Magyar Közigazgatás, 1923 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1923-06-10 / 23. szám
23. szám. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1923 június 10. tali funkciók végzése mellett, tehát ne kizárólagos hivatásként lássák el? Előrebocsájtjuk azt, hogy a mi felfogásunk szerint is a középfokú közigazgatási bíróság eljáró tanácsa egyik tagjának bírói, a másiknak közigazgatási (csupán jog- vagy államtudományi) képesítésű egyénnek kellene lenni, míg a tanács elnöke (bírósági elnök vagy alelnök, esetleg tanácselnök) akár egyik, akár másik képesítéssel rendelkező személy lehetne. Ezt fogadva el kiindulási pontul, szó lehetne esetleg arról, hogy a tanácsnak bírói képesítésű tagja rendes bírói (kir. ítélőtáblái bírói, kir. törvényszéki tanácselnöki) állását megtartva vegyen részt a közigazgatási ítélkezésben, akkor, ha közigazgatási bírói elfoglaltságára rendes bírói munkabeosztásánál megfelelő figyelem fordíttatik. Szó lehetne erről, azonban csak akkor, ha a rendes bíróságoknak most fennálló, magában véve is nagyon hatalmas munkaterhe részben a válságos viszonyoknak enyhülésével, részben pedig megfelelő perrendi reform révén megváltozik. A mostani munkateher mellett ugyanis a rendes bíráknak csupán közvetlenül az ítélkezésben résztvevő közigazgatási bírákként való szerepeltetése is alig leküzdhető nehézséggel járna, különösen a szükséges közigazgatási szakismereteknek megszerzése és állandó gyarapítása tekintetében. Ami pedig a bíróságnak közigazgatási minősítésű tagját illeti, e részben — nem fogadva el a tervezetnek a törvényhatósági kijelölésre vonatkozó álláspontját — csakugyan nem látunk más megoldást, mint azt, hogy ez a középfokú közigazgatási bíróságnak állandóan és kizárólagosan ott működő tagja legyen. Arról ugyanis, hogy ez az itélőbiró valamely közigazgatási hatóságnál lehessen egyidejűleg funkcionárius, természetszerűleg nem lehet szó és azt, hogy az itélőbiró addig, míg ebben a minőségben tényleges szolgálatban áll, valamely szabad jogi pályán (például ügyvédséggel) is foglalkozhassak, szintén megengedhetetlennek tartanák. A kellő munkamegosztás biztosítása érdekében azonban az utóbbiakat sűrűbben lehetne az eljáró tanácsokban foglalkoztatni, mint a középfokú közigazgatási bírósághoz beosztott rendes bírákat. A közigazgatási bírósági reform kérdésével más irányokban ezúttal nem kívánunk foglalkozni. Felhasználjuk azonban még az alkalmat arra, hogy egy tisztelt munkatársunknak lapunk i. é. 4. számában „Közjogi és közigazgatási bíráskodás az utódállamokban” cím alatt megjelent érdekes és a küszöbön álló magyarországi reformmal kapcsolatban most fokozott mértékben aktuálissá vált cikkére, akkori ígéretünkhöz képest, néhány rövid megjegyzést tegyünk. Mindenekelőtt az államtanács nevét viselő legfőbb délszláv közigazgatási bíróság állásainak betöltésére vonatkoznak megjegyzéseink. Az a megoldás, hogy a bíróság tagjait felerészben a nemzetgyűlés által kétszeres számban előterjesztett egyének sorából a király nevezi ki, másik felerészben pedig a nemzetgyűlés választja a király által kétszeres számban ajánlottak közül, azt az aggodalmat ébreszti bennünk, hogy az államtanács bíróinak ajánlásánál indokolatlan politikai befolyások érvényesülhetnek. Azt pedig, hogy ez mit jelent a délszláv állam területén élő magyar véreinkre nézve, nem kell bővebben fejtegetnünk azok előtt, akik bizonyára kellőképen tudják mérlegelni a közigazgatás és ezzel kapcsolatban a közigazgatási bíráskodás fontosságát egy állam életében. Mit jelent ez abban a délszláv államban, ahol a magyarnyelvű lakosságot intézményesen zárták ki a nemzetgyűlés választói közül? Az az elv pedig, hogy a délszláv közigazgatási bíróság