Magyar Közigazgatás, 1923 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1923-06-10 / 23. szám

23. szám. MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1923 június 10. tali funkciók végzése mellett, tehát ne kizárólagos hivatásként lássák el? Előrebocsájtjuk azt, hogy a mi felfogásunk szerint is a középfokú közigazgatási bíróság eljáró tanácsa egyik tagjának bírói, a másiknak közigazgatási (csu­pán jog- vagy államtudományi) képesítésű egyénnek kellene lenni, míg a tanács elnöke (bírósági elnök vagy alelnök, esetleg tanácselnök) akár egyik, akár másik képesítéssel rendelkező személy lehetne. Ezt fogadva el kiindulási pontul, szó lehetne esetleg arról, hogy­ a tanácsnak bírói képesítésű tagja rendes bírói (kir. ítélőtáblái bírói, kir. törvényszéki tanácselnöki) állását megtartva vegyen részt a közigazgatási ítélkezésben, akkor, ha közigazgatási bírói elfoglaltságára rendes bírói munkabeosztásánál megfelelő figyelem fordítta­­tik. Szó lehetne erről, azonban csak akkor, ha a rendes bíróságoknak­ most fennálló, magában véve is nagyon hatalmas munkaterhe részben a válságos viszonyok­nak enyhülésével, részben pedig megfelelő perrendi reform révén megváltozik. A mostani munkateher mellett ugyanis a rendes bíráknak csupán közvetlenül az ítélkezésben résztvevő közigazgatási bírákként való szerepeltetése is alig leküzdhető nehézséggel járna, különösen a szükséges közigazgatási szakismereteknek megszerzése és állandó gyarapítása tekintetében. Ami pedig a bíróságnak közigazgatási minősítésű tagját illeti, e részben — nem fogadva el a tervezetnek a törvényhatósági kijelölésre vonatkozó álláspont­ját — csakugyan nem látunk más megoldást, mint azt, hogy ez a középfokú közigazgatási bíróságnak állan­dóan és kizárólagosan ott működő tagja legyen. Arról ugyanis, hogy­ ez az itélőbiró valamely közigazgatási hatóságnál lehessen egyidejűleg funkcionárius, termé­szetszerűleg nem lehet szó és azt, hogy az itélőbiró addig, míg ebben a minőségben tényleges szolgálatban áll, valamely szabad jogi pályán (például ügyvédség­gel) is foglalkozhassak, szintén megengedhetetlennek tartanák. A kellő munkamegosztás biztosítása érdeké­ben azonban az utóbbiakat sűrűbben lehetne az eljáró tanácsokban foglalkoztatni, mint a középfokú közigaz­gatási bírósághoz beosztott rendes bírákat. A közigazgatási bírósági reform kérdésével más irányokban ezúttal nem kívánunk foglalkozni. Fel­használjuk azonban még az alkalmat arra, hogy egy­­ tisztelt munkatársunknak lapunk i. é. 4. számában­­ „Közjogi és közigazgatási bíráskodás az utódállamok­ban” cím alatt megjelent érdekes és a küszöbön álló magyarországi reformmal kapcsolatban most fokozott mértékben aktuálissá vált cikkére, akkori ígéretünk­höz képest, néhány rövid megjegyzést tegyünk. Mindenekelőtt az államtanács nevét viselő legfőbb délszláv közigazgatási bíróság állásainak betöltésére vonatkoznak megjegyzéseink.­­ Az a megoldás, hogy a bíróság tagjait felerészben a nemzetgyűlés által két­szeres számban előterjesztett egyének sorából a király nevezi ki, másik felerészben pedig a nemzetgyűlés vá­lasztja a király által kétszeres számban ajánlottak közül, azt az aggodalmat ébreszti bennünk, hogy az államtanács bíróinak ajánlásánál indokolatlan poli­tikai befolyások érvényesülhetnek. Azt pedig, hogy ez mit jelent a délszláv állam területén élő magyar vé­reinkre nézve, nem kell bővebben fejtegetnünk azok előtt, akik­­ bizonyára kellőképen tudják mérlegelni a közigazgatás és ezzel kapcsolatban a közigazgatási­­ bíráskodás fontosságát egy állam életében. Mit jelent ez abban a délszláv államban, ahol a magyarnyelvű lakosságot intézményesen zárták ki a nemzetgyűlés választói közül? Az az elv pedig, hogy a délszláv közigazga­tási bíróság­ a