Magyar Lettre Internationale 2008. ősz (70. szám)

RÉZ PÁL - Réz Pállal Várady Szabolcs beszélget: "És akkor agyonlőttem magam"(Metafora estek)

KÓTI KATA FOTÓJA RÉZ PÁLLAL VÁRADY SZABOLCS BESZÉLGET Aztán agyonlőttem magam... VÁRADY SZABOLCS ■ Szerintem ez a sok ember mindenekelőtt azért jött, azért jöttek ilyen sokan, mert mindenkit rettentően izgat az a kérdés, hogy miért lőtted magad agyon és mikor. RÉZ PÁL ■ Kérlek, akkor először a dátumot mondom: ez ’48 végén történt, de nem voltak po­litikai okai, sőt nem is szerelmi bánatból tettem. A következőképpen történt. Előbbről kezdve, negy­­venháromban-négyben, én Nagyváradon éltem, apám ott volt orvos, 13 éves voltam, és franciául tanultam. Egy gyönyörű svájci nőtől, aki Váradra ment férjhez. Egy vagy két éve tanultam, és neki az volt a módszere, hogy fordíttatott, mindjárt az elején. S egy Leo Ferrera nevű drámaírónak, aki fiatalon meghalt, s aki Guglielmo Ferrerónak volt a fia, a nagy olasz történésznek, ennek a Ferreró­nak fordítottam egy darabját. Ami furcsa módon meg is maradt, a legnagyobb meglepetésemre. Átvészelte a háborút, és amikor visszajöttünk Vá­radra, ott volt a lakásban a különböző hadseregek után. Tehát én 13 éves koromban lefordítottam egy darabot, nem is olyan rosszul, mai szemmel nézve. Ez volt az egyik ösztöke. A másik az, hogy a bátyám, aki négy évvel volt idősebb nálam, ő ’26-os, én ’30-as vagyok, ugyancsak nagyon korán kezdett el dolgozni, és ha jól emlékszem, ’47-ben már, tehát 21 éves korában megjelent az első for­dításkötete, egy Mérimée-kötet. Hűséges is ma­radt Mérimée-hez. Tamango volt a címe, egy no­­velláskötet. Ez a két dolog engem nagyon ösztönzött arra, hogy én is elkezdjek fordítani. És amikor bekerül­tem az Eötvös Kollégiumba, Gyergyai Albert volt a francia professzorom, elképesztően jó tanár. Hár­man voltunk az évfolyamon, sokat foglalkozott velünk. Nagyokat sétáltunk a Ménesi úton, ő ilyen görög módszerrel is tanított. És egyszer megkér­deztem tőle, mondván, hogy szeretnék fordítani, és ő nagy fordító ugye, Proust, Flaubert satöbbi, hogy hogyan kell ezt elkezdeni. Mi a legjobb mód­szer? S akkor ő arra tanított meg, és azért mon­dom, mert szerintem ez nagyszerű módszer, hogy elő kell venni egy olyan könyvet, amit egy nagy fordító már lefordított. Vagy egy olyan verset, ha verset akar az ember fordítani, de én főleg pró­zát akartam. És azt le kell fordítani úgy, hogy az ember nem nézi a magyar szöveget, csak az erede­tit, tehát nem puskázik, és utána összehasonlítja a két szöveget. Abból rengeteget lehet tanulni, hogy én hogyan fordítottam, és Tóth Árpád vagy Amb­rus Zoltán vagy Gyergyai vagy más hogyan csinálta. Én ezt megfogadtam. És akkor azt mondta a végén, hogy két lehetőség van. Az egyik, hogy az ember sokat tanul ebből, a másik az, hogy agyonlövi magát, amikor látja, hogy milyen az ő szövege. Gautier Baudelaire-életrajzát választottam, ami egy külön kis könyv egyébként, többnyire a Fleurs du mal előtt szokott megjelenni, hosszú, 60-80 oldalas gyönyörű szöveg, Tóth Árpád fordította. Lefordítottam végig, tényleg nem néztem a Tóth Árpádéba, s aztán összehasonlítottam, és hát po­koli volt az én szövegem. Egy helyen sem volt jobb vagy pontosabb, mint a Tóth Árpádé, noha én jobban tudtam franciául, mint Tóth Árpád. De hát az nem sokat ér a fordításnál. S aztán egy idő múlva, néhány hét múlva Gyergyai megkérdez­te: „Na, Réz úr, mi történt?” (Uraztak bennünket a tanárok.) „Hát agyonlőttem magam”, mondtam. „Hát igen...”, mondta Gyergyai. Ez a címnek a tör­ténete. Szóval így kezdődött. Aztán a legelején, hogy még ezt elmondjam, elég vacakokat fordítottam, mindenféle román téeszregényeket, meg ilyeneket, amiket akkor le­hetett kapni. Főleg az Athenaeumnak, amelyik akkor volt