Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 1. évfolyam (Budapest, 1913)
13-24. sz. tartalomjegyzéke - Tárca - Balassa Imre: A látomás
A Nyugat többi drámaírói, akik akarnának valamit, tehát nem érvényesülhetnek a színházaknál, a következő dekadens bajokban kínlódnak: töredéktermelés (innenstova műfajjá lesz a töredék), formakeresés, tőmondat-irály, ötletszegénység mellett az ötletnek gondolatként feltüntetése, és vérszegénység, vérszegénység, vérszegénység. Egyik példányképüknek, Paul Claudelnek drámájából hozott a 6. szám egy kivonatos fordítást. Keressük a másolatokat a mintában. Nem érdektelen, de teljesen amorph dolog, hangulatzavarral leplezett gondolatzavar, raffinéria érzés helyett, affektáltság tudás helyett — jellemző vonásai. Egy teljesen karakternélküli író munkája: nem lehet belőle képet alkotni semmiféle egyéniségről, ha már a darabban nincs, de maga mögött a darab mögött sincs semmi más, mint végtelen nagy belefáradása egy embernek az erkölcsi és reális tétlenségbe — tipikus jelenség — az ernyedt, de izgalom után kívánkozó nyugat sóhajtozása a már tétlen, de valaha csodákat produkált kelet felé. Egyáltalán a vágy, az egészségtelenül felcsigázott és természetesen kielégítetlenül maradó vagy egyik főmotívumuk az ilyen belső drámák íróinak. Az újabban sokat emlegetett Balázs Béla is ezek közé tartozik. A 8. számban közölt Halálos fiatalság c. töredékében az idegbaj akarja pótolni a szenvedélyt, a tétlen és szószaporító álmodozás az akciót, a novellisztikus hangulatcsinálás az organikusságot és eszmei struktúrát, a készakarva hangsúlyozott köznapi próza a lenézett páthoszt és költészetet. Pedig Balázs, ha nem látszik többnek, mint ami, több diszpozícióval bír az előbbiek legyűrésére, hogysem egyszer s mindenkorra le kellene mondania az utóbbiak eléréséről. Talán őt is megtévesztette a formakeresés frázisa, ami mögött sok esetben semmi egyéb nem lappang, mint az erős és hagyományos formákkal szemben való kislelkűség vagy tehetetlenség. Nála, úgy ítélünk, csupán kislelkűség. Hanem hát nem is a dráma volt a Nyugat főereje: riadója Ady lírája volt, költőinek legnagyobb része lírikusul lépett föl s ilyenként ambicionálja a hallhatatlanságot. Bizonyára e téren koronkint szerencsés helyzetben van a bíráló: egy Babits Mihály költeményei még itt-ott keresettebb excentritásaik mellett is, nem tekintve eszméik egészséges vagy egészségtelen voltát, csodálatot kelthetnek minden irodalombarátban. Elvégre is egy kiváló költő adva van, lehet rokonszenves vagy ellenszenves egyéniség, de ha művészete minden kétségen felül álló művészet, minden szempontból lehet jogosult kifogás tárgya, ezen egy szempontból azonban víhatatlan várban lakik. Az Illusztrációk mindenféle könyvekhez című ciklus a 9. számban s különösen egy másik, kora mély megértését és saját lelkivilágát vakító fénnyel tükröző költemény mutatják, hogy Babits nem volt amolyan pár évre kikiáltott nagyság. Szinte sajnáljuk, hogy újabban mind szerencsétlenebb kísérleteket tesz a novellett terén. Itt nem lehet az ő terrénuma; mindenki mást megtalálunk legutolsó novellácskájában, csak éppen nem Babitsot. Ady Endre nevével gyakran találkozunk a Nyugatban, de mintha elemi ereje (egyetlen el nem vitatható tulajdonsága) megcsappant volna. Már olyan versét is olvastuk, — „A kis női csukákról" — amely nem abban szokatlan, hogy ízléstelen, hanem abban, hogy csakis az. Levelei Mme Prétéritéhöz gondolatszegény szószaporítások, magyarkodás és szócsiszárság pedig elégnél is több van bennük, kész veszedelmére az őt utánzó, prózát író ifjúságnak. Adynak sokat meg lehet bocsátani, de azt, amit a magyar prózával eddig is tett s azt, hogy Móricz Zsigmond panegyristájának szegődött el: „non homines, non di, non concessere columnae". Az ilyen elszólások: „add Uram