Magyar Kereskedők Lapja, 1904. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-03 / 1. szám

a Magyar kereskedelem. Majd naponként hallunk hangokat, melyek a magyar kereskedelem, a nemzeti iparügy kérdésével foglalkoznak, anélkül azonban, hogy tisztában lennének a leg­fontosabb szempontokkal, de egyáltalában a kereskedelem és ipar fejlődésének ter­mészetével. Mielőtt tehát én is a Magyar Kereskedők Lapja szíves fölkérésére fölületesen hozzá­szólnék kérdéshez , iparkodom a közgazda­­sági kérdések összhangzását és ezek közül azoknak mostani fejlődését is közelebbről megvilágítani, melyek bennünket, keres­kedőket, különösen érdekelnek. Az emberiség őskorában mindenki saját erejére, saját ügyességére volt utalva, saját magának kellett fedeznie összes szükségletét, maga szerezte táplálékát, ruházatát, építette kunyhóját s készítette fegyvereit. Amint azonban fölébredt az összetartozás érzete s a család és a törzs keletkezett, kifejlődött a munkamegosztás. Egyesek az enni valót szerezték be, mások szerszámokat, fegyvereket készítet­tek, mások ismét a ruházatok elkészíté­séről gondoskodtak, így fejlődtek ki az egyes iparágak. A művelődés fejlődésé­vel pedig jön a szükségletek szaporodása és ezzel együtt az igények kielégítésére: a csere, a kereskedés. Annak daczára, hogy azóta a művelődés bizony kiss­é fejlődött és fejlődött vele úgy a mező­gazdaság, mint az ipar és kereskedelem, ez a viszony nem változott. A mezőgazda marháját, gyapjúját, búzáját, fáját nem maga viszi a világpiaczra, hanem a keres­kedő. A gyáros szövetjeit, czukrát, szeszét szintén nem maga viszi a piaczra, hanem a kereskedő. A kereskedő közvetítését tehát a termelő­ és a világpiacz között sem a gazda, sem az iparos nem nélkü­­­külözheti.Ha volna azonban valaki, aki még kevésbbé nélkülözhetné a közvetítő keres­kedelmet, mint a termelő, úgy az a fo­gyasztó, amikor szükségleteit fedezi. A gazdasági tevékenység különböző ágazatainak tehát összhangban kell len­niük egymással, a gazdasági elemeknek kölcsönösen jó egyetértésben kell egy­mással állania, mert ezt a gazdasági élet törvényének kérlelhetetlen szigora így parancsolja. Daczára ennek az örök érvényű igazságnak, azt látjuk, hogy az utóbbi időben sem a gazda, sem az iparos nincs megelégedve a maga helyze­tével, mindannyi a kereskedő közvetítő nyereségére áhítozik. Hogy mennyiben jogos ez, vagy mennyiben jogtalan, arról itt nem beszélek, de az bizonyos, hogy csodálatos és helytelen fölfogás az, hogy némelyek a gazdasági élet kérlel­­ezetlen törvényével akarnak szembe­nállani, mintha csak a világrendet óhaj­­anak megváltoztatni. A gazdák, a kereskedők elkerülésével, szövetkezeteket alakítanak, pedig még föl­téve azt is, hogy nálunk a nyerstermékek értékesítésére is alakulnának szövetkezetek, mint, ahogy alakultak az adás-vevés közvetítésére, mik lennének ezek a szö­vetkezetek ?: kereskedők. A közvetítő kereskedelem csak nevet cserélne, de megmaradna eredeti mivoltában, mert ezt így parancsolja a gazdasági élet törvénye. A szövetkezet tehát, bármennyire is akarják tagadni sokan, nem más, mint kereskedő, de ennek az intézménynek csakis így van létjogosultsága, ha az tényleg nem más, mint kereskedő. Ha pedig a szö­vetkezet kereskedő, akkor nemcsak mél­tányos, de jogos követelése is a keres­kedelemnek, hogy az állam a kereskedők között ne mérjen különböző mértékkel, hanem azok mind egyforma elbánásban részesüljenek s ne részesüljön az egyik jogtalanul állami kedvezményekben, adó­elengedésekben, míg az ugyanolyan másik kereskedő fedezi a legtöbb direkt és talán indirekt adót is. Tiszta, világos következménye mi lesz ennek a visszás­ságnak. Elbukik az az osztály, mely eddig az állam bevételének legnagyobb részéről gondoskodott és felemelkedik az, mely adót nem fizet. Hogy pedig ennek mik lesznek a következményei, ezzel mindenki tisztában lehet. Ha pedig majd az állam egyszer a szövetkezetet úgy fogja tekin­teni, mint kereskedőt, akkor meg is fog szűnni a harc, a kereskedé­sé a