Értekezések, deszámolók, 1942 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1. szám

KÖZGYŰLÉSI BESZÁMOLÓ. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 75 éves fennállása alkalmára rendezett ünnepi közgyűlése 1941. évi november hó 19-én. AJ A közgyűlés tárgysorozata. 1. Elnöki megnyitó. 2. Széchenyi-emlékbeszéd, előadta Varga József dr. m. kir. iparügyi miniszter helyett vitéz Vináry Ervin min. osztályfőnök. 3. Üdvözlések. 4. Főtitkári jelentés. 5. A jubileumi emlékérem kiadása. 6. Elnöki zárszó. B) A közgyűlésen elhangzott beszédek. a) Biró Zoltán elnöki megnyitó beszéde. Emlékezni és ünnepelni gyűltünk ma össze. Emlékezni arról a lánglélekről, akit nemcsak az utókor, de már saját kora is a legnagyobb magyar jel­zővel tüntetett ki s aki évszázadokra előremenően szabta meg a nemzeti munka céljait. Ünnepelni azt, hogy a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet, amely a magyar mérnökség túlnyomó részét összefogva, a mű­szaki tudás fegyvereivel szolgálja az általa kitűzött cé­lokat, ebben az évben töltötte be fennállásának 75. éves fordulóját. A halhatatlanról annak a két tárca gondját és ter­hét viselő magyar mérnökminiszternek a megemléke­zését fogjuk hallani, akinek a tárcája ügykörében Széchenyi legismertebb nagy alkotásai tartoznak. Az Egylet 75 éves múltját az a magyar mérnök méltatja majd, akinek kezébe a kortársak bizalma 9 év óta tette le az Egylet szellemi életének az irányí­tását. Méltóztassék ezért megengedni, ha akkor, amikor mai ülésünk fő feladatait a két arra leghivatottabb vette magára, én csupán igen röviden mutassak rá arra a feltűnő hasonlatosságra, amit a 75 év előtti és a mai viszonyok között találhatunk és arra is, milyen kevéssé változott az Egyletre váró hivatás ez alatt a három­negyed század alatt. Akkor, az elnyomatás 18. évében kezdett érezhe­tőbben derülni a magyar égbolt. Vesztett külháború késztette engedékenységre az elnyomó hatalmat, az addig gúzsba kötött nemzeti erő feszülten várta a mó­dot és lehetőséget, hogy 48-as idők nagy eszméit és el­gondolásait valóra válthassa. A magyar mérnökség hit­tel és bizalommal kezdte meg a szervezkedést, hogy a műszaki tudás minden fegyverét a nemzeti fejlődés szolgálatába állíthassa. Ma, két évtizeddel a trianoni átok után, újból de­rül a magyar égbolt. Véres külháború, politikai nyomás kényszerítette engedékenységre vagy számolta fel a rabtartó hatalmakat s az elnyomás alól felszabadult magyar őserő előtt megnyílt a tér, hogy a megnagyob­bodott határok között készüljön fel a teljes feltáma­dásra. És ebben a felkészülésben újból a magyar mér­nökségnek jut az oroszlánrész. Az Egylet megalakulása idején sem az egyéni vi­tézség vagy a számbeli túlsúly szerezte meg a győzel­met Poroszországnak, hanem az egységes nemzeti gon­dolattól fűtött szervezettség és nem utolsósorban a jobb technikai felkészültség. És ime, a mai világégésben is a nemzeti gondolat­tól fűtött együttérzés, a szervezettség és technikai fö­lény viszik diadalra a tengelyhatalmak és szövetsége­seik zászlóit a számban és anyagi erőforrásokban egy­aránt hatalmasabb ellenféllel szemben. Az 1867-es felszabadulás után elkövetkezett közel 50 éves békés fejlődés során rengeteget alkotott ugyan nemzetünk, de technikai téren messze elmaradtunk a bennünket nyugat felől környező államoktól. Könnyen megértjük ezt az elmaradást, ha három körülményt mérlegelünk. Egyrészről azt, hogy közéletünk egész fejlődése az egyéni elhatározás, az egyéni szabadság túlzott védel­mén épült fel. Érthető, mert hiszen az évszázados küz­delmek tanúságaként az egyén teljes függetlenségének a biztosításában látták a nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékát. Másrészről azonban akárhány átfogó, nagy területek vagy tömegek érdekeit szolgáló elgondolás vagy terv megvalósulását hátráltatta vagy meg is aka­dályozta az egyéni érdeknek ilyenkor helytelen elő­térbe állítása s az egyéni tulajdonjognak a mai felfo­gása szerint már nem egészen helyes értelmezése. A másik ok volt a nemzeti tőke hiánya s az a kö­rülmény, hogy még a magyar kézen lévő csekély tőke is idegenkedett az ipari befektetésektől, a műszaki be­ruházásoktól. De joggal mérlegelhetjük azt a harmadik körül­ményt is, hogy a műszaki tudás még a tudományos életben is csak hosszú küzdelem árán és csak részben érhette el az őt megillető elismerést, a közéletben pe­dig máig sem jutott a megfelelő szerephez. A klasszikus műveltség emlőin nagyra nőtt huma­nista tudományok művelői mesterség­nek tekintették a technikai tudományokat és sok szempontból annak te­kintik még ma is. Kétségtelen, a technika eleinte nem volt más, mint a tudománynak, a tudományos kutatás és kísérle­tezés eredményeinek közkinccsé tétele. Mai állapotában azonban — ezt nyugodtan állíthatjuk — legalább

Next