Magyar Lettre Internationale 2008-2009. tél (71. szám)
PARTI NAGY - Parti Nagy Lajossal Vári György beszélget (a szigligeti JAK-táborban): "amit én csinálok, az maga a sültrealizmus"
PARTI NAGY LAJOSSAL VÁRI GYÖRGY BESZÉLGET „amit én csinálok, az maga a sültrealizmus” VÁRI GYÖRGY ■ Az első kérdés akkor jutott eszembe, amikor megérkeztem Szigligetre, és megláttam a programját ennek az egy hétnek a József Attila Kör írótáborában. Schein Gábor három előadást tart, az egyik a szépprózáról szól, a másik a kritikáról, a legutolsó pedig a kortárs magyar líráról. Ha jól emlékszem, így hangzik: „Költészet ma?" vagy „Lírai költészet ma?” És van utána egy kérdőjel. Mintha kézenfekvő volna, hogy széppróza, az van. Piaci viszonyai is vannak, piaci szereplő, áru stb. Valamilyen módon kézenfekvő és adott, hogy van kritika. És bár empirikusan szemlélhető, hogy van olyan, hogy lírai költészet ma, ennek ellenére mégis olyan furcsa, és nem kézenfekvő, hogy a líra ipari termékként létezik. A te költészeted egyfajta válasz arra, hogy mit lehet kezdeni a hagyománnyal, mit lehet közvetlenül továbbvinni belőle, hogy hogyan lehetséges költészet ma. Ez magától értetődő volt, amikor elkezdted, hogy van-e olyan, hogy költészet, és hogy hogyan lehet folytatni? PARTI NAGY LAJOS ■ Mit érdekelne engem a költészet maga? Hát talán azt, hogy, kis túlzással, a költészet maga sem más, mint az önnön értelmén való gondolkodás. Magyarországon a 70-es, 80-as évek költőinek nagy része - szabadulni akarván a váteszi ballaszttól, a vízügyihivatal-pozíciótól - igen hangsúlyosan tette fel magának ezeket az alapkérdéseket, hogy ki, kinek, miért, s hogy mi értelme. Egyébként semmi, de, hogy Bartókot idézzem, „azért az ember dolgozik”. Fenti költők is versben tették fel e kérdéseket, következésképpen volt költészet, meg van, meg, azt hiszem, lesz is. Mert hát miért is ne lenne, amíg vannak, akik művelik, nem is kevesen, akik úgy gondolják eltölteni az életüket, hogy verset írnak és/vagy olvasnak. Ez a „nem kevés” persze, mindent összevéve is, ezrekben mérhető, de hol van előírva, hogy mekkora az alsó határ mennyiségileg? Amikor én, lassan negyven évvel ezelőtt, 17 évesen elkezdtem publikálni, akkor ezen nyilván többet gondolkodtam, mint most, hogy mi értelme van, és hogy mi folytatható számomra. Ez mindig a praxisban dőlt el, ha eldőlt. Ha folytathatónak tűnt, amire éppen ráfogott a kezem, vagy mások, „a kritika” azt mondta rá, hogy ez tán folytathatónak látszik, akkor az folytatható volt. Az ember lassan kikevert magának valamiféle irányt. Közben látszott, legalábbis felsejlett, hogy kell-e másoknak, vagy nem, a közönségnek, mely nem volt nagyobb, mint ma. Persze nem lehet megkerülni azt a képtelenséget, az arról való gondolkodást, hogy mit is jelent ez a furcsa, minden ürgeség dacára is kissé operai stilizáció, ez a sűrített, enigmatikus beszéd ebben a kulturális környezetben, ebben az Európában a 21. század elején. Én mostanában nem nagyon írok verset, és ilyenkor mindig nagyon-nagyon fölértékelődik bennem a költészet. Mint valami betonkeverő ■ Amikor éppen dolgozol egy anyagon... ” Kérdés, hogy mikor dolgozik az ember, amikor éppen írja azt a szöveget, vagy amikor dolgozódik a fejében. Amikor „csak” létezik, éli az életét, mint valamiféle betonkeverő, amelyben lassan jár