Magyar Lányok, 1927 (33. évfolyam, 1-36. szám)
1927-01-01 / 1. szám
— A legutolsó hír szerint jól van. Lehet, hogy most már csak hazahozzák. Hiszen már mindenki hazajött Oroszországból. .. Terka néni még a kocsiban elmondta Böskónek, hogy egy kis uzsonnát tervez, mert már annyi felé meg volt híva, hogy okvetlenül illik viszonozni. — Eleinte úgy gondoltam, csak az öregeket hívom, — mondta, — de hogy te is itt vagy, hát meghívom a fiatalokat is. "És hogy a leányok ne unatkozzanak, egy pár fiatalembert is... A szolgabirót, a két Perley fiút, meg a doktort. Baloghot. Ismered? Böske a fejét rázta. — Nem, néni. Nem ismerem. — Nagyon jeles ember és igen jól megy neki. A kora is megfelelne neked... lehet úgy harmincötéves. Nem ártana, ha foglalkoznál egy kicsit vele. Böske nem felelt semmit, s a néni is elhallgatott. Egy jó negyedóra is beletelhetett, mikor a leány újra megszólalt. Azt kérdezte: — Bandi mikor irt utoljára? De Terka néninek nem tűnt fel a dolog, mert ő maga állandóan a hat éve fogságban lévő fiával foglalkozott gondolatban, hát természetesnek találta, ha más is róla beszél. Két napig sütöttek-főztek Terka néninél, s harmadnap megvolt a nagy uzsonna, amelyen Piszkét bemutatták Böskének. Böske nem nevetett a doktoron, ő már túl volt az effélén, de úgy elkedvetlenedett arra a gondolatra, hogy Terka néni ilyen férjet szánt neki, hogy egy-két szót alig tudott szólani hozzá. Csak finoman mosolygott annak a szellemességein és közben valahol másutt révedeztek a gondolatai. Végtelen hómezőkön, kihalt városok szomorú utcáin, kietlen fogolytáborokban. És közben olyan fáradt és bánatos volt a tekintete, hogy a doktor, akinek pedig nagyon tetszett az a szokatlan komolyság, amely a Böske viselkedéséből áradt, azt mondta magában: — Ez nagyon kedves teremtés, szegény .. . De azt hiszem, öreg hozzám egy kicsit. .. Meg kell tudnom előbb pontosan, hogy hány esztendős .. . Az uzsonna végén történt aztán a nagy szenzáció. Azzal kezdődött, hogy a szobaleány odament Böskéhez, s valamit a fülébe súgott, mire Böske kissé izgatottan felugrott a helyéről és kisietett. Mikor pár perc múlva visszajött, ragyogott a szeme, az arca pedig rózsás volt. Most ő súgott valamit a Terka néni fülébe, aki halotthalvány lett és alig bírt kitámolyogni a szobából. Böske támogatta az ajtóig, ott azonban egyszerre erőre kapott az öregasszony és a következő pillvatban már hallani lehetett a sírásba futó lelkendezést, amint hol zokogva, hol kacagva kiáltotta: — Fiam! Édes fiam! Édes, egyetlen kisfiam! Egy szempár sem maradt ott akkor szárazon, mert ilyen bolond az ember, hogy olyankor is sír, mikor nagyon örül valakinek. Csak a doktor vette aránylag közömbösen a dolgot, amire különben megvolt a mentsége: ő volt az egyetlen, aki Bandit nem ismerte. A többiek sorra ölelgették a hazatért fiút, akin meg is látszott, amint, mondták, a hat esztendei szenvedés, aztán végehossza nem volt a sok kérdezősködésnek. A doktor azonban nem igen figyelt a Bandi kalandjaira, csak Böskét nézte. Most úgy találta hogy a leány gyönyörű és mintha tíz évvel fiatalabb lett volna, mint az imént. — Azt hiszem, — gondolta. — külömb feleséget nem igen kívánhatnék magamnak. Vagyona nincs ugyan, de komoly leány is és jó családból való . . . Azzal odafordult Böskéhez és azt kérdeztetőle: — Mondja, Erzsike, itt fog maradni a néninél egy pár napig? Mert ha tudnám, hogy itt találom, akkor holnap is benézek egy pár percre... — Tessék? — kérdezte Böske, mintha nem hallotta volna, hogy a doktor mit beszél. — Hogy marad-e egy pár napig? — Kicsoda? Én? — Igen. Böske akkor lassan ráemelte szemét a doktorra, majd elmosolyodott.. — Maradok! — mondta. — Azt hiszem, itt maradok. — Megengedi, hogy a tiszteletemet tegyem azalatt? — kérdezte Balogh, mire azonban Böske már elfelejtett felelni. Szívvel-lélekkel azt hallgatta, amit az unokabátyja mesélt. A doktor egy kis sértődéssel állt fel a helyéről. — Pardon! — szólott. — Nekem még két beteget kell meglátogatnom . . . Elment és azóta nem is mutatkozott, többet a Terka néni portáján, csak ha beteg valaki és hívják. Terka néni haragszik is emiatt Böskire nagyon és nem győzi mondogatni Bandinak: — Bolond ez a leány! Tisztára bolond Hiszen igaz, hogy a doktor nem valami szép ember, de hát mit akar? A mesebeli princet várja, vagy kicsodát? Ki fog elvenni egy ilyen vén leányt vagyon nélkül? Amire Bandi csak csendesen mosolyog és azt gondolja magában: — Ha mama tudná! Ha mama tudná! Csak meg merném már neki mondani.