Magyar Lettre Internationale 2001. tavasz (40. szám)

VERSEK - Dannemark, Francis: Csendélet Nóbel-békedíjjal - Dannemark, Francis: Holdbéli bor

tat. Egyszer csak fenn állok mellette. Hólyagos lábujjaimmal átkulcsolom a csa­torna peremét, hogy bele ne essek. A fiúbanda húz el mellettünk. Háton cso­rognak le a sárga vízen egy fali rés felé, integetnek. Buddha nevet és visszaint, így, mondja. Az ellenségem is velük van. Int és nevet rám, hasra fordul, vízbe fúrja, mintha párna lenne, az arcát, buborékok, aztán néma csend. A fiúbanda alul keresztülmegy a falon. Mi van odakinn, kérdem a mellettem álló nőt, a fel­vigyázót, aki kövér, mint Buddha. Hiszen tudod, mi van kinn, mondja. A juta­lom. Az élet. De megfulladnak, mondom. Igen, válaszolja. Idebent fulladás, oda­kint az élet. Na, ugorj. Bogtérdeim citeráznak a peremen. A fiúk szertefoszlanak odalenn. Mozdulatlanul át a fal alatt. Arra gondolok, az lehetetlen, hogy a víz, sodorja így őket. Az biztosan méreg. Nincs már sok időd, mondja Buddha mel­lettem. Nem tudok ugrani, mondom. Még soha nem tudtam megcsinálni. A mester csalódott bennem. Nem mehetek versenyre, mert nem tudok fejest ug­rani. Ugyan, mondja Buddha, és elkezd felmosni. Nem kell fejest ugrani, egy la­pos hasas is megteszi. Lábujjaim kétségbeesve kapaszkodnak a csatorna pere­mébe. Látom, ahogy az utolsó fiú is eltűnik, és ami odalenn csordogált, legyen az víz vagy méreg, lassan elapad. Hát igen, mondja Buddha, így töri ki a gyáva a nyakát. Elmegy, egyedül hagy, egyedül a medence peremén, és én olyan szíve­sen megfulladnék, mint a többiek, de nem megy. Micsoda nyápic vagy, Ophelia, mondja a mester. Nem gondoltam volna rólad. Elvégre az én tanítványom vagy. Na gyerünk, hozz egy sört nekem. Kilencvennyolc, kilencvenkilenc, Mississippi száz. Fontos, hogy a levegőt tartsd benn. A fulladás a legszörnyűbb halál. Kinyitom a szemem, klórpiros, így nő, mondta az ápolónő fia és lenyomta a víz alá az egér fejét. Mellső lá­ba a vizet, hátsó lába a levegőt taposta, csak a feje merült el. A patkánynak egy pocsolyányi víz is bőven elég, mondta a fiú, az ellenségem. Amikor meg­döglött, elengedte. Az egér odasodródott hozzám, a medence közepére. A faluban az éjszaka hangosabb, mint a nappal és majdnem olyan világos. A cukorgyár fényei az akácfák kerek lombján át megvilágítják a hálószobát, ár­nyékot rajzolnak a takaróra. A kutyák reggelig ugatnak. A fiúk valami újat ta­láltak ki a korcsok bosszantására: egy csövet, amibe ha belefújnak, olyan, mint a farkasüvöltés. Megbolondulnak tőle a kutyák, beletörik a fogukat a láncba. Régen a fiúk éjjel bemásztak a falon át az uszodába. De ennek már vége: óvatosabbak lettek, mióta az a dolog történt a mesterrel. Nem érek rá, Ophelia, mondta. Sántítva vonszolt egy láda sört. Fontos vendégem van. A mester vendége állítólag híres műugró volt, és azt beszél­ték, hogy maga a mester is ugrott: a startkőről a hideg, azúrkék medencébe. A cukorgyár két lépésre van a sínektől, a nyárfasor mögötti fények hullámo­kat rajzolnak a medence falára. Kifogás, mondta nekem később Buddha. A vén kecskebak