőkövesd, jan. 15.­­ (Az alábbi levelet Dienes János olvasónk küldte be, az öccsétől kapta.) Kedves János bátyám! Levelét megkaptuk, azt hit­tük, már nem is él. Tudatjuk, hogy élünk, átvészeltük a nagy vihart. Én is a háború­ban voltam egy és fél évig. — 1945 májusban jöttem haza, de majdnem a ház helyére, mert emlékszik még rá, a ház mögött van egy akácfa, abban megakadt egy bomba és fel­robbant, a házról a cserép­tetőt levitte. Az volt a szeren­cse, hogy a bomba kiskalibe­rű volt s a családom a házban volt. Ha nagyobb a bomba, akkor úgy a háznak, mint a családnak vége. K. János bátyám, önálló iparos volnék, de nincs építő­anyag, sem cserép, sem tégla, ■sem faanyag. Akik itthon át­élték azt a sok szenvedést, azok majdnem mind éhesek és rongyosak. Egy rossz ka­tonanadrágom és egy pár rossz katonabakancsom van. Minden családnál ez a hely­zet. A németek mindent et­tek, ilyen szomorú helyzetet még nem értünk, Róziék ad­tak kétmázsa búzát, abba ár­pát kevertünk. Már voltunk náluk élősködni, de ők sem bírják. Nekik volt 4 tehenük, 9 anyadisznó és egy csomó süldő, mindent elvittek Szá­­lasiék. ők Veszprém megyé­ben laknak és őket is úgy ki­fosztották, hogy még ruhá­juk sem maradt, csak az,­­, amit sikerült eldugni. Szegény néném majdnem meghibbant, mivel a lányát is kényszerítették menekülés­re. De már visszajött, így most jobban vannak. Amikor hazajöttem, elmentem náluk, amikor megláttam, sírtam, ő meg csak lesett rám. Most már javul a helyzet. Még órát sem hagytak a né­metek, ha lehet, küldjön egy órát. Nagyon sok házról még az ajtókat is leszedték és az ablakokat beverték. Sokat le­hetne inni, de majd hallani fogja másoktól is, hogy mi volt itt. öccse, Dienes József. Ki segítene rajtuk? Két testvér, az egyik 18 éves Klára, a másik 20 éves Irén, egyedül álló magyar lá­nyok, az amerikai magyar­sághoz fordulnak kérésükkel, szeretnének­ Svédországból Amerikába jönni. Iskolai vég­zettségük nyolc elemi, Irén iskola után varrni tanult, amíg Klára az édesanyjuk mellett a háztartást látta el, kitanult gazdasszony, süt és főz. Miután végigszenvedték az auschwitzi és Bergen-Belseni koncentrációs táborok borzal­mait, most minden rokonság nélkül egyedül állnak a világ­ban. Azzal a kéréssel fordul­nak az amerikai jószívü em­berekhez, ha akadna valaki, aki kihozassa őket, hogy itt szorgalmas munkával meghá­lálják visszafizessék a tarto­zásukat. Hála a svédek gondos bá­násmódjának, mindketten jó egészségben vagyunk és ez­zel is több a bizalmunk, hogy az irántunk tanúsítandó bi­zalmat megháláljuk. Szives pártfogásukat várja Groszman Irén . . és Klára. Herrgardspensionat Mölnbacka, Svéden. Magyarság” új csillaga, a le­tűnt Szegedi László helyett. Úgy látszik az urak nem tud­nak meglenni becsületes utón, ha az egyiket mellőzni kény­szerültek kerítettek másikat, aki most nem magyarul, ha­nem angolul terjeszti a gyű­löletet. Igaz, az a magyar közmondás, hogy “a kutyából nem lesz szalonna”. De hagyjuk az urakat, itt van a Milwaukee Dalárda. Három évig nem tartott gyű­lést. A dalárda ügyét intéz­ni akaró tagok követelték a gyűlést, amire az elnök Var­ga János nagynehezen össze­hívta. A tagok egy része kö­vetelte, hogy a dalárda mint olyan életképtelen és ezért oszlassák fel és a pénztárban levő alapot adják át a ma­gyar segélynek. Az elnök azonban két atya­fi segítségével ezt keresztül húzta. Elhatározták, hogy át­alakulnak kultur egyletnek, havi 25 cent tagdíjfizetéssel, aminek tíz százalékát a ma­gyar segélyre adják. Hogy mi lesz ebből azt már előre sejthetjük abból, hogy az elnök úr idáig még egy centet sem adott a magyar segélyre, pedig ő volt minden népgyűlésen a leghangosabb a magyar testvéreink mellett, amíg nem kellett adni, de most még a segélybizottság­ból is kimaradt. Azt mondja, hogy ez a pénz a kommunis­ták és zsidók támogatására megy, ő majd elküldi oda, ahova kell, így búvik ki az adakozás alól. Nagyon szomorú, hogy a munkásság soraiban még eny­­nyi eltévelyedett ember van. Tisztelettel: Varga Károly. A USSR barátsága életkérdés Románia számá­ra, jelentette ki Tatarescu ro­mán helyettes miniszterelnök választási beszédében. Új bolygó a magyar reakció egén Tisztelt Szerkesztőség! Olvasva a magyar reakció újságjait úgy látom, hogy valami új uj bolygó kapasz­kodik a magyar reakció amúgy is borús egére. Az uj bolygó neve Pályi Menyhért, az “Otthon” és a “Wisconsini

Next