A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 48. évfolyam (1914)
22. szám - Vegyesek - Egyleti közlemények
, XLVill. kötet, 23. szám Báthory István : A Nemzeti Színház építésének és lebontásának története 397 A Nemzeti Színház építésének és lebontásának története. BÁTHORY ISTVÁN-JÓI.* A Nemzeti Színház építésének előzményei, építése, múltja és lebontása. A világtörténelemnek egy parányi kis részletét fogom előadni, amely tárgygyal összeköttetésben nem állanak nagy világra szóló események; sem művészeti, sem technikai szempontból nem közölhetek olyat, amely különösebb érdeket kelthetne és mégis úgy vélem, hogy ezt a tárgyat megismernünk nekünk, magyaroknak legalább is illő. Talán a tárgy kedvességénél fogva sikerülni fog azokat a jóleső érzéseket is felkelteni, amelyek a modern világ forgatagában olyan könnyen eltörlődnek emlékezetünkből. Azt hiszem, mindnyájan,akik a mult század közepe körül (1840—1890) Budapesten nevelkedtünk, a régi Nemzeti Színházra és ennek régi gárdájára mindig kellemesen emlékezünk vissza. Egy jó bizonyítvány, születés, névnap és hasonló érdemek jutalma egy bájos színházi est volt. Gyermekkori lelkesedésünk első ideálját bizonyára ennek a színháznak tagjai között találjuk fel és ma hiába mutatják be nekünk a modern technika és irodalom összes és nagy vívmányaival berendezett darabokat, mi visszaemlékezve úgy fogjuk találni, hogy ezt mégis csak szebben csinálták ott abban a régi, ma már lerombolt házban. Valószínű, hogy e részben elfogultak vagyunk, de úgy érzem, hogy az egész országnak a legnagyobb kegyelettel kell adóznia azok emléke iránt, akik annyi küzdelem árán teremtették meg és fejlesztették nagggyá a Nemzeti Színházat és vele kapcsolatban a magyar színművészetet és irodalmat, annál is inkább, mert a színház megteremtésében résztvevő férfiak és hölgyek önzetlen és hazafias működése reájuk nézve még veszedelemmel is járt. A mi cégünket bízták meg azzal, hogy ezt a mi kedves házunkat lebontsuk, s bár csak eszközei voltunk a természetszerűleg felmerült modern kívánalmaknak, mégis úgy éreztük, hogy itt nemcsak technikusnak kell lenni, aki ügyel arra, hogy a bontás nehéz munkája azon a forgalmas ponton szakszerűen, baj nélkül sikerüljön ; nemcsak üzletembernek kell lenni, aki számításait megtalálja; de kutatónak is, aki összegyűjtse az adatokat, amelyek az épületből és feljegyzésekből megállapíthatók. Ezeket leszek bátor közölni. A XVIII. század elején Magyarországon a művelt ember nyelve a latin volt, a közönség túlnyomó részben németül beszélt, a magyar főurak is német színházat állítottak fel Pesten, Budán és az ország több nagy városában. A nemzeti játékszín ügye, amint akkorában elnevezték, az 1790.-ki országyűlésen szerepel először. Ennek követei, áthatva a hazaszeretet és szabadság érzelmeitől, nemcsak a politikának igyekeztek új irányt adni, de a szépízlés műveiről is megemlékeztek, ezek között a színművészébről is, amelyet a magyar nyelv és kultúra terjesztésére igen alkalmas eszköznek tartottak. Ennek hatása Budán már 1791-ben megnyilvánult, Ráday Pál, Kazinczy Ferenc és Kelemen László szervezték itt a legelső magyar színésztársaságot, amelynek igazgatója Kelemen László lett. A régi hajóhíd, mely 43 hajóból állott, a jelenlegi Ybl Miklós-téren torkolt be Budára. A jobbparti hídfőnél, ott, hol az Apród-utca a királyi palota felé kanyarodik fel, volt egy fabódé, ezt bérelték ki a magyar színészek és itt tartották az első magyar előadást magyar darabbal 1791. nov. 25.-én. A dolog azonban nehezen ment, művészeink és az egész művészetük igen kezdetleges volt, a budai német lakosság nem érdeklődött a magyar előadások iránt, úgy hogy csak ritkán tarthattak itt egy-egy előadást. Fizetési kötelezettségeiknek sem bírtak eleget tenni, így kénytelenek voltak e helyet ismét átengedni a német művészeknek. Már a kezdet legelső percében Pest vármegye lett a magyar művészet legbuzgóbb pártolója, elősegítője. A vármegye segítségével 1792-ben a budai vár színpadján ismét megkezdték a rendes magyar előadásokat. Azonban még így sem bírták sokáig a küzdelmet. Sok nyomorúságot és még több megaláztatást kellett a magyar színművészetnek megélnie. Minden, még a maga bérelte helyiségében megtartott színielőadás után is három körmöci aranyat kellett fizetniök gróf Unxwerthnek, a német színházak bérlőjének, aki ráadásul még üldözte is színészeinket. Nagy baj volt, hogy a lakosság nem igen értette meg a magyar nyelvet s a színház még az akkori kis igényeknek sem felelt meg. Alkottak továbbá részükre olyan sziniszabályzatot, amely szintén megnehezítette a játékot. Ez a szabályzat a többek között ilyen utasításokat tartalmaz ; nem engedtetik a férfinak, hogy a fehér személynek a száját csókolja a színpadon, továbbá a férfiak között való csókolódzás a vígjátékokban ízetlen". Persze csak a magyar színpadon, mert a német színpadon ezeket nem találták ízetlennek. Noha a magyar színművészetnek Pest vármegyén kívül a főurak között is voltak támogatói, így maga a nádor több páholyt bérelt, a hercegprímás pedig 600 forintot adott színpadi felszerelésre; ez mind kevés volt; ellenük fordult a politikai szituáció is, úgy hogy a fővárosban egyesült Thália apostolainak az országában szerte-széjjel kellett oszolnia. Pest vármegye kétségbeesetten írt fel a helytartó tanácshoz, hogy a magyar játszószínnek a maga hazájában egy országló nemzetet megillető állandóságot kell szerezni; nem lett ennek sem foganatja. Franciaországban beállott a rémuralom, a nemesség fegyverkezett és a színház ügye csaknem teljesen elaludt. 1794-ben Károlyi József gróf Szatmár vármegye főispánjává történt kineveztetésekor tartott ünnepség mozgatta meg újból a magyar játékszín ügyét. Egykori feljegyzések szerint nagy ünnep, egész kis koronázás volt ez a beiktatás, amelyre nemcsak a vármegye, de az egész ország kiválóságai is összejöttek. Ezt az alkalmat ragadta meg Kazinczy Ferenc, hogy a nemzeti játékszín megalapítására hazafiakból álló társaságot szervezzen, mely társaság 400.000 forinttal rendelkezvén, képes lesz a tárgy fontos voltának és a magyar nemzet méltóságának megfelelő díszes Nemzeti Játékszínt alapítani. A főispán gyönyörűséges felesége, gróf Károlyi Józsefné, díszes magyar ruhában azonnal megkezdi a gyűjtést és néhány pillanat alatt jegyezték *) Előadta Egyesületünk mű- és középítési szakosztályának folyó évi március hó 23.-án tartott ülésében. Az előadás a Magyar Mérnök-és Építész-Egylet 1913—14. évi Czigler érmét nyerte el. Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 56 109