Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)
BEST OF ANASOFT LITERA - Pucherová, Dobrota: 1968 augusztusának traumája és emlékezete
A regényt önreflexív jellege - az emlékezés és az írás folyamatának állandó kommentálása -, valamint a történelmi és irodalmi szövegekkel való intertextualitás kapcsolata miatt Lindy Hutcheon fogalmával élve historiográfiai metafikciónak nevezhetjük. Ez egy olyan műfaj, amely „a történelmi tényekkel játszik, például úgy, hogy szándékosan hamisítja az ismert történelmi részleteket, hogy hangsúlyozza a feljegyzett történelem lehetséges mnemotechnikai csődjét”, ellentétben a történelmi fikcióval, amely éppen ellenkezőleg „igyekszik a megbízhatóság látszatát kelteni” (69). Az ilyen típusú írás Hutcheon szerint arra mutat rá, hogy a történelemírás mindig a fikcionalizálás, azaz a cselekmény kialakításának folyamata, ami által a historiográfiai metafikció megbontja a historiográfia és a fikció közötti hagyományos határt. „A historiográfiai metafikciónak kettős természete mutatkozik meg abban, hogy történelmi és irodalmi intertextusokkal is dolgozik” (Hutcheon 71). A süket ember háza ráadásul azt sejteti, hogy a történelmi tapasztalat művészi értelmezése valódibb és autentikusabb, mint a tapasztalat. Ez Baudrillard szimulákrum-elmélete, amely azon a felismerésen alapul, hogy a valóság másolataival telített világ néha kevésbé reális, mint maga a másolat. Zuzanával egymás után három vetítésen voltunk. ... Azóta Bielik Farkaslyukak c. (1948- as) filmjét jól ismerem. Ha eredetiben nem tudták eléggé kiélvezni a felkelést, vagy ha túl rövidnek találták, itt volt a lehetőség. (302) Ebben az értelemben A süket ember háza nem a múlt emlékein, hanem - Toni Morrison kifejezésével élve - a „re-memory”-n alapul: az emléken, amely nem a saját emlékezetünkből ered, hanem olyan képeken, történeteken és rituálékon alapul, amelyekkel a társadalom egy adott történelmi eseményre emlékezik, így kollektív „re-memory”-t alakít ki „reprodukált” vagy „újra megjegyzett” emléket. A kollektív re-memory helyettesíti az élő emlékezetet, mert az az idő múlásával, az emlék hordozóinak halálával szükségszerűen elhal. Példaként szolgál, hogy Kristofek hogyan dolgozta fel a Varsói Szerződés hadseregeinek invázióját a Csehszlovák Szocialista Köztársaság ellen. 1968. augusztus huszonegyedikét Brezanyban töltöttem a szüleimmel. Az éjszaka közepén félálomban kimentem a konyhába inni. Az egész olyan volt, mint egy befejezetlen álom - megremegett minden, még a vízzel teli bögre is, amit a kredencre tettem. Majd elugrált egészen a kredenc széléig és leesett a padlóra. Földrengés jutott eszembe. (384) Kristofek 1973-ban született, nem emlékezhet 1968. augusztus 21-re. Történelmi rekonstrukciója tehát szükségszerűen az esemény re memory-ján alapul, azaz az esemény remediációjára való visszaemlékezésen. Könnyen lehet, hogy a szerző A lét elviselhetetlen könnyűsége (1988) című amerikai filmből jegyezte meg a vízzel teli bögre rázkódását, a filmben éppen ezzel a képpel jelzik a szovjet tankok Prága elleni invázióját. Ez a motívum újra megismétlődik, bár egy kicsit módosítva a Kolja (1996) című filmben, amelyben az emigrált fiú fotója mindig megremeg, majd leesik a szekreterről, amikor szovjet tank halad el az utcában. Ebben az értelemben a kollektív társadalmi trauma áttételes traumává válik, amely többszörös remediáción alapul. Amint azt Vladimír Barborík szlovák kritikus írja „az elbeszélő biztosan nem lopta senkitől, de egész biztos, hogy nem eredeti motívumról van szó” (40). Kristofek posztmodern látásmódja szerint már nem lehetséges eredeti történetet írni, mert minden tapasztalatunkat (a valódiakat és a képzeletbelieket is) ismert, átvett narratív modellek alapján érzékeljük. (Neumann 339). Kristofek azonban ezeket a hagyományozódó történeteket és képeket nem közvetlenül veszi át, hanem gyakran szubvertálja őket. Az 1968-as eseményektől való generációs távolságtartása lehetővé teszi számára, hogy kritikusan viszonyuljon a történelemhez. Az ún. szovjet megszállással szembeni ellenállást és a szlovákiai disszidensek nemlétét például ilyen ironikusan kommentálja: Mivel galamblelkű nemzet vagyunk tollazattal és gyenge csőrrel, épp hogy elégséges karmokkal, turbékolunk, mint a galambok - a magunk módján kezdtük meg a harcot. Nem úgy igazán, csak amolyan galamb módjára, szimbólumokkal. Az ellenállás megnyilvánulásának számított minden, még az is, amikor valaki reggel kiment a vécére. Kit érdekel, hogy senki sem