Értekezések, deszámolók, 1942 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1. szám

Köztudomású, hogy Széchenyi fellépése előtt az Alföld tekintélyes részét nemcsak pocsolyák és mocsa­rak tették, de a mezőgazdasági termelésre használt területeket is állandó árveszély fenyegette. Aggódva vetette fel önmagának és nemzetének Széchenyi a kér­dést, hogy a magyar vér miként szaporodjék, ha na­gyobb és eredetibb része sátorát éppen olyan lapályo­kon üté fel, melyek napról-napra ahelyett, hogy kies kertekké varázsoltatnának — mire annyira ajánlkoz­nak, — mindinkább a korlátlan vizek martalékaivá válnak, amelyekben süppedékes és egészségtelen létük miatt, valamint a népesedés, úgy minden munka is valódi sisiphusi kárhozat? Ilyen gondolatoktól eltelten dolgozta ki Széchenyi az Alföld felvirágoztatásának azt a tervét, amelynek keresztülvitele több évtizedet vett igénybe anélkül, hogy még ma is befejezettnek mondhatnók. Minden­esetre azonban ez a több nemzedéket foglalkoztató munka már az első világháború végéig 6,695.825 ka­taszteri hold termőfölddel ajándékozta meg hazánkat, ami annyit jelent, hogy a mezőgazdasági művelés alatt álló területeknek közel egyötöde a Széchenyi által meg­indított vízimunkálatok révén jutott a nemzet birto­kába. Az ármentesítések és lecsapolások tették lehe­tővé az Alföldön hatalmas területek benépesedését és rajtuk állandó jellegű lakótelepek keletkezését Az egy­kor vízjárta területekre azután a magyar mérnök és munkás erőfeszítése nyomán bevonulhatott az iskola és vele a magasabb műveltség is. Méltán beszéltek tehát már évtizedekkel ezelőtt arról, hogy Széchenyi az ármentesítéssel újabb honfoglalást végzett. Hogy ez mennyire igaz, a legutóbbi árvízkatasztrófák pusztítá­sainak láttára csak elevenebben érezhetjük. Hiszen az ármentesítés előtt a hegyekről lezúduló vizek évről­­évre az egész Alföldet végig öntötték és rendszerint több mint négymillió holdat árasztottak el. A gazda akkoriban esetleg megművelhette földjét, esetleg vet­hetett is, de hogy arat-e majd, az teljesen bizonytalan volt. Jól tudta azonban Széchenyi, hogy az Alföldet ki­szárítani nem szabad, mert ezzel nagyobb kárt okoz­nánk, mint hasznot. Vizeinket Dunától kezdve úgy kell elrendelni — írja, hogy azok lehetőségig hajózási csatornákul szolgáljanak; vízáradásaink átka megszűn­jön; de mindenek felett ne legyen elrontva — hol ter­mészet alkotta — az irigatlói tehetség, mely honunknak tán szintoly nagy áldására lehetend jövendőben... Széchenyi lángelméjével már akkor megállapította, hogy a vízbajok megszüntetésének természetes sor­rendje a szabályozással egybekapcsolt ármentesítés és az azt követő lecsapolás, amiket azután öntözésnek kell betetőznie. Sok mérnöki teendő van ma is hazánkban, hiszen minden esztendő újabb és újabb műszaki feladatokat hoz magával, de köztük kétségkívül még mindig az Alföld kérdéseinek megoldása áll az első vonalban. Széchenyi e tekintetben nemcsak saját munkatársai­nak és kortársainak adott programot, de a mi nemze­dékünk számára is maradt elég megvalósítandó dolog gigászi munkatervéből. Ármentesítve vannak a Tisza nagy síkságai, termőföldek terülnek el partjain, lakottá lettek a néptelen vidékek, de maga a Tisza még nem szolgálja kellőképen az átszelt tájakat. Egy szellemes megjegyzés szerint a Tiszával szemben csak védekezik a magyar föld, de nem hasznosítja. Ma, egy évszázaddal utóbb sem kell semmit hozzá­fűznünk azokhoz az érvekhez, amelyet Széchenyi han­goztatott. Fajszeretetéről tesz tehát tanúságot, aki az Alföld ügyeit felkarolja. Érdekük azonban ez az ország egyéb részeinek is, amelyek nemcsak a történeti fejlő­dés, de a természet rendelése folytán is szükségszerűen ide gravitálnak. A fajszeretettel kapcsolatban azonban másra is tanít bennünket Széchenyi. Lángolóan, mindenkinél mélységesebb érzéssel csüngött faján, de nem tévedt bele a nemzeti sovinizmusnak