Magyar Kereskedők Lapja, 1917. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1917-01-06 / 1. szám

ZMCsMéd ák­ VAllalkostfk «• Iparo.oU LapJ&-nl egyStt .«.s. „re 33.— korona, felérre 13.— korona, negyedévre /A/ ■ tä Ä $) 1917. január 6. Harminchetedik évfolyam 1. szám. *rrrrr MttXf.J.«..FL***1 ” ' " * VÁLLALKOZÓK ÉS IPAROSOK LAPJA rendes ingyen-melléklettel 7.— korona. Főszerkesztés KORMOS ALFRED HZfimZH HIHS E.M IZOBBilOK. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V. Sas u. 13, MAGYAR LLOYD iuafceMD.ro ; V> Politikai lap. A Kereskedelem, nagyipar, vállalkozás és szállítás Közlönye. e : ^ ^ **■ Telefon­számaink: Felelős szerkesztő — 127—79 Szerkesztőség — — 11—28 Kiadóhivatal— — — 7—99 Felkérjük azokat az előfizetőinket, akiknek előfizetése lejárt, hogy annak megnyitása­­ iránt intézkedni szíveskedjenek. Kérjük a nevet olvas­hatóan írni. Címváltozásnál az előző lakhely ok­vetlenül közlendő. A Magyar Kereskedők Lapja előfizetési ára — Vállalkozók és Iparosok Lapja melléklettel együtt — Magyarország, Ausztria és Bosznia részére. Egy évre —---------------22 K Félévre-----------------------— 12 K Negyedévre--------------------7 K Társaskörök, kávéházak, egyesületek stb. ré­szére egész évre 44 K, félévre 24 K. Lapunk mai száma — Vállalkozók és Iparosok Lapja rendes ingyen mellék­lapunkkal — 28 oldal. A hétről. Felmondtuk-e a német kereskedelmi szerződést? Erről eddigelé, dacára annak, hogy most már 1916. december 31-én túl vagyunk, nem tud a nyilvánosság semmit. A Németországgal fennálló szerződésünk 7. cikke a következőképpen rendelkezik: „Ha a felek egyike sem nyilvánítja tizenkét hó­nappal, fö1­7. december 31. előtt a szerződés hatá­lyának ezen nappal való megszüntetése ir­án­ti szán­dékát, a szerződés 1917. december 31-én túl ér­vényben marad egy év lefolytéig attól a naptól számítva, melyen azt az egyik vagy másik szer­ződő fél felmondja.“ Kitűnik ebből, hogy milyen nagy je­lentősége volt az 1916.­ december 31-iki terminusnak Németországhoz való kereske­delempolitikai viszonyiunk tekintetében, ami még fokozódik annak­ folytán, hogy az Ausztria és Magyarország gazdasági ki­egyezésére vonatkozó megállapodások léte­sítése is szoros vonatkozásban van a mon­archia két államának külkereskedelmi szer­ződéseivel, elsősorban a német szerződéssel. A Magyar Kereskedők Lapja december elején foglalkozván ezzel a kérdéssel, azt ajánlotta, hogy a megoldás Németország­gal való előzetes megegyezés útján ne ride­gen abban az egyik vagy másik formában történjen, amint azt az érvényben levő szer­ződés 7. cikke alternatíve kontemplálja, hanem a beállott rendkívüli viszonyok tes­tére szabott olyan megállapodás létesíttes­­sék, amely egyrészt Magyarországnak és Ausztriának, másrészt Németországnak mó­dot nyújt arra, hogy egymáshoz való gaz­dasági viszonyukat a jövőre nézve a hábo­­rúval kapcsolatos fejleményekhez képest akkor és úgy rendezzék, amint azt az elő­álló helyzet vagy helyzetek célszerűnek­­és időszerűnek fogják mutatni. Hogy a magyar és osztrák kormány az 1916. december 31-iki határidő alkalmából tényleg minő eljárást követett, arról a ma­gyar kormányról, ha hamarább nem, leg­alább