Magyar Kereskedők Lapja, 1914. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1914-07-04 / 27. szám

Harmincnegyedik évfolyam Budapest, 1914. julius 4. 27. szám megjelenik minden szombaton . Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V. Sas­u, (3 Előfizetési &r. Vállalkozók és Iparosok Lapjáéval együtt. Felelős Szerkesztő: KORMOS ALFRÉD Helyi és interurbín telefon­­ Egész évre 18.— tor. Félévre 9.— tor. Negyedévre tor. SZerkESZtŐSég 11-28 — KiEdos olVatal 7-99 Lapunk mai száma — Vállalkozók és Iparosok Lapja rendes ingyen mellékla­punkkal — 32 oldal. Előfizetési felhívás. 1918. július 1-én uj előfizetést nyitottunk a Magyar Kereskedők Lapjára. Felkérjük azokat az előfize­tőinket, akiknek előfizetése lejárt, hogy előfizetésüket újítsák meg, ne­hogy a lap szétküldésében fennaka­dás álljon be. A Magyar Kereskedők Lapja előfizetési ára, a Vállalkozók és Ipa­rosok Lapja melléklettel együtt, Ma­gyarország, Ausztria és Bosznia ré­szére: ...«% » ■ Egy évre * * *18 K Fél évre . . * 9 K Negyedévre . . 5 K Németország részére egy évre 20.60 K, félévre 10.30 K, negyedévre 5.65 K. A többi külföldi államok ré­szére egy évre 23.20 K, félévre 11.60 K, negyedévre 6.30 K. A MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA kiadóhivatala Budapest, V. ker., Sas­ utca 13. szám. A kereskedelem helyzete. Két éves pusztító válság hatása alatt, amely csak azért látszott itt-ott kevéssé eny­hülni, hogy azután újabb erőre hapjon, ke­serves helyzetben sínylődik ezidőszerint a magyar kereskedelem. A fogyasztás csök­kent, a forgalom redukálódott, az üzleti ter­hek pedig ennek dacára folyvást növeked­nek. Ehhez járul még az is, hogy egyfelől a termelők, másfelől a fogyasztók szervezetei állandóan szorongatják a kereskedőt tevé­kenysége közben. A termelők szervezetei a kartelek for­májában, a szervezett fogyasztók a szövet­kezetekben állanak szemben a kereskedővel. A kartelek általában megnehezítik a keres­kedő tevékenységét az áru megdrágítása ál­tal, sok esetben szűkebbre is szorítják fog­lalkozását az eladás koncentrációja útján s azonkívül animozitást keltenek a fogyasz­tónál a kereskedő ellen, akit rákényszerí­­tenek arra, hogy a gyakori áremeléseket a fogyasztóra áthárítsa. A fogyasztási szövetkezetek nálunk, mint ismeretes, hatósági patronátus alatt kel­nek versenyre a kereskedővel. Darányi ugyan azt mondotta imént Temesvárott, hogy a­­ fogyasztási szövetkezetek „az állam részé­ről inkább csak jóakaró semlegességben ré­­­­szesülnek“. De talán még­is valamivel több­­ az a jóakaró semlegességnél, ha a föld­művelésügyi miniszter százezrekre menő állami pénzsegélyben részesíti a szövetkeze­teket, vagy ha a pénzügyi kormány 1188 Hangya-szövetkezet közül 1053-nak enge­délyez italmérési jogot. Az is túlment a jó­akaró semlegességen, amikor 1909-ben a­­ törvényhozás a fogyasztási szövetkezetek adóját a felére szállította le. De még annak a berendezkedésnek szigora ellen sem igen lehet panaszuk a szövetkezeteknek, hogy szabadon, minden megtorlástól menten, ad­hatnak el nem tagoknak is, bár ez az eljá­rás voltaképpen a kereskedelmi törvény 223. és 248. paragrafusába ütközik. Az adózás terén is folyvást kedvezőt­lenebbé alakul a kereskedő helyzete. Amíg az 1913 elején életbe lépett új törvény foly­tán a földbirtok most már második éve 7,8 millióval kevesebb földadót (és persze kevesebb jövedelmi pótadót is) fizet, a ke­reskedők adója évről-évre tetemesen növek­szik, különösen azáltal, hogy a rohamo­san emelkedő hátbéradó nagy részét is tu­lajdonképpen ők viselik. Az utóbbi időben több adóreform-terv került nyilvánosságra, még­pedig merkantil részről, amelyek arra engednek következtetni, hogy a jövőre nézve se reménykedhetnek a kereskedők az adó­zás terén valami enyhe elbánásban. Nekünk egyébként az a véleményünk, hogy az újabb adóreformot kereskedő­ részről sürgetni nem kell. A kormány — a hivatalos kije­lentések szerint — 1916 előtt ehhez a kér­déshez nem akar hozzányúlni. Mi azonban úgy véljük, hogy még további két évi ha­lasztás szükséges és csak 1918-ban szabad hozzáfognunk az új, gyökeres adóreform megalkotásához. Ennek a reformnak ugyanis nyilvánvalóan az lesz az egyik irányelve, hogy a föld­­­­i ,hól eredő jöve­delem lehetőleg tényleges összegében vo­nassák megfelelő adózás alá. Azt azonban, hogy mennyire mehetünk ebben az irány­ban, föltétlenül attól kell majd függővé tennünk, hogy milyen kereskedelempolitikai megállapodásokat létesítettünk a jövő szer­ződési időszakra Ausztriával és a vámkül­­földi államokkal. Újabb terheket rónak majd a közel­jö­vőben a magyar kereskedelemre azok a