azokba a túlzásaiba, amelyeket már akkor is lehetett észlelni Európa egyes országaiban. Nem zárta ki nevezetesen a magyarság köréből a haza más nyelven beszélő fiait sem, ameny­­nyiben azok átélték és vállalták a nemzethez való tar­tozást. Nem a szó és a nyelv a lényeg — figyelmezte­tett, — hanem az, amit kifejez: a szellem. Hirdette, hogy pusztán hatalmi szóval, mechanikus módon vég­hez vitt nyelvi egységesítéssel a magyarság népi állo­mányát szaporítani nem lehet. Az olvasztói felsőbb­­séget csak a magyarság szellemi, erkölcsi és gazda­sági felemelkedése, ezen alapuló természetes vonzó erejének hatása tudja megteremteni. Az a faj szeretet, amelyet Széchenyi szolgált alko­tásaival, amint nem ismer különbségtételt az anya­nyelv szempontjából magyar és magyar között, ép úgy nem ismert megkülönböztetést családi származás, anyagi helyzet és társadalmi rétegekhez való tartozás szempontjából sem. Sőt Széchenyi éppen a legeleset­tebb magyart szerette legjobban, olyan időkben, ami­kor kevesen tartották szükségesnek a népi elem való­ban hatékony felkarolását. Magyar fajon sohasem a saját rétegét, a birtokos nemességet értette, hanem minden magyar embert, elsősorban az akkor jognél­küli és elnyomott jobbágyot. Még mint fiatal huszár­tiszt keserű megrovást írt naplójába arról a nemes­ségről, amely a parasztot semmibe veszi. Széchenyi, mint látjuk, ebben a vonatkozásban is úttörő volt, a szó igazi jelentőségében: áttörte az osz­tálykülönbségek merev falait s megnyitotta a lehető­séget egy új Magyarország kialakulására. Ilyen érzü­lettel tekintett Széchenyi az általa alapított Nemzeti Kaszinóra is. Műhelynek szánta ezt az intézményt az államot és társadalmat vezetők lelkületének átformá­lására. Mert minél magasabban született valaki s minél nagyobb vagyona van, annál nagyobb a felelős­ség, amely terheli, s az a kötelesség, hogy kiváltságos helyzetét a köz szolgálatában tettekkel igazolja. Nem szűnt meg hangoztatni Széchenyi, hogy valamennyien ugyanannak a nagy magyar családnak tagjai vagyunk, hogy az erősebbeknek jó és rossz napokban támogat­­niuk kell a gyengébbeket. A nemzeti összeforrás ér­dekében követelt politikai jogokat a jobbágyok ré­szére, szállt síkra a kereskedelem és az ipar szabad­sága mellett, sürgetett érvényesülést minden dolgozó ember számára. Egyetlen különbségtevést enged meg Széchenyi szelleme: különböztetni aszerint, hogy a nemzet érdekében ki milyen fokú munkateljesítményt végez. Fajtájának és nemzetének rajongó szeretete sem tudta azonban elhomályosítani Széchenyi tisztánlátá­sát és igazságérzetét. Meglátta a hibákat, a fogyaté­kosságokat is, ám — és ezt szeretném hangsúlyozni — amikor azokat szóvátette, nem csüggedt bele a meddő és keserű bírálatba. Éppen ellenkezően, serkenteni akarta a kibontakozás és felülkerekedés irányában a magyar nép nagyszerű tulajdonságait, a felemelke­désre való nagy képességét. Érezte és tudta, hogy en­nek a képességnek mélyen lappangó rugóit a megpró­báltatások özöne sem bírta eltörni. Látszólagos pesszi­mizmus mellett így az optimizmus hirdetője volt Szé­chenyi s erre az optimizmusra nekünk is szükségünk van, ha mint nemzet egyáltalán élni akarunk. Opti­mizmus a közösség és önmagunk tekintetében. Utób­bit illetően idézzük sokszor emlékezetünkbe azt a híres jelmondatát, amelyet a Kelet Népének élére írt: Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen. Előadásomban csak néhány olyan gondolatot akar­tam megpendíteni, amelyekről felteszem, hogy ebben a körben kiváltképpen visszhangra találnak. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet ugyanis mindenkor a legnagyobb odaadással ápolta Széchenyi hagyományait. Egyik mozzanata ennek az az emléktábla is, amelyet az Egylet vésetett a sziklafalba afölött az aldunai parti út fölött, amely a legnagyobb magyar monumen­tális alkotásai közé tartozik. Ezt az emléktáblát, ahogy 3

Next