föl-le, keveredik, horzsolódik az anyag, ami a nyelve meg az élete, az alkata, a traumái, meg a franc tudja, mi, a hagyomány, a saját tévesztései, ragozhatnám. És akkor mindebből, szerencsés esetben, lesz egyszer valami, így valahogy. Hogy mikor írok, azt tudom, de hogy mikor dolgozom, azt nem igazán. Hogy mikor vagyok éppen költő és mikor nem. Nyilván mindig és semmikor. ■ Az szerepel egy friss tantervi kezdeményezésben, hogy te vagy a posztmodern magyar líra egyik képviselője a kettőből. A másik egyébként Tóth Krisztina... Azt akartam kérdezni, hogy jelent-e ez neked valamit. Mármint nem az, hogy benne vagy a tantervben, hanem hogy ez a terminus, a posztmodern leírja-e szerinted valamelyest, amit csinálsz, akár csak valamit a verseid hagyományszemléletéből, aminek kedves metaforája a darált tükör. Amiben valami megjelenik, csak nem úgy jelenik meg egy darált tükörben, mint egy épben. A hagyományok összedarálása, ez radikálisabb metaforaválasztás a kikeverésnél. Egy másik fontos hagyományvonal, ha jól érzékelem, József Attila, aki megkerülhetetlen Magyarországon mint erős költő, amikor arról beszélünk, hogy folytatható-e valamiféle költészeti tradíció. Világos, hogy esetedben is legalább annyira fontos, ha másképp is, mint Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, mint Petrinek, és így tovább. Számodra ez a József Attila-folytathatóság probléma? ■ Én egyre konzervatívabbnak gondolom magamat mint költőt. Az az igazság, hogy amióta nem, vagy nem csak verset írok, a hülyeségig fölértékelődött számomra a dallás, a kötött forma, a dallam, és persze ennek folytonos kifordítása-visszavonása. Az a belkantozás, ami mindig a maga paródiája is, vagyis ott billeg a nosztalgikus rekonstrukció és a nyelvkritika pengeélén. Ebben tehát van egy adag nosztalgia is, csodálat, visszavágyás a szkeptikus belátás partjai között. Erős bennem a sóvárgás a nagyon szép, a nagyon megcsinált versre, a vágy, ha úgy tetszik a szakmai becsvágy az olyasmi áttetszőség, képteremtés iránt, mint amilyen, például, a József Attiláé, Így értve közelebb van bennem József Attila Kosztolányihoz, vagy akár Babitshoz, Szép Ernőhöz, Tóth Árpádhoz is, mint mondjuk Kassákhoz. A minőség, a költőiség szempontjából József Attila igen közel áll a Nyugathoz. Vagy a Nyugat hozzá. A magyar 20. század tengelyében leginkább ez a hagyomány áll, ez a legerősebb kánon, tetszik, nem tetszik, s ez nem véletlen. Persze nem lehet kétszer ugyanabba a Nyugatba belelépni. Imitálni lehet, lehet Szép Ernő-verseket írni, lehet Kosztolányi-verseket írni, de ha nem tudom beletenni a kézjegyemet, PARTI NAGY Lajos Angyalstop Magvető, 1982 Csuklógyakorlat Magvető, 1986 Szódalovaglás Jelenkor, 1990 Se dobok, se trombiták Jelenkor, 1993 A hullámzó Balaton Jelenkor, 1994, 1999 Esti kréta Jelenkor, 1995, 1996 Ibusár: Mauzóleum Jelenkor, 1996 Sárbogárdi Jolán: A test angyala Jelenkor, 1997, 1999 Europink Jelenkor - Lettre, 1999 Hősöm tere Magvető, 2000 (Banga Ferenccel) Kacat, Baiazzo Pytheas, 2002 Grafitnesz Magvető, 2003 A fagyott kutya lába Magvető, 2006 „Statt Berlin" Magyar Lettre Internationale, 29 (Balla Zsófiával és Kovács András Ferenccel) „A költészetről" Magyar Lettre Internationale, 31 „Szonettjáték" Magyar Lettre Internationale, 34 „Kiszél az őszológián - A Dumpfszonettekből" Magyar Lettre Internationale, 40