a napokban ismét összeülő képviselő­házban precíz nyilatkozatot várunk, mert erre a közlésre a nyilvánosság feltétlenül igényt tarthat. Egyelőre konstatáljuk, hogy Spitzmüller osztrák pénzügyminiszter leg­utóbbi nagy feltűnést keltett beszédében csaknem ugyanazon szavakkal mutatott rá arra, amit mi is kifejtettünk, hogy a ma-­ gyar-osztrák kiegyezés vámpolitikai meg­állapodásainak jelentőségét és tartalmát majd csak az ugyanazon időszakra meg­kötött külkereskedelmi szerződések fogják megadni. De lehet-e arról szó, hogy most csak némileg megbízható kombinációkba is bocsátkozhassunk arról, milyen tartalmú kereskedelmi szerződések lesznek a vám­­külföldi államokkal a háború utánra való érvénynyel létesíthetők? Amikor azt sem tudjuk, kell-e és mennyiben még a háború után is nemcsak harci irányzattal, h­anem más szempontból is behozatali és kiviteli tilalmakkal operálni! Amikor nem tudjuk, hogy a békepontok között minő kötelező gazdasági jellegű deklarációk, lekötések ta­lálnak majd helyet és hogy ennek nyomán milyen lesz a harcban állott államoknak újabb gazdasági elhelyezkedése, kereskede­lempolitikai iránya. Nyilvánvaló, hogy mindezek nemcsak arra gyakorolnak majd döntő befolyást, hogy miképpen alakul a háború után pél­dául Németország és Franciaország egy­máshoz való gazdaságpolitikai viszonya, ha­nem a központi hatalmaknak egymás kö­zött való háború utáni gazdasági reláció­jára is. Nagy kérdőjel előtt állunk abban az irányban is, a cik­kek árfejlődés Iván­­ való, hogy a sa­j­to-I­ronymagas ára izott, vagy a k’vitt­­óbb mértékű, az­d­elmi összmérlege, a t­­rület egymással felv­elege passzív, illetve a Oua­tvaaukw­ében esetleg egészen tíz képet fog mutatni, ami természetesen az újabb megállapodásoknál nem maradhat figyelmen kívül. Az ámivóval természetesen szoros összefüggésben van úgy a termelés védelmét, mint a tisztán kincs­tári érdeket szolgáló vámtételek magasságá­nak megállapítása is, ami bővebb magya­rázatra nem szorul. Lehet-e ilyen körülmények között ko­molyan arra gondolnunk, hogy különösen a kiegyezés vámpolitikai részét illetőleg most a háború közben végleges megállapo­dásokat létesítsünk? Az a vámtarifa, me­lyet ma puszta feltevések, az események folytán jobbára értéktelenné vált adatok nyomán összeállíthatunk, nem lehet hasz­nálható alapja annak, hogy miképen véd­jük meg a háború utánra gazdasági érde­keinket Ausztriával és a vámkülfölddel szemben. De tartalmat és jelentőséget — amint kifejtettük — ez idő szerint nem is el­ érhet e vámtarifa az újabb vámkülföldi kereskedelmi szerződések útján. A kiegyezés vámpolitikai részének kér­dés-komplexuma fokozott mértékben okolja meg azt az álláspontot, hogy a kiegyezés ügyében végleges megállapodások mellőzé­sével egyelőre csupán olyan átmeneti meg­egyezés ajánlatos, amely a háborús fejle­ményekhez, illetve a kibontakozáshoz si­mulva, egyfelől a két állam között a gaz­dasági viszonyok rendezettségének folyto­nosságát biztosítja, másrészt módot nyújt arra, hogy­ a fejlemények kapcsán bekövet­kező megfelelő időpontban a szükséges vég­­­­leges megegyezések úgy a monarchia két állama között, valamint közöttük és a vámkülföldi államok