Magyar Lányok, 1928 (34. évfolyam, 1-36. szám)
1928-01-01 / 1. szám
lehetetlen! Úgy éreztem, viszket a szemem, mintha könnyeznék is. Mit tehettem? — szépen letipegtem a létra fokain. Én, a teremtés ura, szét akartam rombolni a bitorolt fészket, sőm, az oktalan fecskék mit csináltak? A hiábavalónak bizonyult harc után nem törődtek tovább a verebekkel. Kicsi agyuknak minden gondolata, kicsi szivüknek minden dobbanása egyetlenegy célt szolgált: fölnevelni a fiókáikat. Van-e fenségesebb kép ennél: a fecskeanya ott ül a fészek szélén, s úgy várja, várja az urát, aki egyet kereng a levegőégben s már hoz is a csőrében valamit, azt átcsókolja fecskemama csőrébe, ez meg tovább csókolja fiókáinak? Aztán tollasodnak a fiókák, már ki-ki dugják fejüket, néznek jobbra, néznek balra, s kicsi szívük bizonyosan ezt dobogja: Ó de szép az élet! És elkövetkezik a nagy nap, amikor az öregek repülni tanítják a fiókákat. Micsoda kedves tanítás ez! Micsoda nagy lehet a szülők öröme, amikor megbizonyosodnak, hogy a gyermekek még jobban, sebesebben repülnek, mint ők! Nem hullanak le a tengerbe! Átrepülik, egy sorban velük! Vagy talán nélkülük? Mindegy. Most az a fő, hogy szárnyra bocsájthatják: Eredjetek, tietek a világ! De nini, a mi fecskéink mit csinálnak? Azt hinnéd, hogy úgy tesznek ők is, mint akárhány Isten képére teremtett ember tesz felnőtt gyermekeivel: felneveltünk, boldoguljatok, ahogy tudtok. Nem, a mi fecskéink nem így cselekedtek. A mi fecskéink csudadolgot müveltek. A fészket magasabbra rakták, aztán befödték s végezetül a fészek oldalán egy akkora nyilast hagytak, hogy éppen ki s be lehessen járni, de betörni, mint ahogy a verebek tették, ne lehessen! Most aztán mondjad, édes Évikém, hogy a fecske nem gondolkozik! De még ezzel nincs vége. Amikor az öregek ilyen szépen elrendezték a fiatalok házát, akkor nem messze, a pajta eresze alatt, külön fészket építettek maguknak. Mit mondok? Ennek a fészeknek az építésében egy sereg fecske vett részt. Ki hallott ilyet? Eddig azt hittem, hogy csak az ember segít az embernek a házépítésben! íme, a fecskék is megcselekszik ezt! S még itt sincs vége. Az öreg fecskék kéthárom héten át minden nap meglátogatták a fiatalokat, össze-vissza csicseregtek, nyilván megbeszélték a nagy utat, melyre már napok óta készülődtek a falu fecskéi. Nyilván nagyokat kacagtak közbe-közbe a verebeken, hogy így túljártak az eszükön. Mert ez az Élet, Évike. Helyesebben: ilyenforma. Még helyesebben: a fészekrakással kezdődik voltaképpen az Élet. S mert nem vagyok barátja a váratlan fordulatoknak. (Előre bocsátom, hogy egyenes után fog haladni ez a regény. Mindjárt azt is elárulom neked, hogy a címe egy név lesz: Mária! Miért Mária? Azért Mária, mert Jézusnak, aki a keresztfáig hirdette a Szeretetet, Mária volt az édes anyja. Azért, mert Mária a te édes anyád, Mária a te nagyanyád is. A nagyanyó . . . S miért intézem hozzád a regény leveleit? Egy az, hogy a te neved ősanyánk neve, más az, hogy te vagy a legidősebbik unokám. Te tettél engem nagyapává, édesanyád anyját nagyanyává. Te ugyan nem vagy serdülő lány, hisz már harmadik esztendeje hallgatod az egyetem tudóstanárait, megjártad már Párist is, kisérő nélkül, egymagad, de azért csak olvasd el e regényt, mely az én ifjúságom idejében indul s pontot majd az én fehér hajam tesz rá. Hadd lássad az én tollamon át, hogy egész világ választja el az én ifjúkorom leányainak életét öregkorom leányainak életétől. Amikor voltaképpen csak egyetlenegy cél felé dolgoztak a szülők, férjhez adni a leányt mielőbb .. . Amikor ugyancsak megszólták volna azt az anyát, aki csak a szomszéd városig is szabadjára ereszti a leányát. Gardedám nélkül! Ki hallott ilyet? És, ime, te megjártad Párist, s úgy gyer-