Magyar Kulturszemle, 1942 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-15 / 1. szám

ga virágzik ki. A test idomainak és a rajta meg-megfeszülő ruha redőinek, gyűrődéseinek játékos és mégis szerves váltogatása valami egészen különös ízű, lenyűgöző érdekesség forrásává lesz. A dúsan lehulló fürtöktől övezett arc ele­mi vad kifejezését csak növeli a felső­ruha hetykén szájba vett zsinórja. A ferde metszésű szemekből tüzes nem­törődömség csap ki. Az áll alatt szinte izgatottan összefutó ruhatáncok a dur­va arc magabiztos erejét még jobban kihangsúlyozzák. A jobb kar ernyedten lóg, a bal viszont fürgén szökken a csí­pőre. A szilárdan földhöz tapadó erős lábszárak tömegét a szoknya legyező­­szerűen szétterülő koreai kísérik. Ez a bámulatosan változatos dekoratív elő­adásmód azonban nem puszta játék és ötletek üres sziporkázása, hiszen a rész­letek mind maradéktalanul belesimul­nak a zord erővel megmintázott alak szigorúan zárt tömbjébe. Tagadhatat­lan, hogy az egyiptomi szobrászat főleg a fej és a ruharedők megmintázásában szellemi és formai tekintetben is hatott a művészre, a­nélkül azonban, hogy a maga művészi törekvéseinek egyéni és mai lendülete csorbát szenvedett volna. A komponáló készség nagyvonalúsága monumentálissá emeli a szobrot, a rész­letek temperamentumos kihangsúlyozá­sa viszont az életközelség melegével itatja át. Szigorú keret és eleven tar­talom biztos egyensúlya nemcsak ennek az alkotásnak, hanem egyszersmind a magyar ízlésnek is lényege. Hogy Boda a maga újszerű útján el tudott ide jut­ni, ez igazolja művészi irányzatának járható voltát. Az új­pesti Postapalota megadta azt a lehetőséget, hogy a művész sajátos törekvéseit méltóképpen tudja kifejteni. Már az eddig elmondottakból is világos, hogy Boda tehetségének és vérmérsék­letének az architektonikus szobrászat felel meg leginkább. Mikor a Posta­palota sarokerkélyének szobrászati dí­szítésére a pályázatot kiírták, maga az építész, Rimanóczy Gyula és az összes pályázók domborműves megoldásra gon­doltak. Egyedül Boda járt más úton. Az erkélyt nyolc hatalmas kőszoborral tá­masztotta alá, melyek a maguk plaszti­kai mivoltuk mellett a tartópillérek épí­tészeti szerepét is vállalták. Kivitelre az ő terve került. A nyolc óriás a ma­gyar szellem fejlődését szimbolizálja, melynek egységét a sarkon elhelyezett Szent István formai és eszmei összetartó ereje adja meg. Az egyes alakok meg­fogalmazásában a művész levonta végső következtetéseket azokból a mű­­­vészi elvekből, melyek már a két évvel korábban elkészült „Cigányasszony“ szobrában is kifejezésre jutottak. A for­ma még szigorúbbá, a részletek még dekoratívabbakká váltak. A gömböly­­ded formák helyett a szögletesek vették át a vezető szerepet. A nyugati folya­matos, simulékony előadásmód így ér­­desedik el merevebb, ünnepélyesebb keleti szögletességgé. A bálványok szó­­szerint hasábalakúak. A zárt tömb azon­ban mégsem zavaró, mert a szigorú stí­lusban tartott, de egyszersmind eleven dekoratív részletek elfogadhatóvá, sőt meggyőzővé teszik. Teljes értékük ter­mészetesen csak az építészeti keretben érvényesül. A hatalmas vasbeton palota szűkszavúsága érdekesen és hatásosan oldódik fel az erkély szobrászati díszí­tésén. A szobrok egyrészt szervesen beleilleszkednek az építészeti gondolat­ba, másrészt belső formagazdagságuk­kal, ritmikus vonalvezetésükkel és jel­képes értelmükkel szinte az egész épület gyújtópontjává tüzesednek. Díszítő és építészeti szerepük egyensúlyba hozata­lával a művész az alkalmazott szobrászat helyes értelmezésének legmagasabb szín­vonalára emelkedett. A kőbálványok nem­csak a pusztai népek ősi faragásaival rokonok, hanem a mai magyar faragá­sokkal is. Így Boda az általános művé­szi eredmények mellett szobrai magyar jellegének lelkéből fakadó kihangsúlyo­zásával kettős győzelmet aratott. Leg­nagyobb érdeme, hogy mindezt hival­kodás nélkül, az anyagnak és keretnek engedelmeskedve tudta elérni és meg­győző erővel érzékeltetni. Boda nemcsak a formák, hanem a szel­lem nagyságát is képes visszaadni. Bi­zonyság erre Szabó Dezső remek mell­szobra. A hermaszerű mellképet erő­teljes fej koronázza. Az arcon végig­szántottak az élet kemény küzdelmei. Az összehúzott szemöldökök mögül a te­kintet messze röppen. Az energikus orr alatt áll felé süppedő, kesernyés száj duzzad. Mindez beleágyazódik az arc hatalmas izomtömegébe. A fejen nem a vonalak, hanem a tömegek jutnak szó­hoz. Ez a mintázási mód nemcsak az ábrázolt komoran gomolygó és fékte­lenül kirobbanó lelkivilágát állítja elénk, hanem valami félelmes, végtelen felé törő feszültséget is, amely arcképe­ken csak ritkán jut kifejezésre. Boda nagyban lát és nagyban gon­dolkozik. Az alkalmazott monumentális plasztika az a terület, ahol képességeit leginkább érvényesítheti. A benne meg­nyilvánuló elemi erő erre predesztinál­ja, lelki frissesége viszont megóvja a száraz elnagyolás veszélyeitől. Művészi elvei talán nem mind megtámadhatat­­lanok, de amit tehetsége és egyénisége azokból kitermel, az nem csupán mint egyéni eredmény, hanem mint modern nemzeti szobrászatunk megnyilatkozása is jelentős. Ebben rejlik hivatástudatá­nak és magyar talajba gyökerezett új út keresésének maradandó, fejlődésre képes értéke. Cigányasszony, 1938. Két kőbálvány.­ ­ Az ötödik évfolyamába lépett MAGYAR KULTURSZEMLE továbbra is lelkiismeretesen dolgozik a magyar művelődés érdekében. Részletes és pontos keresztmetszet adásával igyekszünk bemutatni kulturális életünk legfontosabb eseményeit, főképpen irodalmunk új alko ásait. — Örömmel látjuk olvasóink egyre szaporodó táborában a megértést munkánk iránt. Reméljük, hogy a jövőben — szűkre szabott kereteink között is — olvasóink nagyobb megelégedésére, fokozottabb mértékben valósíthatjuk meg kitűzött céljainkat.

Next