megszűnőben. Két ember fogadott ott, Haraszti Sándor szegény és Havas Bandi. Mind a kettőt lecsukták nem sokkal később, Havas meg is halt, agyonverték a börtönben. Román téeszregények - Szabad-e feljavítani a rosszat? - Szinonimizálás Még azt akartam megkérdezni, az eredethez kapcsolódva, hogy ha az ember egy kétnyelvű közegbe születik, az mennyire inspirálja ebbe az irányba? Általában inkább a hátrányait szok­ták emlegetni annak, ha az ember Erdélybe, ki­sebbségbe születik. De másfelől viszont ha olyan környezetben nő fel, ahol eleve adottság, hogy két, sőt esetleg három nyelv között él, és két-há­­rom nyelven tanul meg kommunikálni, akkor ez, gondolom, a nyelvek közötti közlekedésnek a képességét is fejleszti. Elvileg igen, gyakorlatilag azért nem, mert az a réteg, amelyben én Erdélyben fölnőttem, lenéz­te a románokat. És a román kultúrát nem ismerte, apám-anyám nem, alig tudtak románul. Úgyhogy nem volt igazi kommunikáció. Ebben a keresztény magyarok és a zsidó magyarok egyformák vol­tak. Tehát nem nagyon tudtunk mi románul. Én ’44-ben átszöktem Romániába, és egy internálótá­borba kerültem. Ott voltam néhány hónapig, ott tanultam meg románul. A román nagyon izgal­mas kultúra egyébként, sokat fordítottam később, jókat is, nemcsak vacakokat. Kiváló emberek vol­tak ott az internálótáborban, úgyhogy az nagyon érdekes iskola volt. Amikor elkezdtél fordítani, az '50-es évek­ elején, említetted is, hogy többnyire elég vacak dolgokat lehetett vagy kellett fordítani. Ez volt az a korszaka a magyyar irodalomnak, amikor nagy írók is műfordításra kényszerültek, mert nem adhatták ki a saját műveiket. Viszont nem mindig lehetett válogatni. Természetes dolog volt, hogy ha valaki nagyon vacak regényt vagy ver­set kap fordítani, akkor már csak szórakozásból is, meg hogy a saját alkotó energiáiból kiélhes­sen valamit, egy kicsit följavította a lefordítan­dó művet. Nem tudom már kiről, talán Gáspár Endréről mesélte Kardos László egyszer az egye­temen, a műfordító-szemináriumon, hogy hoz­tak neki egy verset valami albán vagy bolgár költőtől, azzal, hogy „sürgősen le kéne fordíta­ni, de sajnos nem valami szép”. „Nem baj, nem baj, adja csak ide, majd szép lesz.” Erről nem érdemes túl sokat beszélni, mert ahhoz, hogy a vacakot följavítsa a fordító, ahhoz gondolom, joga van, legfeljebb kiadni nem érdemes még így se. De ez továbbvisz talán ahhoz a kérdéshez, hogy van-e joga a fordítónak, hogy úgy mond­jam, szebben írni, mint az az író, akit fordít. Már amikor igazi íróról van szó. ■ Nincs.­­ Mostanában olvastam például Ádám bátyád­dal egy interjút, amelyben a fordítói műhely tit­kairól faggatja őt Iszlai Zoltán. Ott elmeséli, hogy lefordította Balzactól a Betti nénit. S mikor már kész volt a fordítás, akkor került a kezébe Thi­­baudet-nak a tanulmánya, amelyben kifejti, il­lusztrálja meggyőzően, hogy Balzac stílusa hogy dübörög. Hogy a francia Grande Armée dübö­rög ebben a prózában. És akkor rájött, hogy az ő fordítása ehhez képest túlságosan sima és köny­­nyed, nem dübörög eléggé, és eldobta, és nekiállt RÉZ Pál Kulcsok és kérdőjelek Szépirodalmi, 1973 Proust Gondolat, 1965 Apollinaire világa Európa, 1974 Szomory Dezső vallomásai és alkotásai tükrében. Szépirodalmi, 1975 Voltaire világa Európa, 1981 (szerk) Kaleidoszkóp Variációk versekre - 65 vers 77 fordítása Sziget, 2007 (Parti Nagy Lajossal) „Bokáig pezsgőben - Hangos memoár" Kortárs, 1993. 7. (Székács Verával szerk) Carmen, Svejk és az égi kártyaparti Réz Ádám emlé­kezete Európa, 2007 VÁRADY Szabolcs A rejtett kijárat Európa, 2003 „Réz úr hetvene­dikjére" Élet és Irodalom, 2000. 7. 21. „Réz Pál 75" Élet és Irodalom, 2005.8.01. VAS István „A fordító dicsekszik" In: Az ismeretlen Isten Szépirodalmi, 1974­ ­ RÉZ PÁL

Next