Magyar Konyha, 1988 (12. évfolyam, 1-4. szám)
1988-02-01 / 1. szám
ÉDESANYÁM FŐZTJE Kállai Ferenc Amikor még az a kis gyomai ház, a ken és a Körös-part volt számomra a világegyetem, nemcsak a tanulást, olykor az uzsonnát is elblicceltem. Hiába, a foci jobban érdekelt, mint az evés. Akkoriban sem voltam konyhacentrikus ember, csakhogy inkább meglátszott rajtam a mértékletesség, mint most, amikor kilóim is gyarapodtak. Hajdani árokparti fejelgetéseink emléke - a fiatalon meghalt Kánya Fricivel és a többi cimborával - nemcsak a szabad levegő máig is megőrzött illatait, nemcsak a falu hangjait hozza viszsza, hanem annak a zsíros kenyérnek a fenséges ízét is, amit édesanyámtól kaptam. Ha nagyon fáradtnak érzem magam, ezekre a gyerekkori élményekre gondolok, és megbékülök, feloldódom. Állok a tükör előtt, rémületes grimaszokat vágok és halandzsázom - a színészet első jelentkezése volt ez, amelyet anyám nemcsak észrevett, hanem támogatott is. Ő is színpadra vágyott, de nagyapám eltiltotta a lányoknak „veszedelmes"pályától, így aztán remélte, amit ő nem tudott végigélni, az nekem sikerülhet! Ez a hite és a csodálatos fiatalsága vett körül engem, valósággal fölemelt minden hétköznapi gond fölé. Az örökös tönkremenés hiába fenyegette a családot, a légkör derűs és szeretetteljes volt. Bármilyen üzleti vállalkozásba fogtak, az balul ütött ki. Amikor összeházasodtak, anyám 16, apám 20 éves volt. Tapasztalatlanságuk következménye lehetett a sok kudarc? Inkább talán a kor nem kedvezett nekik. Vasutas nagyapám házában nevelődtünk a húgommal együtt, szüleim hol fodrászatba fogtak, hol iécésnek álltak - kispénzű emberek voltak nagy vágyakkal. És kifogyhatatlan bizakodással... Életük keserűségeit igyekeztek láthatatlanná tenni, nekünk a húgommal nem volt szabad észrevennünk a szegénység szorítását. Micsoda műgonddal választotta ki anyám a sötétkék matrózruhát, az első fehér nadrágot, az „úrifiús" bőrcipőt kicsit mindig „pipecebbül" öltöztetett, mint amit az anyagi helyzetünk megengedett volna. A konyhánkhoz is érzelmi szálak kötnek. Az étkezéseinknek nem az volt a lényege, hogy milyen finom a paprikás csirke (paprikás krumpli gyakrabban volt!), hanem a terített asztalt körüllengő hangulat. Emlékszem, anyámék többször eljutottak olyan „úri" vendégségekbe, ahonnan - akkoriban ez szokás volt - mindig hoztak nekünk süteményt, tortaszeletet, különféle ínyencséget. Gyönyörűséges lakmározások voltak azok! Pontosan vissza tudom idézni annak a mélyhűtött szilvának az édességét, amit anyámék csomagban küldtek nekünk Pestről télvíz idején. Egyik üzleti próbálkozásuk miatt ugyanis a fővárosba költöztek, mi ott maradtunk nagyszüleink házában a már agyvérzéses, béna nagyapánkkal. Nagy esemény volt, amikor elmentünk az állomásra a csomagért, amely az akkoriban ritkaságnak számító mélyhűtött szilvát is rejtegette. Hogy küldhettek volna hasznosabb dolgot is? Aligha. Az erősen belém rögződött emlékek sorában kitüntetett helyük van a vasárnapi ebédeknek, a futballmecsek napján. Amikor a gyomai pályán fölvonultak a Békés megyei csapatok, a mi asztalunkon is „fölvonultak" a csigatésztás húslevesek, a rántott csirkék, a kapros túrós lepények és az almás rétesek! Különösen elevenen emlékszem, milyen lelkesen, milyen piros arccal szolgálta föl az édesanyám az egymást követő fogásokat! Sugárzott belőle az adakozás szeretete, nem is lehetett fukarkodni az elismerő szavakkal. Nem volt elég egyszer elmondani, hogy „nagyszerűen sikerült!”„Talán nem ízlik?”kérdezte riadt tekintettel, és mi újra és újra dicsértük a főztjét. Fölért volna egy „gyilkossággal" azt mondani, hogy ez a leves most nem annyira finom! Szenvedélyesen főzött, szenvedélyesen kínált, mint egy gyerek, úgy örült az étvágyunk láttán. Tudom, csak így érdemes élni, lobogva, intenzíven, szenvedő Anyám A gyomai kisfiú kifogyhatatlan bizakodású szüleimmel és húgommal