szo­ciálpolitikai reformok is, amelyekkel a ma­gyar törvényhozás még adós, így az al­kalmazottak jogviszonyairól szóló törvény és a kötelező nyugdíjbiztosítás. A magyar kereskedők ezeket az intézkedéseket — a megfelelő keretekben — sohasem ellenez­ték, sőt több kongresszusukon maguk sür­gették. Ezek a törvények fogják a kereske­delmi alkalmazottak foglalkozását végleges életpályává avatni és gátat vetnek majd a sok könnyelmű önállósításnak is, amely a kereskedelemnek annyit árt. Az említetteken felül minduntalan el­következik egy-egy olyan kormányhatósági vagy törvényhozási intézkedés, amely a ke­reskedő tevékenységét megnehezíti, vagy pedig üzleti terheit növeli. A vasúti árutari­fák többszöri megdrágítása, a személydíj­­szabás felemelése után most a telefont akarják megdrágítani, a törvénykezési ille­tékekről szóló törvényjavaslat is érzéke­nyen sújtja a kereskedőket. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel szem­ben valahol meg kell találnia a kereskede­lemnek a szükséges fedezetet, mert különben nemcsak hogy nem boldogulhat, de nem is élhet meg. Ez a fedezet pedig nem lehet más, mint a nagyobb üzleti forgalom, a kö­zönség fogyasztóképességének, vásárló ere­jének emelkedése. Viszont ez nálunk Ma­gyarországon jelentékenyebb mértékben csak a jelenlegi termelési viszonyoknak és arányoknak gyökeres megváltozásával, az eddigi gazdasági fejlődés egyoldalúságának megszűnésével, szóval az ország fokozatos indusztriálózódása nyomán várható. Ennek az előfeltételeit pedig most kel­lene megteremteni az 1917. utáni időre vo­natkozó kereskedelempolitikai tárgyalások­nál. De bízhatunk-e benne, hogy így lesz?­­ Mi úgy látjuk, hogy nem. Az agráriusoknak­­ természetesen körülbelül minden úgy van jól, ahogy most van. A fődolog, hogy tovább­ra is megmaradjon teljes épségében a 6,30 K minimális búzavám. De, sajnos, az ipari rég­i­szén sem látjuk eddig nyomát sem azoknak az erős kezeknek, melyek szilárd elhatáro­­­­zással el volnának szánva arra, hogy Ma­­­gyarországot kiragadják eddigi gyarmati helyzetéből. Mozduljanak meg valahára ebben az életbevágó kérdésben a magukra hagyott kereskedők és álljon melléjük a tűrhetetlen­­ drágasággal agyonsanyargatott egész vá­rosi polgárság. A kereskedők tartsanak min­den nagyobb helyen gyűléseket s vonják be azokba a kisiparosokat és az értelmi fog­lalkozásúakat is. Szólaljon meg egymás­után minden városi törvényhatóság és kö­­­veteljék a legnagyobb energiával folyvást és mindenütt, hogy az ország gazdasági be­rendezkedését olyan alapra helyezzük, amely egyrészt kellően számol a fogyasztóközön­ség érdekeivel, másfelől biztosítja a terme­lési ágak egyenletes fejlődését, az ipar foko­zatos megerősödését, úgyszintén a kereske­delem boldogulását is. A postatakarékpénztár és a Kereskedők Kívánságai. A magyar postatakarékpénztár legutóbb tette közzé az 1913. évi működéséről szóló­­ jelentést. Az 1913. év az előző évvel szemben­­ csak annyiban hozott az intézet üzletkörében­­ némi javulást, hogy amíg 1912-ben a betétállo­­­mány úgy a takaréküzleti, mint a csekküzleti forgalomban lényegesen csökkent, 1913-ban a betétállomány mindkét üzletágban valamivel emelkedett. Mindennek dacára az intézet évi nyereség 1913-ban jóval elmaradt az 1912-ben és az 1911-ben elért feleslegektől. Ennek a ma­gyarázata az, hogy az 1912 január 1-én 127 millióra rugó csekkforgalmi betétállomány az év folyamán fokozatosan olvadt le 108 millióra, míg 1913-ban a betétállomány az egész esz­tendőn át 100—110 millió körül járt, amíg az év végén 114 millióra emelkedett így azután „a csekküzletből ideiglenesen elhelyezett pénzek kamatai“ címén 1913-ban csupán 1,178.000 K folyt be, az 1912. év 1,791.000 és az 1911. év 1,841.000 koronájával szemben. A kimutatott összes nyereség (1913-ban 2,152.000 K) egyéb­ként így is tetemes összegre rúg. Nem mellőzhetjük azonban azt az észrevé­telt, hogy a postatakarékpénztár ügyvitelének tényleges pénzügyi feleslege csak úgy volna he­lyesen megállapítható, ha a zárószámadásba mint tehertételt beállítanák annak a munkának az ellenértékét is, melyet az országnak sok ezernyi közvetítő postahivatala a postatakarék­pénztár részére végez. Ez a tehertétel, melyet a postakincstár visel, természetesen redukálná a kimutatott feleslegeket. Annyira azonban sem­miképpen, hogy a normális években most már 3 millió­­ körül járó nyereségből busás fedezet ne telne a közönség köréből sürgetőt egyné­mely könnyítés engedélyezésére is. Ami az intézet két főüzletágának, a taka­rék- és csekk-üzletnek, évtizedek során 1913 szégéig elért eredményeit illeti, azok kétségtelen

Next