Technika és Közgazdaság, 1923 (1. évfolyam, 1-44. szám)

1923-01-14 / 1-2. szám

1923 I. 14. Technika és Közgazdaság vezett tervezetben, mely bizonyára erős kritika tárgya lesz, különösen a kereskedelmi körök részéről, melyek a fogyasztó közönség szószólói is óhajtanak lenni. Ez a csata már meg is kezdődött részben az egyeztető ülése­ken, részben pedig azokon a vitaestéken, melyeket a Közgazdasági Társaság rendezett a vámtarifa irányelvé­nek megállapítása érdekében. Az utóbbiakat múlt év november 15-én és 29-én, továbbá december 6-án 15-én tartották meg. A vitát Ferenczi Izsó dr.-nak előadása nyitotta meg, melyet a közelmúltban önálló füzet alakjában adott ki.* Az előadásokat a Közgazdasági Társaság Közgazdasági Szemléjében legközelebb kivonatosan ismertetik. A két fél között elvi különbség nincs, mert azok is, akik magukat a szabadkereskedelem híveinek vallották, a védővámok szükségességét elismerik, azonban míg az úgynevezett védővámos tábor, élén Ferenczi Izsó dr.-ral, a vámok magasságát a már említett elvek alapján óhajtja megállapítani, az úgynevezett szabadkereskedők tábora a minél mérsékeltebb vámok mellett foglalt állást. Dr. Matle­­kovits Sándor elégségesnek tart olyan vámot, mely az áru értékének 15°/°-ánál nem magasabb, mert ha valamely iparcikk ennél magasabb vámvédelemre szorul, akkor az nem életrevaló, ilyenek érdekében a fogy­asz­t­közönséget megterhelni nem szabad. A vámtarifát részletes árulajstrom fogja kiegészíteni, a végrehajtó szervek számára pedig részletes technológiai magyarázat készül. Az 1923. évi IV. törvénycikk a városok fejlesztéséről szóló 1912: LVIII. t.-c. egyes rendelkezéseinek módosításáról és a városi mérnökök. A városi mérnökök régi kívánsága teljesedett és régi sérelme szűnt meg ezzel a törvénnyel. Megszűnt ama mellőzés, mely őket eddig érte és ama visszás állapot, hogy pl. a mérnöki hivataloknak már nyugdíjazás előtt álló beosztott tagjai a pályájuk kezdetén lévő aljegyzőkkel lehettek egy fizetési fokozatban. Nem is szólva arról, hogy a főmérnöki címnél már a hivatal főnöke sem vihette többre, holott e cím a közszolgálatban általában közép­fokú beosztású. A január hó 3-án megjelent törvény a mérnöki hivatal főnökét a polgármesternél egy fizetési osztállyal hátrább, a tanácsnokokkal és főügyésszel pedig egy fizetési osz­tályba sorozza, míg helyettese a következő alacsonyabb osztályban foglal helyet. A mérnök állása a X. fizetési osztálynál kezdődik. Címük ezután mindenkor az azonos fizetési osztályban lévő állami tisztviselőkével egyenlő. Így a törvényhatósági joggal felruházott városok fő­mérnökei ezután „mérnöki főtanácsos“ címmel a VI., a rendezett tanácsú városok főmérnökei pedig „mérnöki tanácsos“ elnevezéssel a VII. fizetési osztályba soroztatnak. Ha hozzávesszük, hogy az összes beosztott tisztviselők ötévi várakozási idő után automatikusan lépnek a követ­kező magasabb fizetési osztályba s az e törvény hatályba léptéig egyazon fizetési osztályban eltöltött szolgálati időt úgy fogják ezután számításba venni, minthogyha az e tör­vény hatályának tartama alatt telt volna el, úgy örömmel állapíthatjuk meg, hogy e törvény sokkal többet adott meg ama hosszas vita és mérlegelés után megállapított minimum­nál, amelyet a Városi Mérnökök Országos Kongresszusa 1922 szeptember 9-én kelt felterjesztésében a belügy­miniszter úrtól kért. Bölcsen cselekedett a törvényhozás és a kormány, amidőn a mérnökség régi óhajét ezen a ponton telje­sítette. Ennek kedvező közgazdasági hatása a városi mérnökség munkakedvének fokozódásában, sok eddig meddő küzdelemre pazarolt energiának termékenyebb felhasználásában nem fog elmaradni, aminek végered­ményében a városok fejlődése s a városi polgárság látja majd hasznát. Közgazdasági irodalom. Vámvédelem, ipari többtermelés. Irta: Lengyel Géza. (Athe­naeum, 1922.) A lábbadozó Magyarország egyik legbonyolultabb közgazdasági problémáját veti föl Lengyel Géza könyve. A jobb értelemben vett propagandát szolgáló tanulmányt a küszöbön álló vámtarifatárgyalások s úgy érezzük, nem kis mértékben a legutóbbi Cobden-demonstráció tette időszerűvé. Önálló magyar vámtarifa gyanánt 1919. ősze óta az 1906-ban rendeleti úton életbe léptetett s az 1907. évi Lili. t.