közigazgatási hatóság által meg­állapított tényállás alapján hozza meg határoza­tát, a­­ közigazgatási jogvédelmet egyenesen,­alu­­zóriussá teheti — a délszláv rendőrállamban — a panasztó magánfélre nézve. Ha pedig a közigazgatási bíróság mégis a magánfélre nézve kedvező határozatot hozott, könnyű dolog a délszláv közigazgatási hatóság­nak alkalmat keresni arra, hogy eltérjen a bírói hatá­rozattól. Hiszen attól csak a panaszos akarata ellenére nem térhet el és mi sem egyszerűbb, mint a panaszos­nak netalán való tiltakozását agyonhallgatni. Kiemelendőnek tartjuk továbbá azt is, hogy a dél­szláv és az osztrák államok közigazgatási bírósági rendszerének — amint azokat Tgy munkatársunk­­ ismertetése nyomán mi is megismerhettük — alap-­s — hibája, hogy ezek az államok nem támaszkodhat­nak évszázadok nemzeti hagyományain épült egészsé­ges jogfejlődésre. Ezzel a körülménnyel kell magya­ráznunk azt a tényt is, hogy az osztrák szövetséges állam az Alkotmány­bíróságot tette szuverenitásának jóformán legfőbb szervévé, ami az államhatalmi ágak­nak egymás között való egyensúlya nézőpontjából nagyon is kifogásolható. 2 ELVI JELENTŐSÉGŰ HATÁROZATOK: A kir. Kúria határozatai. Rendőrkapitánysághoz szolgálattételre beosztott és a rendőrkapitánytól a büntetéspénzek kezelésére meg­bízást nyert megválasztott városi írnok közhivatalnok. Az a cselekménye tehát, hogy az ebben a minőségében kezeihez befolyt büntetéspénzek egy részét saját cél­jaira használta fel, a Btk. 462. §-ában meghatározott hivatali sikkasztás bűntettét meríti ki. (1923. ápr. 17. 157—1923. sz.) Az indokolásból: A kir. ítélőtábla által valóknak elfogadott tények szerint a vádlott K. városánál mint megválasztott városi írnok volt alkalmazva, szolgálat­­tételre a rendőrkapitánysághoz nyert beosztást és a rendőrkapitánytól azt a megbízatást nyerte, hogy a büntetéspénzeket kezelje; meg van továbbá állapítva, hogy a vádlott az e címen több tételben beszedett pénz­ből összesen 1470 koronát kitevő összeget a rendeltetési helyére el nem juttatta, hanem azt elköltötte s ekként a saját céljaira használta fel. A vádlott tehát e tények szerint a város szolgála­tában álló hivatalnok lévén, a pénzbüntetéseknek hiva­talos jellege és rendeltetése, továbbá a vádlott és a büntetéspénzek beszedésére őt megbízó rendőrkapitány között fennállott hivatali kapcsolat következtében nyil­vánvaló, hogy vádlott a kérdéses büntetéspénzekhez mint közhivatalnok, e minőségében illetékes helyről ny­ert különös megbízatásnál, tehát hivatalánál fogva jutott. Ezért a vádlott tette kimeríti a Btk. 462. §-ába ütköző hivatali sikkasztás bűntettének ismérveit. Községi képviselőtestület által szabályszerűen fel­fogadott községi postaküldönc közhivatalnok és ezért a községi küldemények kézbesítése során kezeihez került áru- és pénzértékek elsikkasztásával hivatali sikkasz­tás bűntettét követi el. (1923. május 1. — B. III. 1848/1923. sz.) A kir. Kúria a semmiségi panaszt elutasítja. Indokolás: A másodbíróság ítélete ellen a vádlott védője a Bp. 385. §-ának 1. b) pontja alapján azért jelen- A mi közönségünkhöz. Bizalommal kérjük olvasóinkat, hogy — amennyiben lapunk előfizetési alapdíját a folyó évben már beküldték — azt a legutóbb bejelentett előfizetési díj felemeléshez képest 1600 koronával ki­egészíteni szíveskedjenek. Azokat az olvasóinkat pedig, akik a folyó év előfizetési díjával még hátra­lékosak, arra kérjük, hogy egész díjtartozásukat a 3200 koronára felemelt összegben legyenek szívesek mielőbb beküldeni. Az előfizetési díjak (pótlékok) beküldésére­ a lapunk I. évi 18. számához csatolt postatakarék­pénztári befizetési lap szolgál. A „Magyar Közigazgatás“ szerkesztősége: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában ! Amen.

Next