között akadálytalanul megköthetők legyenek .A hadigazdasági processzus a lefolyt évben jutott csak igazán teljes kifejlődésre. Az angol blo­kád következtében valóságos zárt kereskedelmi állammá lettünk, úgy­hogy a háború összes szükségleteit a saját gazda­ságunkból és a saját nyersanyag- és áru­készleteinkből kell fedeznünk. Ez ter­mészetesen csak állami beavatkozással volt keresztülvihető, miután a meglevő készle­tekkel való racionális gazdálkodást csak ezen az úton lehetett biztosítani. Az állami intervenció elsősorban a háborús közpon­­­tok létesítésében, az árukészletek rekvirá­­lásában és az árak maximálásában jutott kifejezésre. Mindez azonban a szabad ke­reskedelem rovására és kárára történt. Az 1916. év a magyar kereskedelem­nek valóságos gyászesztendeje volt. A kü­lönböző hatóságok hajtóvadászatot rendez­tek a tisztességes kereskedelem ellen és mindenféle vexatórius intézkedésekkel bé­nították meg annak működését Sajnos, hogy a hatóságok eme ténykedését sok esetben a bíróságok is támogatták, me­lyek túl szigorú, a gyakorlati élet igényei-­­vel nem számoló felfogásukkal sok tisztes­séges kereskedőt állítottak igazságtalanul­­pellengérre. Minden magyar kereskedő leghőbb­ óhajtása, hogy ez a tarthatatlan állapot­ mielőbb megszűnjék. Ezt azonban csak úgy érhetik el, ha erélyesen állást foglal­nak ama törekvések ellen, melyek arra irá­nyulnak, hogy az állami gyámkodás a béke utáni időre, is fenntartassék. Különösen tiltakozniuk kell az ellen, hogy „a közve­­títő kereskedelem szabályozásának” a ter­vezete, mely Kürthy báró nyilatkozata sze­rint máris készülőben van, valaha meg­­valósíttassék. A kereskedelemnek semmi szüksége sínes arra, hogy béke idején ál­lamilag szabályoztassék. A kereskedelem­nek és ezzel együtt az ország gazdaságá­nak a szabad mozgás az éltető eleme. Az egyéni kezdeményezés szabadsága és a gaz­dasági erők szabad fejlődése az ország anyagi boldogulásának legbiztosabb garan­ciáját képezi 14 hatóságok animozitása a kereskedők ellen egyre nagyobb arányokat ölt. Olva­sóink az ország számos vidékéről azzal a panasszal fordulnak hozzánk, hogy a községii elöljáróságok és főszolgabírók a kereskedők cukor-, só-, petróleum-, havina-, bor- stb. készleteit a fogyasztók szükségletének kielé­gítése ürügye alatt rövid uton elrekvirálják és azután vagy maguk, vagy a községi, ille­tőleg közjegyzők útján bocsátják áruba, vagy a szövetkezeti boltokra bízzák az el­adást. A családot fenntartó, adófizető, min­den közteher viselésében a maga részét kész­ségesen kivevő kereskedőnek meg felkopha­­tik az álla. A háború okozta rendkívüli viszonyok nem adhatnak senkinek jogot arra, hacsak igazán fontos közérdek meg nem követeli, hogy akárkinek a szájából kiszedje a fala­tok De a „saját szabadra“ való eladás, vagy a rekvirált áruk kizárólagos forga­lomba hozatala a fogyasztási szövetkezetek, utján már egyenesen beleütközik a közér­,­dekbe és a törvénybe. Ha akárkinek, tehát nem tagnak is ad el a szövetkezet az ilyen áruból, akkor összeütközésbe kerül a tör­vénynyel, mert a szövetkezetnek másnak, mint saját tagjainak nem szabad eladnia. Ha a­lig­venjizet, csjajt, saját tájidnak, ad.

Next