be volt rúgva, és már azt se tudta ébren van-e vagy álmodik. Keddre virradó éjjel történt, amikor éjszaka feltöltik a medencét. Úgy húsz­centis lehetett a víz, amikor a mester fejest ugrott bele. Egyszerűen elfelej­tette, hogy kedd van, ahogy engem is sokszor elfelejtett. Olyankor egyedül úsztam. Azt mondják, túlélte az a nyakas ember. De azt is mondják, soha töb­bé nem jön vissza. A részeges vén kecskebak, mondja az uszodai takarítónéni. Én se venném vissza az ilyet. Visszaveszem magam. Lebegek. Lapos vagyok, mint egy képregényfigura. Azon az éjszakán, amikor a fiúk először bőgetik a farkasokat, elmegyek az uszodába. Felhúzott térdekkel az éneklő síneken át. Holdhajam árnyéka talpfáról talpfára bukdácsol. Átmászom a falon. A fényben a nyárfák négyszöge, a fasávok, a medence pereme éles és hi­deg. A hidegvizes medencében a víz, mint a higany. Veszélyes, vak. Beledu­gom az ujjam. Túl könnyűnek, túl bársonyosnak érzem. Lázas beteg kezéből kicsúszó takaró. Visszahúzom a kezem, én ebbe nem merek belemenni. Szél borzolja a higanyt, a nyárfákat és a füvet. Megint érzem: porcukor és állott tyúkhúsleves-zsír szaga. A falu felől jön, ahol, hallom, ordítva randalíroznak a fiúk: űzik a kutyákat, a farkasokat. Beledugom a lábam a meleg medence barna bodraiba. Úgy öleli bokámat a víz, mint a töviskorona. Égett a bőröm. Gyógyvíz. A holdfényben látni, hogy kis darab valamik úsznak benne. A gyógyulás. Gyorsan kihúzom a lábam. Fasiszták vagytok. Meg kommunisták is. Megfogadtam, hogy megöllek, mondja az ellenségem. Anyád összeszűrte a levet a plébánossal, mondom neki. Buddhától hallottam. Eltorzul az arca. Megfogadtam, mondja. Ha még egyszer beteszed a lábad az uszodába. Egy kocsma, egy templomtorony, egy uszoda. Ahol kicsi a választék, kisebb a csalódás esélye is. Jó a víz, jó, mint a tyúkhúsleves. Kén, klór, só, szénsav, vasárnap a mise után mindenki ebben ül. Húsz perc alatt elkábul a szív. A kén gőzkoronát von fejük fölé. Tagjaik síkosak, fehérek, sárga lera­kódás rajtuk. Egymás hegyén-hátán ülnek, és a víz alatt egymáshoz érnek. Korbácsoltatják magukat a csövekből előtörő bugyborékoló gyógyvízzel, alá­tartják a hátukat, és ordítanak a gyönyörtől. A plé­bános úr nincs itt. Neki saját fürdőkádja van. Egye­dül vagyok a hidegvizes medencében. Háton úszom, fülelek, a hullámok világos jeleket karcol­nak a medence falára és visszazuhannak a lefolyó­ba. Hallom a hullámokat. Hallom fejembe zárt szív­verésemet. Az égbe lélegzem. Szemhéjam mögött piros az ég. Aztán hideg és feketeség: a víz összecsap az arcom fölött. Figyelmeztettelek, mondja az ápolónő fia. Kátránylábaim rúgkapálnak a vízben, a felszínre vergődöm, csak tíz centi víz van fölöttem, de egy patkánynak ennyi is elég. Tapossuk, gyúrjuk a feltörő buborékokat, én és a fiúk. Víz megy a fülem­be, fenntart, messzire tol a medence szélétől. Hal­lom a lefolyón sikongó hullámokat. Miért nem me­rülök el. Mint álmaimban, fenségesen alámerülni a tengerben. Rugdosom őket, testük elcsúszik az enyémen. Zsugorodik az erő, visszazuhan a mellka­somba, a szívembe. Karom és lábam elrepül tőlem. Az