Magyar Kurir, 1790. január-június (4. évfolyam, 1-21. szám)
1790-05-04 / 20. szám
sokkal, hogy így a’ szokás szerint gondolatot k kölcsönözhessen; ezekből állal láthatnák azon alacson emberek, kik ötét üldözik, mely felettek lévő, és őket felljül múló embert tettenek dühös szándékok céljáúl. Sokan kérték, és ma is kénk, hogy munkáját közre bocsássa; de nem tudom mi tartoztattya, hogy Anyai nyelvünk Tavaszi idején is ilyen rest munkás akar lenni. Én most, egy Barátjához irt Levelét, bátorkodtam az Urnák fel küldeni. — A’ Levél a’ mint kezemben kaphattam igy volt. Barátom — Én még ez ínség Hajlékában, — E’ Gondok Tárháza felét árnyékában, Melyben az Irigység Királyi pálczáját' Félvén, eröstttik dühös széke táját, Melyben fényes Sátort vont fel a’ kétszépség, ’S meghalgatás nélkül panaszol az ínség. Melyben az hazugság mint egy csatornából Úgy foly a’ vért szípó Vipera szájából Kínlódom, életnek mert nem nevezhetem, Gyönyörűségeit ha nem erezhetem. Te magad jól tudod mikor itt senyvedtél, Sokszor mely méltatlan mocskokat szenvedtél. Itt, hol az erköltsnek hellyünk határában, Kellene lakozni, mint maga várában. Itt, hol a’ Böltsesség egyenes ösvénye Pásfolyán, jó Vezér Tudósaiok fénye: Itt, hol az ártatlan baráti szeretet Kedvessé tehetné a’ tsendes életet; A’ mást megrontani kívánó indulat, Mint egy dühös győző rabjai közt mulat. Ah ti gyalázatos indulat rabjai ! Ti szélvészes tenger hánkodó habjai ! Kik tsak egy leg kissebb parantsoló szóra Végső romlást visztek a’ gyenge hajóraj Talám kivetkezvén az emberiségből, (*) Timonnal osztoztok csak a’ gyűlölségböl ! (*) Ez a Timon egy olyan ember vált, a’ ki az egész emberi nemzetet gyűlölt