Értekezések, deszámolók, 1942 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1. szám
KÖZGYŰLÉSI BESZÁMOLÓ. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 75 éves fennállása alkalmára rendezett ünnepi közgyűlése 1941. évi november hó 19-én. AJ A közgyűlés tárgysorozata. 1. Elnöki megnyitó. 2. Széchenyi-emlékbeszéd, előadta Varga József dr. m. kir. iparügyi miniszter helyett vitéz Vináry Ervin min. osztályfőnök. 3. Üdvözlések. 4. Főtitkári jelentés. 5. A jubileumi emlékérem kiadása. 6. Elnöki zárszó. B) A közgyűlésen elhangzott beszédek. a) Biró Zoltán elnöki megnyitó beszéde. Emlékezni és ünnepelni gyűltünk ma össze. Emlékezni arról a lánglélekről, akit nemcsak az utókor, de már saját kora is a legnagyobb magyar jelzővel tüntetett ki s aki évszázadokra előremenően szabta meg a nemzeti munka céljait. Ünnepelni azt, hogy a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet, amely a magyar mérnökség túlnyomó részét összefogva, a műszaki tudás fegyvereivel szolgálja az általa kitűzött célokat, ebben az évben töltötte be fennállásának 75. éves fordulóját. A halhatatlanról annak a két tárca gondját és terhét viselő magyar mérnökminiszternek a megemlékezését fogjuk hallani, akinek a tárcája ügykörében Széchenyi legismertebb nagy alkotásai tartoznak. Az Egylet 75 éves múltját az a magyar mérnök méltatja majd, akinek kezébe a kortársak bizalma 9 év óta tette le az Egylet szellemi életének az irányítását. Méltóztassék ezért megengedni, ha akkor, amikor mai ülésünk fő feladatait a két arra leghivatottabb vette magára, én csupán igen röviden mutassak rá arra a feltűnő hasonlatosságra, amit a 75 év előtti és a mai viszonyok között találhatunk és arra is, milyen kevéssé változott az Egyletre váró hivatás ez alatt a háromnegyed század alatt. Akkor, az elnyomatás 18. évében kezdett érezhetőbben derülni a magyar égbolt. Vesztett külháború késztette engedékenységre az elnyomó hatalmat, az addig gúzsba kötött nemzeti erő feszülten várta a módot és lehetőséget, hogy 48-as idők nagy eszméit és elgondolásait valóra válthassa. A magyar mérnökség hittel és bizalommal kezdte meg a szervezkedést, hogy a műszaki tudás minden fegyverét a nemzeti fejlődés szolgálatába állíthassa. Ma, két évtizeddel a trianoni átok után, újból derül a magyar égbolt. Véres külháború, politikai nyomás kényszerítette engedékenységre vagy számolta fel a rabtartó hatalmakat s az elnyomás alól felszabadult magyar őserő előtt megnyílt a tér, hogy a megnagyobbodott határok között készüljön fel a teljes feltámadásra. És ebben a felkészülésben újból a magyar mérnökségnek jut az oroszlánrész. Az Egylet megalakulása idején sem az egyéni vitézség vagy a számbeli túlsúly szerezte meg a győzelmet Poroszországnak, hanem az egységes nemzeti gondolattól fűtött szervezettség és nem utolsósorban a jobb technikai felkészültség. És ime, a mai világégésben is a nemzeti gondolattól fűtött együttérzés, a szervezettség és technikai fölény viszik diadalra a tengelyhatalmak és szövetségeseik zászlóit a számban és anyagi erőforrásokban egyaránt hatalmasabb ellenféllel szemben. Az 1867-es felszabadulás után elkövetkezett közel 50 éves békés fejlődés során rengeteget alkotott ugyan nemzetünk, de technikai téren messze elmaradtunk a bennünket nyugat felől környező államoktól. Könnyen megértjük ezt az elmaradást, ha három körülményt mérlegelünk. Egyrészről azt, hogy közéletünk egész fejlődése az egyéni elhatározás, az egyéni szabadság túlzott védelmén épült fel. Érthető, mert hiszen az évszázados küzdelmek tanúságaként az egyén teljes függetlenségének a biztosításában látták a nemzeti függetlenség legfőbb biztosítékát. Másrészről azonban akárhány átfogó, nagy területek vagy tömegek érdekeit szolgáló elgondolás vagy terv megvalósulását hátráltatta vagy meg is akadályozta az egyéni érdeknek ilyenkor helytelen előtérbe állítása s az egyéni tulajdonjognak a mai felfogása szerint már nem egészen helyes értelmezése. A másik ok volt a nemzeti tőke hiánya s az a körülmény, hogy még a magyar kézen lévő csekély tőke is idegenkedett az ipari befektetésektől, a műszaki beruházásoktól. De joggal mérlegelhetjük azt a harmadik körülményt is, hogy a műszaki tudás még a tudományos életben is csak hosszú küzdelem árán és csak részben érhette el az őt megillető elismerést, a közéletben pedig máig sem jutott a megfelelő szerephez. A klasszikus műveltség emlőin nagyra nőtt humanista tudományok művelői mesterségnek tekintették a technikai tudományokat és sok szempontból annak tekintik még ma is. Kétségtelen, a technika eleinte nem volt más, mint a tudománynak, a tudományos kutatás és kísérletezés eredményeinek közkinccsé tétele. Mai állapotában azonban — ezt nyugodtan állíthatjuk — legalább