egyik álmomat nem meséltem el a mester­nek az ugrása előtt. Feküdtem egy tó mélyén és néztem kifelé. Alulnézetből édes volt a víz és kris­tálytiszta, láttam őket belülről kifelé. Lapos arccal álltak a víztükör fölött és lefelé néztek, de csak ön­magukat látták. Meghalt, mondták és elfutottak. És én feküdtem a tó lekvárpuha mélyén és fellélegez­tem. De ez csak álom volt. A víz távol tart a falutól, a zajoktól. Eltűntek a fi­úk, a hangokat felszippantotta a magasság. Itt lenn minden fekete és néma. Fekete alapon ezüst jelek. Nem létező házak, állatok. Itt egyedül vagyok. Kora reggel és késő este. Közel a víz, közel a testemhez, membránjaimhoz. Süllyedek, lebegek. Ophelia. Idebent fulladás, odakint élet, mondja Buddha. Fejjel előre. Tétova koppanással érkezni az égszín­kék medence aljára. Előbb a koponya, aztán a térd. Aztán a bokaizület. Nem az akarat diadala, hanem az ösztönök szabadsága. Ellököm magam. Áttörök. A levegő éles, hideg és fájdalmas, mint az első lé­legzetvétel. Kiharapva az égből. Ellenségem lába előtt csöpögök. Azt mondom ne­ki, és a beszédtől szúr a mellkasom. Még ehhez is béna vagy. Néz utánam, ahogy megyek mezítláb a megol­vadt úton. A porcukorillatban. Ellenségem mérge­sen és tanácstalanul néz utánam, olyan gyenge és vézna vagyok a fehér napfényben, hogy nemsoká­ra már csak egy az aszfalttükör felett lebegő cérna­vékony csík leszek a szeme el­­tt. És anya azt mondja: Nem kellett volna úgy meg­ijesztened. Francis Dannemark Csendélet Nobel-békedíjjal Rettentő kedves volt, komoly, vékony boka, csinos mosoly, két macskája volt, az egyik neve Walesa a másik rózsaszín plüsscica egy kollégája nyerte neki hajdanában, hogy így fejezze ki, meghágná őt szívesen. De a lány nem értette meg, inkább teával kínálta őt, kínai csészékből, melyeket anyjától, nagyanyjától örökölt s más asszonyoktól, de nem ivott belőlük senki sosem, így mondhatni szüzek maradtak. Rettentő kedves volt, komoly, gyengéd, érzékenyen érintette őt a politikai foglyok, a szerelem­gyötörte királylányok meg a magányos hajósok ügye. Hisz ő mindegyikükkel azonosulni tudott, ami bizony nem kis dolog. Az álmok működése már csak ilyen mennek százfelé, nem állnak meg sehol. S én otthagytam lábujjhegyen babaházát egy vasárnap reggelen nem szólva, nem zargatva, nem. Rég volt már, hogy így hagytam ott, azon tűnődöm néhanap, hogy észre sem vehette tán, egy másik macska megkapta nevem, s még lelkem is (e makacs hiány) a macskába költözött. Holdbéli bor Cool cat blues Nem is egyszer minden odaveszett, kopasz nőkkel hálni, meginni a tejet a macska lábasából. És mindent megint elveszteni, tárlat ez: csupa üvegcserép - és azt hiszem, hogy az álmok is csak azért maradnak még mert csont nélkül Március küldi őket, mint az angyalokat. Ne, ne panaszkodj, egy reggel fényei elmossák mind az éjt, csak azt akarom mondani, hogy vannak dolgok, melyekbe nem hal bele az ember, vagy legalább nem feltétlenül. Tegnap ezer éves le­szek­­ szívem akár egy bohócé, ki nem is egyszer elvesztette mindenét, kiitta a macska tejét, e holdbéli bort. JACKfI JÁNOS FORDÍTÁSAI

Next