a közigazgatási hatóság által megállapított tényállás alapján hozza meg határozatát, a közigazgatási jogvédelmet egyenesen,aluzóriussá teheti — a délszláv rendőrállamban — a panasztó magánfélre nézve. Ha pedig a közigazgatási bíróság mégis a magánfélre nézve kedvező határozatot hozott, könnyű dolog a délszláv közigazgatási hatóságnak alkalmat keresni arra, hogy eltérjen a bírói határozattól. Hiszen attól csak a panaszos akarata ellenére nem térhet el és mi sem egyszerűbb, mint a panaszosnak netalán való tiltakozását agyonhallgatni. Kiemelendőnek tartjuk továbbá azt is, hogy a délszláv és az osztrák államok közigazgatási bírósági rendszerének — amint azokat Tgy munkatársunk ismertetése nyomán mi is megismerhettük — alap-s — hibája, hogy ezek az államok nem támaszkodhatnak évszázadok nemzeti hagyományain épült egészséges jogfejlődésre. Ezzel a körülménnyel kell magyaráznunk azt a tényt is, hogy az osztrák szövetséges állam az Alkotmánybíróságot tette szuverenitásának jóformán legfőbb szervévé, ami az államhatalmi ágaknak egymás között való egyensúlya nézőpontjából nagyon is kifogásolható. 2 ELVI JELENTŐSÉGŰ HATÁROZATOK: A kir. Kúria határozatai. Rendőrkapitánysághoz szolgálattételre beosztott és a rendőrkapitánytól a büntetéspénzek kezelésére megbízást nyert megválasztott városi írnok közhivatalnok. Az a cselekménye tehát, hogy az ebben a minőségében kezeihez befolyt büntetéspénzek egy részét saját céljaira használta fel, a Btk. 462. §-ában meghatározott hivatali sikkasztás bűntettét meríti ki. (1923. ápr. 17. 157—1923. sz.) Az indokolásból: A kir. ítélőtábla által valóknak elfogadott tények szerint a vádlott K. városánál mint megválasztott városi írnok volt alkalmazva, szolgálattételre a rendőrkapitánysághoz nyert beosztást és a rendőrkapitánytól azt a megbízatást nyerte, hogy a büntetéspénzeket kezelje; meg van továbbá állapítva, hogy a vádlott az e címen több tételben beszedett pénzből összesen 1470 koronát kitevő összeget a rendeltetési helyére el nem juttatta, hanem azt elköltötte s ekként a saját céljaira használta fel. A vádlott tehát e tények szerint a város szolgálatában álló hivatalnok lévén, a pénzbüntetéseknek hivatalos jellege és rendeltetése, továbbá a vádlott és a büntetéspénzek beszedésére őt megbízó rendőrkapitány között fennállott hivatali kapcsolat következtében nyilvánvaló, hogy vádlott a kérdéses büntetéspénzekhez mint közhivatalnok, e minőségében illetékes helyről nyert különös megbízatásnál, tehát hivatalánál fogva jutott. Ezért a vádlott tette kimeríti a Btk. 462. §-ába ütköző hivatali sikkasztás bűntettének ismérveit. Községi képviselőtestület által szabályszerűen felfogadott községi postaküldönc közhivatalnok és ezért a községi küldemények kézbesítése során kezeihez került áru- és pénzértékek elsikkasztásával hivatali sikkasztás bűntettét követi el. (1923. május 1. — B. III. 1848/1923. sz.) A kir. Kúria a semmiségi panaszt elutasítja. Indokolás: A másodbíróság ítélete ellen a vádlott védője a Bp. 385. §-ának 1. b) pontja alapján azért jelen- A mi közönségünkhöz. Bizalommal kérjük olvasóinkat, hogy — amennyiben lapunk előfizetési alapdíját a folyó évben már beküldték — azt a legutóbb bejelentett előfizetési díj felemeléshez képest 1600 koronával kiegészíteni szíveskedjenek. Azokat az olvasóinkat pedig, akik a folyó év előfizetési díjával még hátralékosak, arra kérjük, hogy egész díjtartozásukat a 3200 koronára felemelt összegben legyenek szívesek mielőbb beküldeni. Az előfizetési díjak (pótlékok) beküldésére a lapunk I. évi 18. számához csatolt postatakarékpénztári befizetési lap szolgál. A „Magyar Közigazgatás“ szerkesztősége: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában ! Amen.