A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 62. évfolyam (1928)

49-50. szám - Bierbauer Virgil: A magyar építőművészet jelen állapota: modern irányú fejlődésének szükségessége és akadályai

328 A Magyar Mérnök, és Építész-Egylet Közlönye III. kötet 49—50. szám e) az építészi kar nehéz anyagi helyzetében, amelyben minden megbízás után kapva kapnia kell. f) az építési engedélyek kiadásainak helytelen módjában, amely ahelyett, hogy szakértő tanácsadás volna, tisztára rendőri ténykedés. IV. Befejezés. Elmondottuk azokat a gondolatokat, amelyek már évek óta foglalkoztatnak s amelyeknek a nyilvánosság elé hozatalára az utolsó órát elérkezettnek véljük. Mindezek a gondolatok úgy hisszük tovább véka alá nem rejthetők, szemükbe kell néznünk azoknak s a vita eredményét építészeti előrehaladásunk gerincévé kell tennünk. A haladástól elzárkózni, avagy azt mondani, aminek jönnie kell, az úgy is el fog jönni, nem lehet.23 Az elmondott gondolatokat tetszetős, kedves ötleteknek tekinteni, amelyeket bármikor viszájára is for* díthatunk — senkinek sem szabad, mert az, amit az új építészetről, követelményeiről és akadályairól elmon*dottunk, nekünk nem szavakkal való játék — hanem hitünk és mesterségbeli meggyőződésünk! Az új építő* művészet olyan meggondolásokból eredt, amelyek az erkölcsi szinten feküsznek. A XIX. században az építész meggondolás tárgyává tette azt, hogy valamely feladatát gótikus vagy barokk stílusban építse meg, mivel mind a két lehetőség csak megtanulhatta — az új építészet nagy szükségességekből egyértelműen fakadt, úgy ahogy annak idején a góth stílus a románból nőtt bizonyos kényszerítő szükségességek és a szellem átalakulása folytán. Azokat a gazdasági, társadalmi és szellemi szükségességeket, amelyek az építőművészet átalakulását követelik, megtagadni nem lehet, ha a művészet kérdéseit erkölcsieknek tartjuk. A művészet — neve* •zetesen az építőművészet — minden korok lelkének ki*fejezője, leghamisíthatatlanabb kifejezője volt. S a ma gunk részéről nem tudjuk elképzelni azt, hogy bárki is a mai építőművésztől megkövetelhetné, hogy tagadja meg önmagát, tagadja meg a maga korát, a maga emberiségét. S végül ne feledjük el azt, hogy a modern, korszerű irány vállalása az építészetre nézve — ha az komoly művész, — nem könnyű feladat! Minden korszerű irányba törekvő építész ismeri munkájának sajátos, felfokozott nehézségeit. Nem elég, hogy a közönyt és a megszokásból fakadó ellenkezést kell leküzdenie, a maga belső nehézségei sem kisebbek. Meggyőződéssel tervez meg valamit, s eljut a megvalósítás percéig s ekkor bizonyos, tagadhatatlan elfogódottsággal adja ki terveit. Vájjon jó lesz az, amit csinálni akar? Vájjon a rajzban elért kielégítő hatás a kivitelt igazolni fogja-e? Hiszen ha eredetit alkotott, példákban nem bízhatunk. Hisz, amit megtervezett, azt még sehol sem láthatta — legfeljebb a hasonló törekvéseknek lehetett tanulmányozója! Ez a lelkiismeretbeli vívódás el* kerülhetetlen és nem pillanatok dolga, hanem a kivitel hónapjain át zaklat bennünket. Feszült várakozással nézünk az állványok lebontása elé, vájjon ki fogja*e elé* gíteni a forma akkor, amikor változtatni már alig le* het. De úgy tetszik, ezzel számolni kell, ettől szaba* dulni nem lehet, ezt vállalni kell. Kis vállani kell az eset* leges balsikert is. Ezt azonban csak akkor lehet, ha nyu godt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy a tervbe a leg* jobb tudásunkat vittük bele, ha elmondhatjuk, hogy nem garasoskodtunk a tervező munkában, hanem azt a végsőkig csiszoltuk s a legmesszebbmenő önkritikával ellenőriztük magunkat. E kritika leglényegesebb kérdése, hogy a célt menynyire elégítettük ki, azaz hogy a forma mennyire tiszta, száz százalékig megfelel-e céljának. Ha bármily kevéssé is erőszakot követtünk el a célon, valamely előre elképzelt forma javára, már bajok vannak. S ugyanígy baj, ha a forma kedvéért az anyag és szerkezet természetén túltettük magunkat. Az önkritikának mérlegére kell tennünk a célt és a szerkezetet — a