Magyar Krónika, 2014. június-december (1. évfolyam, 1-7. szám)

2014-09-01 / 4. szám

jött, és amikor megkérdeztük, mi­ért nem a román iskolát választja, azt válaszolta, hogy a nagyobbik ott már elvégezte a negyedik osztályt, mégsem tud írni-olvasni. Több gyermek itt tanult meg magyarul.­­ Az iskola rohamosan növekszik, nemrég beindították a mezőgazdászi szakképzést is. Ez miért fontos? - Itt is magyarul zajlik az ok­tatás, a gyermekekből magyar gondolkodású agrárszakemberek lesznek. Most kaptunk adományba Felsőtökön egy kúriát és hozzá va­lamennyi földet. Ott akarjuk kiépí­teni az állattartás és a gyümölcster­mesztés gyakorlati terepét. - Az iskolát, vagyis az oktatási központot a saját birtokán építette fel. Mennyire volt nehéz? - Ezt a birtokot 1933-ban vá­sárolták a szüleim a bárótól. Egy vadászkastély állt rajta, egy csűr és egy gazdasági épület. 1992-ben, amikor visszakaptam, bementem a református püspökhöz, és fel­ajánlottam a református egyház­nak - de errefelé se jöttek. Szór­ványkollégiumot, öregek házát szerettek volna létesíteni itt, ám azt mondtam, a gyerekek nagyobb veszélyben vannak. Úgyhogy visz­­szavettem, és elkezdtünk építkezni. - Kaptak valami támogatást is? - Az első Orbán-kormánytól kaptunk ötvenmillió forintot, ab­ból épült a felső épület. És a mos­tani bővítésre is kaptunk, ezúttal Orbán Viktor személyes alapjából. És persze a húgommal összejártuk az egész vidéket további adomá­nyokért. - De nemcsak az építkezésekre kell a pénz. Ahogy szaporodik a létszám, nyilván egyre nagyobbak a fenntartási kiadások is.­­ Kigazdálkodjuk. Elindítottuk a keresztszülő-programot, aminek keretében „örökbe lehet fogad­ni” egy-egy itt tanuló gyermeket. Iskolás csoportokat fogadunk, la­kodalmakat tartunk, szálláshelyet értékesítünk. Az oktatásért az ál­lamtól jár huszonöt lej gyermeken­ként, ezt persze mi is megkapjuk, de csak nagyjából a tanév feléig elég. És efölött, már aki megen­gedheti, maguktól a családoktól is érkezik némi támogatás.­­A modell sikeresnek látszik, most Sármáson is átvettek egy magyar is­kolát.­­ Az is szórvány vidék, tőlünk hetven kilométerre. Ott meg­szűnt volna az alsó tagozat, mert hiányzott két gyermek, és ebből adódóan utána fokozatosan a fel­sőbb évfolyamok is. És legújabban megkerestek az evangélikus egy­ház részéről is, hogy Hétfaluban, Csángóföldön is vállaljunk szere­pet. De ez túl messze van, nem tudjuk megoldani. - Múzeum is van itt, a válaszúti komplexumban. Mióta gyűjti a nép­rajzi tárgyakat? - Itt, a Mezőségen kezdtem a gyűjtést, de amikor Moldvá­ba kerültem, ott is folytattam. A Mezőséget korábban elkerülték a kutatók, mind népzenei, mind néprajzi szempontból. Én reformá­tus kollégista voltam, és ezekben a felekezeti iskolákban nagy divatja volt a falujárásoknak. A negyvenes években itt járt Debrecenből egy regös cserkészcsapat. És amikor bemutatkoztak, azt kérték, hogy mi is énekeljünk valamit. És kide­rült, hogy azokat a dalokat, amiket én teljes természetességgel tud­tam, senki nem ismerte. Ekkor a tanáromtól, Nagy Gézától azt a feladatot kaptam, hogy írjam ösz­­sze az összes dalt, amit a faluban énekelnek. Amivel meg is nyertem a debreceni népdalpályázat első dí­ját. Ezután már tudatosan kezdtem érdeklődni a környező települések népzenei és néprajzi kincsei után. - Hogy maradhatott ki a Mezőség Bartókék gyűjtőmunkájából? - A negyvenes évek végén Ko­dály figyelmét még felkeltette egy írás a széki varrottasakról. Azt mondta, ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük. És akkor Lajtha László eljött Székre, Szent­mártonba, a Borsa völgyébe, hogy milyen az itteni népzenei stílus. Ám aztán jöttek a változások, és abbamaradtak a kutatások.­­ A változások után a további ku­tatást nyilván nem támogatta sem a román, sem a magyar hatalom... - Trianon után volt egy tör­vénycikk, amely szerint a magyar állam bevételeinek egy százalékát a határon túli magyarságra kell fordítani. Ez még most is érvény­ben van, ám legfeljebb a huszada teljesül. - Ellenszélben folytatta a munkát? - Ellenszélben, hisz a Ceauses­­cu-rendszer nemcsak a magyarok ellen, de általában minden népraj­zos ellen fellépett, nacionalistának, narodnyiknak lettek nyilvánítva. - Ön mégis elment Csángóföldre kutatni. - Amikor én odamentem taníta­ni, Moldvában hetvenegy négyosz­tályos magyar iskola működött és két felső tagozatos, Bákóban pedig volt egy tanítóképző. Ám az ’56- os forradalom után jött egy nagy szorítás, és minden egyik napról a másikra megszűnt. Miután taníta­ni nem tudtam többé, a környék­ről viszont továbbra is gyűjteni akartam, nyolc évig a Gyimes völ­gyében fakitermelésnél vállaltam munkát. -A csángóföldi magyarok kultúrá­jának bemutatása különösen ellenke­zett a beolvasztási kísérletekkel. Hogy tudta mégis megmenteni az itteni leleteit? - Nem tudtam mindet meg­menteni. Még a Ceausescu-időben kijöttek hozzám, és alig tudtam eldugni a csángó anyagot. Aztán Andrásfalvy Bertalan tanácsára átküldtem Pécsre, merthogy a Du­nántúlon élnek a telepes csángók. Olyan darabok mentek el, amiket már nem tudtam pótolni. A kibő­vített múzeumot most négy éve adtuk át, a Mezőség különböző táj­egységeiről van benne három szo­ba, meg egy kalotaszegi szobánk és egy szász szobánk is. A padláson

Next