-c.-ben be­­cikkelyezett egykori közös (osztrák és magyar) vámtarifa szolgál. A békeszerződés Magyarországot ennek a vámtarifának a fenn­­tartására kötelezte azzal, hogy 1922. január 26-ig, (illetve 1924. január 26-ig) a háború előtt érvényben volt szerződéses vám­tételeket nem emelhetjük föl. A békeszerződés autonóm vámtarifánk megállapítása tekinte­tében szabad kezet biztosít nekünk, azonban szerződéses tari­fáinkra nézve előírja, hogy azt a legnagyobb kedvezményt, ame­lyet a vámszerződésünkben akármelyik szerződő felünknek nyújta­nánk, rögtön és minden ellenszolgáltatás nélkül meg kell adnunk valamennyi nagy és kis entente-éllamnak. Világos dolog, hogy ezek mellett a feltételek mellett olyan kényszerhelyzetbe kerültünk, amely a legnagyobb óvatosságra és körültekintésre int. Szerző ebből a sajnálatos képen adott kény­szerhelyzetből kiindulva, mindenekelőtt arra a kérdésre, hogy van-e új vámtarifára szükségünk, már csak a jelenleg érvényben levő kelletlen kényszerintézkedéseket (tilalmakat, vámfelpénze­­ket stb.) tekintve is, igennel felel, hacsak ... s itt jön a kérdés magva . . . nem akarnánk rátérni a szabadkereskedelmi alapra S midőn Lengyel Géza ennek az elvi problémának fölvetésé­vel most már a feladat elevenére tapint, talpraesett érveléssel utasítja vissza a kizárólagos szabadkereskedelmi elv doktrínáit, s a vámrendszerben rejlő állami beavatkozás szükségességét azzal a ténnyel indokolja, hogy Csonkamagyarország viszonylag nagyobb mértékben iparos állam, mint volt Nagymagyarország és így ma inkább igényelhetünk ipari vámvédelmet, mint egykor. Ennek támogatására Lengyel két megszívlelendő tényt említ föl. Az 1921. évben külkereskedelmi mérlegünkben a mező­­gazdasági cikkek kivitele 9894­5 millió koronát, az iparcikkek kivitele pedig 830Г6 millió koronát tett ki. Holott ipari tőkénk kapacitása még távolról sincs kihasználva, míg mezőgazdasági tőkénk termelékenysége csak igen lassan és csak nagyarányú be­ruházásokkal fokozható. Ez a két körülmény eléggé megokolja a hathatós ipari vámvédelem követelését. A szabadkereskedelmi vita nálunk jól ismert gyakorlati érveire egyenként rátérve, figyelemre méltó ellenérveket hoz fel, különö­sen a következő szokásos szabadkereskedelmi állításokra: hogy t. i. a kis állam legyen szabadkereskedő, hogy a vámvédelem a háború csíráját hordja magában, hogy a vámvédelem drágít s végül, hogy maga a rossz valuta is már elegendő vámvédel­met nyújt. A kereskedőkhöz és a munkásokhoz címzett néhány kapaci­táló megjegyzés után a termelő gazdasági politika óvatos opti­mizmussal megrajzolt képével végződik a tanulságos kis füzet, amelyet kartársaink figyelmébe ajánlunk. Dr. V. G. : Magyar vámpolitika alapvetése. (Genius kiadása.) Közlemények az érdekeltség köréből. Személyi hírek. A Kormányzó Úr Őfőméltósága a keres­kedelemügyi m. kir. miniszter előterjesztésére . Harkányi János és Szőllősy Aurél miniszteri főmérnököknek a miniszteri műszaki tanácsosi címet és jelleget adományozta ; Jermy Sándor királyi műszaki főtanácsosi címmel és jelleggel felruházott műszaki tanácsost, Kis Dávid, Gesztesi Mihály és László Miksa műszaki tanácsosokat királyi műszaki főtanácsosokká kinevezte; Löwy Ignác királyi főmérnöknek a királyi műszaki tanácsosi címet és jelleget adományozta ; Medveczky Ede műszaki főtanácsosi cím­mel és jelleggel felruházott műszaki tanácsost és Vogh Antal műszaki tanácsost királyi műszaki főtanácsossá kinevezte.­ ­ Ezt leszögezvén, kötelességünknek teszünk eleget, ami­dőn dr. Rakovszky Iván belügyminiszter úrnak megértő jóindulatáért, dr. Krakker Kálmán nemzetgyűlési képviselő­nek, a törvény előadójának mér a fent említett kongresz­­szuson is tanúsított érdeklődéséért és jóakaratáért, nem­különben pedig Temesváry Imre oki, mérnök, nemzet­­gyűlési képviselő tagtársunknak, mint e kari ügy legfőbb szószólójának és előmozdítójának hálánkat és köszöne­­tünket e helyi is lerójuk.

Next