forma ezeknek harmóniájából virágzik ki. Annak tökéletes csengése a megoldás helyes mivoltának jelzője. S ki mondhatná azt, hogy ez egyszerű és könnyű dolog. A szerkezetek, miként a célok sokat változtak, s a formák ezekből vezetendők le. A közelmúltban a kézikönyve minden feladat megoldására bőséges példatárt nyújtottak. Oly hatalmas vállalatok, mint a Handbuch der Architektur a tervező munkát nagyon megkönnyítették. Iskola kell. Majd elővesszük az isko* lák kötetét és így tovább. (S a bírálók is ebből készül* tek munkájukra!) De ma egyszerre megváltoztak ideál* jaink, elannyira, hogy a típusokat újra kell alkotni. Az az iskola, amelynek építészeti megoldását a nyolcvanas években körülírták, nekünk egyszerűen elképzelhetetlen. Mást, egészen mást követelünk, mást akarunk adni az ifjúságnak. S ugyanígy van a szerkezetekkel is. Csak természetes, hogy a kettőből folyó megjelenés sem lehet más, mint teljesen új. Csupa új probléma, csupa olyan kérdés, amelyekben példákhoz és mintaképekhez nem alkalmazkodhatunk. Nyilvánvalóak az újat kereső munkájának nehézségei. És mégis vállaljuk, vállalnunk kell, mert meggyőződésünk, hogy ez az a helyes út, amelyről nem szabad eltérnünk. Úgy tetszik az építtetővel a megbízóval szemben jelentkező kötelességünk az, hogy a meg* győződésünk szerint legjobbat és leghelyesebbet adjuk, mert hiszen bizalmi állásunk erre kötelez. És itt botlunk bele egyik olyan kérdésbe, amelyet szeretnénk őszintén megvitatni. Minthogy az építtetők általában — tisztelet a kivételnek — szeretik az építész munkáját alábecsülni, igyekszenek a tiszteletdíjon takarékoskodni, gyakran előfordul, hogy az építész többé-kevésbbé fölényes álláspontra helyezkedik azokkal szemben. Mindnyájan — ismét tisztelet a kivétel nek — könyen beleesünk e hibába és éppen ezért, bizonyos mértékig az építtető hibájánál fogva a munkákat a lefokozott tiszteletdíjhoz mérten állítjuk be. Ki kell mondanunk, hogy itt valami nincsen rendben! Min* denekelőtt, — legalább is elvileg, — az építetőben jót* akaró laikussal állunk szemben. Azért fordult hozzánk, — legalább is elvben, — mert tőlünk a legjobbat várja. S ebben a tényben van valamely megbecsülés, meg* tisztelés, amely egyenlő értékű azzal a megbecsüléssel, amellyel a reánk bízott feladattal szemben tartozunk. De ezenkívül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a kész épület, bár vagyonjogilag az épít* tetőé, saját művünk, bizonyos értelemben a saját gyer* mekünk. Maradhatunk*e tehát azzal szemben a leg* kisebb mértékben is közönyösek? S ha ez általában így van fokozottabban érvényesül művészetünk mai hely*zetében, mert hisz az építészet újjászületésének kor* szakát éljük! Nekünk építészeknek minden munkánk egy*egy lépcsőfokot kell hogy jelentsen fejlődésünk menetében. Bármelyik lépcsőfoknak kihagyása a magunk életműve, előrehaladásunk és művészetünk fejlő désének válik hátráltatójává. A típusformálás útjának elősegítője, kicsiszolója minden egyes alkotás — ho*gyan mondhatnánk le arról? Ezt az erkölcsi kötelezettséget nem szabad egyedül az anyagi kivitel minőségére vonatkoztatni, éppúgy kötelező ez a formára is. Vannak körülöttünk forma sze*rint sajnálatosan jelentéktelen házak, amelyeknek szo* lid mivolta ellen a legszigorúbb szakértő sem tehet ki*fogást. Ez az, amibe a magunk részéről belenyugodni nem tudunk! Nehéz kereseti viszonyaink ellenére is minden esetben a legkvalitásosabb munkát kell teljesítenünk. Ha annak a mozgalomnak, amely az építészi tervező munkát a legmesszebbmenő mértékben a tervező építészek karának kívánja biztosítani, szétválasztaná a vállakozást a tervezéstől, létjogosultsága van, akkor erről csak az elmondottak figyelembevételével lehet szó. 32 Igen elcsodálkozna pl. a Magyar Mérnök és Építész-Egylet gépészeti szakosztálya, ha valaki kijelentené, hogy a nagynyomású gőzkazánok kérdésével nem kíván foglalkozni, ha az majd beválik, akkor úgyis el fog érkezni hozzánk is! A Magyar mérnök- és építész társadalom egyetlen osztálya sem foglalhat el ilyen álláspontot.