szövetke­zetek között, mert az okos kereskedő min­dig számít egy új, egy lehetőleges konkur­­renc­iával, csak nem számolhat egy olyan versenytárssal, melyet maga az állam külön és jogtalan kedvezményekben részesít. Ha pedig mi is majd a szövet­kezetei, mint kereskedőt látjuk működni, mint aki a fogyasztó számára esetleg olcsóbbá tudja tenni szükségleteinek be­szerzését, ami a szövetkezeti eszme szerint annak rendeltetése, hivatása is, akkor annak, aki igaz barátja a haladásnak, lehetetlen lesz nem szimpatizálni ezzel az új kortárssal. A viszony azonban ma még közöttünk nem ez s mindenki, aki a szívén hordja a magyar kereskedelem fejlődését, hala­dását, szomorú szívvel nézi, hogy legel­sőként maga az állam bénítja meg a kereskedelmet és viszi pusztulásba a kereskedőt. Sajnos azonban, nem állha­tunk meg ennél az első faktornál, jönnek még utána számosan. Eltekintve érdek­társainktól, hogy úgy mondjam, természe­tes szövetségeseinktől, a már említett gazdáktól és iparosoktól, látunk még köz­életünkben olyan visszásságokat, melyek, sajnos, arra mutatnak, hogy a kereske­dőnek barátja nincs — még önmaga sem az — csak ellensége. Felsorolni ezeket az eseteket, jelenségeket nem lehet, hiszen napról-napra, perczről-perczre találkozunk velük; próbáljuk tehát csak a kereske­delemnek ezen mai szomorú helyzetét megvilágítani. A szövetkezeteknél az előbb még meg­emlékeztünk az állam jóakaratáról is. Maradjunk meg még kissé ennél s nézzük, hogy más alkalommal, más viszonylatok­ban is mennyire segíti elő érdekeinket. A kereskedelmi forgalom 80%-át a vasút bonyolítja le. Nézzük meg tehát, hogy a magyar állam vasúti hálózata, mert ezzel az ággal hazánkban az állam óhajt kereskedni s igy kizár minden konkurren­­cziát, mennyire felel meg a hivatásának, hogy a magyar kereskedelem forgalmát lebonyolítsa ? Eltekintve anyagi hibáktól (vasúti kocsik s különösen speciális kocsik — gyümölcs­szállító, sűtött, hűtött kocsik hiánya —­ első­sorban azt látjuk, hogy Magyarországon két vasúti hálózat is van, mely nem magyar, hanem mindkettő kül­földi érdekeket szolgál, külföldi portékát hoz be mesés olcsó áron, kiszorítva vele a hazait. Magyarország oly kicsiny, hogy természetes lenne az, hogy az ország forgalmát Budapest, mint az ország szíve, központja bonyolítsa le, de sajnos, nem így van, mert látjuk, hogy például Dunántúlra Budapest nem tud szállítani, mert az országnak azt a részét Bécs, Trieszt, Grácz látja el áruval, a­mi bi­zony nem czikkeik jóságán és olcsóságán, hanem a vasúti tarifán múlik. Barosson kívül még egy miniszterünk sem volt, aki a déli vasút vonalait át akarta volna venni, pedig ha nálunk törődnének a kereskedelem érdekeivel, ha népünkben volna nemcsak politikai, hanem keres­kedelmi érzék is, kényszerítené a közvéle­mény a kormányt, hogy e vonalat meg­váltsa, mert hogy ez az állapot az ország károsodásával jár, arra egyéb bizonyíték sem kell, minthogy fölsoroljuk, hogy úgy Sopron, mint Szombathely, Nagy- Kanizsa, Pécs stb. forgalmát kizárólag Ausztria bonyolítja le és látja el. Meg sem próbálkozunk oly vonalakat építeni, melyek körünkbe vonnák a Dunántúl egyes városait, sőt ahol a déli vasút vonalairól át lehetne szállani a magyar államvasút vonalaira, ott azt egyenesen eltiltják. Szinte hihetetlen, hogy például Sopronnak nincs közvetlen vasúti vonala Budapesttel s nehezebb onnét Budapestre jutni, mint például Brünnből. Természetes, e város lakói szükségletük 95%-át Bécsből szer­zik be. Teljesen igy vagyunk a felvidékkel is; e vidék vasutai kiszolgáltatják teljesen az ország e részét Ausztria iparának és kereskedésének. De nézzük tovább Erdélyt, váljon mikor óhajtja az állam ezen ország­rész vasutait kiépíteni, mert eltekintve most minden egyéb nemzeti károsodástól, ahol vasút nincs, ott forgalom sincs. Hogy legyen tehát ott fejlődő kereskedelem ? Vasúti politikánkat. Íme, nagyjában láttuk, nézzük meg a vízi utak közleke- MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA 1904. január 1.

Next