látta. Majd az ellenállás részeként megnövesztette a szakállát, így legalább megspórolta a borotvát. .. .fogmosással és a cipő felvételével, cigarettázással, vagy éppen a cigaretta elhagyásával állt ellen, szexuálisan állt ellen (főként a bátrabb pózokban), meg borsófőzelék főzés közben. (387) Kristofek azzal, hogy rámutat a lakosság rezignált viselkedésére a szovjet megszállás kapcsán, kétségbe vonja az elfogadott nagy elbeszélést, a „grand narrative”-ot (Lyotard), és az egész történetet az össztársadalmi tragédia (pátosz) szintjéről az egyéni emberi élet komikus, illetve banális szintjére (bathos) emeli, amely nem támasztja alá a hivatalos történelem logikáját. A süket ember háza ezért nem nyújthat strukturált traumanarratívát, amelyben egyértelmű lenne az agresszor és az áldozat szerepe, és lezárást hozna, ami a trauma sikeres gyógyításának feltétele. Ehelyett felkínálja a lehetőséget az olvasónak, hogy a történelmi események elemzését az emberi sors „kis történelmének” szemszögéből végezze el. Az ilyesfajta historiográfiát veszi védelmébe Hayden White is, aki azt állítja, hogy a történetírásnak többet kellene tanulnia az experimentális prózától, és tanulnia kellene abból, ahogyan az elutasítja a lezárást, ahelyett hogy a 19. századi realizmus stílusát próbálná meg imitálni (id. LaCapra 2001: 9). Milyen tehát az ilyen historiográfiai metafikció terápiás, ill. historiográfiai értéke? Hutcheon magyarázata szerint az ilyen posztmodern paródia nemcsak a „kis” vagy alternatív történelem elfelejtése ellen harcol, amely nem része a nemzeti narratívának, hanem „kétségbe vonja bármiféle történetírás autoritását” azzal, hogy „kigúnyolja az ún. autoritatív történetek leegyszerűsítő kauzalitását” (129). Ebben az értelemben a historiográfiai metafikció az ideológiai történetírás ellenszere. Kérdés azonban, hogy az ilyen narratíva mennyiben produktív a kollektív trauma szempontjából. Erre a kérdésre a tanulmány végén próbálunk meg választ adni. A történelem abszurditása - Pavol Rankov: Szeptember elsején (vagy máskor) Hasonló módon dolgozik a kollektív emlékezettel Pavol Rankov a Szeptember elsején történt (vagy máskor) (2008) című regényében, amelynek mintegy háromszáz oldalára igyekezett besűríteni a szlovák társadalmi-történelmi tapasztalat harminc évét (1938-1968). Annak ellenére, hogy a történet nagyon traumatikus események előterében játszódik, a művet publicisztikai tömörség jellemzi, ami azt feltételezi, hogy az olvasónak nincs szüksége magyarázatra, mivel a közelmúlt közismert történeleméről van szó, így a hiányzó részeket maga is pótolni tudja. A Pozsony elleni, augusztusi szovjet inváziót (amelyre a szerző személyesen is emlékszik) egyetlen rövid bekezdésben írja le: Az augusztus huszadikáról huszonegyedikére virradó éjszaka derült volt és meleg. Három óra körül ébredtem fel. Az utcáról lárma és csikorgatás hallatszott. Kinéztem az ablakon, és rögtön tudtam, hogy baj van. Tankok vonultak el előttünk. A közepükre festett, széles, fehér csíkok világítottak a sötétben. (321) 1968 augusztusának médiális feldolgozásával ellentétben Rankov elbeszélője nem próbálja meg az olvasóját érzelmileg bevonni a történésekbe. Ellenkezőleg, érzelemmentes stílusával megadja az olvasójának a kritikus távolságtartás lehetőségét. A részletek hiánya itt a szerző narratív kliséktől való posztmodern fáradtságának a jele - amilyen például a remegő vizespohár az asztalon Kristóféknél. Az eredmény egy sűrített, publicisztikai stílusban megragadott történet, amelyet az olvasónak kell kiegészítenie részletekkel (és érzelmekkel). A szerző az elbeszélőt csak fabulátornak tekinti, amint azt minimalista elbeszéléseiben is láthattuk. A történelem ilyesfajta sűrítése, amelynek során a szereplők történetei csak illusztrálják „a nagy történelmet”, a kritika célpontjává vált. „A nagy történelem” kontúrjai itt nem egy meggyőző elbeszélés előterében körvonalazódnak, Rankov szereplői szó szerint kergetik őket, az útjukba állnak és a kerekeik elé vetik magukat. ... A történet az osztályozatlan tények súlya alatt eltűnik, és illusztratív eseményfolyammá válik, amely az általánosan ismert tényeket „regényszerűen” mondja el. (Passia 8,11). A Szeptember elején szövegében azonban egyértelmű utalásokat találunk arra vonatkozóan, hogy nem egy klasszikus, realista történelmi regénnyel van dolgunk, amelyben a fiktív szereplők történetei alapján formálódik az ismert („reális”) történelem, hanem egy posztmodern játékkal, amelyben BEST OF ANASOFT LITERA