Magyar Lettre Internationale 2012-2013. tél (87. szám)
ŠIKLOVÁ - Šiklová, Jiřina: A cseh ellenzékről (Lettre-beszélgetés)
CSOSZÓ GABRIELLA FOTÓJA URIN A SIKLÓVÁ A cseh ellenzékről LETTRE ■ Köszönjük, hogy fogadott bennünket az otthonában, a Klimentská utca 17. sz.. alatt, nem messze a folyótól, a prágai Óváros szomszédságában. Amint körbenézünk, mindenütt könyveket, illetve egy igen mozgalmas élet látványban is gazdag lenyomatait látjuk. Mindig ebben a lakásban élt? JIRINA SIKLÓVÁ ■ Rendben, akkor előbb magamról. Igen, mindig is itt éltem - ami talán furcsán hangzik, különösen ha történetesen valaki Amerikából jött, ahol az emberek állandóan költöznek, és az a sztereotípia él bennük, hogy mi konzervatívak vagyunk. Igen, ebből az egy szempontból én maximálisan konzervatív vagyok, ugyanis soha nem költöztem el ebből a lakásból, és soha nem hagytam el Csehszlovákiát. Éppen csak az ország és az állam változott meg körülöttem. Összesen hat, valóban, hat alapvető társadalmi és politikai változást éltem meg. Kormányok és rendszerek jöttek és mentek - de én mindig itt maradtam, ebben a lakásban. Az édesapám szemorvos volt, és a szüleim illetve a bátyám itt laktak, amikor születtem. Igaz, a lakás valamivel nagyobb volt, pontosan két szobával, ahol édesapám orvosi rendelője volt. Később, az ún. „nacionalizálás” során megosztották a lakásunkat, miután a kommunisták kerültek hatalomra 1948-ban. A másik két szobát akkor elvették. A bátyám a háború után befejezte az orvosi egyetemet, és a határmenti vidéken kapott állást. Akkor onnan kitelepítették a németeket, nem voltak orvosok, ő tehát odaköltözött, Teplicébe, Teplitz-Schönauba. ■ Igen, ezt a jelenséget mi is jól ismerjük, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon „államosításnak” nevezték, társbérleteket hoztak létre a feldarabolt lakásokban... 12 négyzetméteren kellett élni . Valóban nem volt tréfadolog. Bizonyos kvótákat írtak elő, hogy kinek mekkora lakrész juthat, és két társadalmi kategóriát kivéve mindenkinek legfeljebb 12 négyzetméteren kellett élnie. Kivételt jelentett, ha az illető tuberkulózisban szenvedett, vagy ha doktori címmel rendelkezett - akkor ezen felül további 6 négyzetméter járt neki. Ez elég nevetségesen hangzik, de így volt, ezt a két kivételt engedélyezték. Szerencsére mi ez utóbbi kategóriába tartoztunk, így a férjemmel és a két gyerekkel sikerült átvészelnünk. Azért láthatják, hogy a lakás voltaképpen nem olyan tágas, az íróasztalom sem valami nagy. Egy írógép, vagy újabban a hordozható számítógép éppen elfér rajta - tehát éppen elég. ■ Mint középosztálybeli, polgári családnak bizonyára más korlátozásokat is el kellett szenvedniük. Nos, valóban, a továbbtanulást is ellehetetlenítették, vagy legalábbis nagyon megnehezítették. Akkoriban minden úgynevezett burzsoá családban, ami ténylegesen egy középosztálybeli családot jelentett, legfeljebb egy gyermek tanulhatott tovább - a többinek nem volt joga a közép-, illetve felsőoktatáshoz. A mi családunkban a bátyám volt az idősebb gyermek, mint említettem, így ő végezhette el az egyetemet. Következésképpen nekem dolgoznom kellett. Egy nyomdában találtam munkát, így kaptam azután igazolást, hogy a proletariátushoz tartozom, s immár mehettem a középiskolába. Az egész aztán megismétlődött az egyetemi felvételi előtt. Ez alkalommal egy gátépítésen dolgoztam, brigádban, a Vltaván avagy Moldván, ami a folyó nemzetközi neve. Ez igazi, kemény fizikai munkára gondoljunk? ■ Természetesen, afféle földgépeken dolgoztunk, úgynevezett légkalapáccsal. ■ Ami azt illeti, nem éppen egészséges foglalkozás egy fiatal nőnek... Mennyi idős volt ekkor? ■ Körülbelül 18-19. De túléltük, végtére is fiatalok voltunk. S meg kell mondanom, hogy egy barátommal elég jól szórakoztunk. Nem olyan értelemben volt barátom, hogy együtt jártunk volna, ahogy ma mondják. Tehát semmi szex, de azért nagyon jókat mulattunk. Emlékszem, volt ott egy leány, hát bizony neki nagyon sok szerelme volt. Végül azt írták az értékelőlapjára, hogy burzsoá szokásai vannak. Ezt csak úgy tudtam értelmezni, hogy a burzsoá családok gyermekeinek tilos szaporodniuk.. ■ Végül tehát mégis sikerült felvételi vizsgát tennie. Milyen szakon tanult? ■ Tulajdonképpen mindig is szociológiát akartam tanulni, de sajnos ezt akkoriban burzsoá tudománynak tekintették, ezért megszüntették a szakot. De valóban, bölcsészhallgatóként történelem szakon kezdtem a tanulmányaimat, és ott is nyomban nehézségekbe ütköztem. ■ Miért éppen a szociológia érdekelte, miért találta olyan fontosnak? ■ Talán különösen hangzik ma, hogy engem akkoriban a csehországi zsidóság sorsa érdekelt. Ám ezt a témát elutasították a történelem szakon is. Roppantul izgatott a csehországi zsidó társadalom megosztottsága, ugyanis voltak a német-zsidók és a cseh orientációjú zsidók... ■ Ez azt jelenti, hogy egyik vagy másik identitást választották, például a nyelvhasználatot, és hogy milyen irányba asszimilálódjanak? ■ Nem, ez inkább csak azt jelentette, hogy milyen közösségi életet éltek, milyen klubokba jártak, milyen pártokkal rokonszenveztek. De ettől függetlenül a nürnbergi törvények értelmében, a protektorátus idején, tehát a II. világháború folyamán mindenkinek, az én szüleimnek is, be kellett mutatnia a származására vonatkozó dokumentumokat. Igazolniuk kellett, hogy árja származásúak, vagy hogy a megelőző három generációban nincsenek zsidó felmenőik. Természetesen lehetetlen, Prágában egyszerűen nonszensz mindenkitől elvárni a tiszta vérvonalat... Nos, ezért érdekelt engem a zsidó társadalom sorsa. Ám a témavezető professzorom azt mondta, a szakdolgozatomért jobb volna diplomát kapnom, nem pedig börtönt. Szóval témát kellett változtatnom, valami semlegeset kitalálni. Végül az 1873-as prágai tőzsdekrachról írtam a szakdolgozatomat. Lettre-beszé lt