Majovszky Pál szerk.: Magyar Művészet 3. évfolyam 1927
KISEBB CIKKEK - EGYESÜLETEK, TESTÜLETEK, MŰVESZTELEPEK - Magyar Nemzeti Múzeum Barátainak Egyesülete
POLLÁCK MIHÁLY NAGY PESTI KÖZÉPÜLETEI II. A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM PALOTÁJA Polláck Mihály nagy középületei sorában utolsónak a Nemzeti Múzeum palotája készült el, a magyar főváros egyik legmonumentálisabb középülete, a magyar klasszicizmus leghatalmasabb remeke, a mester pályájának művészi bekoronázása. Pollacknak ez az a műve, amelyben művészete a legtisztábban és legsajátosabban szólal meg, e palotában építészeti akarása teljesen kialakult, kiforrott akkordokban csendül meg egy hatalmas klasszikus térsymphonia formájában. A nagy mű keletkezésének történetét régebbi kutatásai alapján dr. Lechner Jenő írta meg — ki lenne hivatottabb erre, mint az az építőművész, akinek abban a szerencsében volt része, hogy a most elmúlt 1926. évben Pollack remekének visszaadhatta régi fényét? Nem akarunk az ő történelmi megállapításainak elébe vágni, viszont szeretnénk a Nemzeti Múzeum újjászületése alkalmából Pollack Mihálynak szentelt tanulmányaink sorozatában a mester leghatalmasabb művének esztétikájába bevilágítani. Hiszen mindenki mondja: a Nemzeti Múzeum a magyar építőművészet egyik legnagyobb remeke, de sajnos azt kell hinnünk, hogy ez a köztudatba is átment szólásmondás inkább a szeretetnek, mint az igazi megértésnek forrásából fakadt. A magunk részéről pedig azt tartjuk, hogy olyan jelentőségű műnél, mint a Nemzeti Múzeum, itt nem állhatunk meg, a műértők szűk rétegéből minél szélesebb rétegekbe kell átvinnünk művészi értelmének és értékének tudatát, hogy minél többen élvezhessék artisztikus tartalmát. Az építészet a maga művészi elvontságában különösen nehezen hozzáférhető, itt az útmutatás, a fáklyagyújtás kétszeresen szükséges. A zene formailag a hangok arányossági játékán, az arányosságok mozgásán épül fel. Az építőművész formai anyaga a tér és annak arányosságai. A zenei átélés a hangok arányosságának és mozgásának Dr. Lechner Jenő : A Magyar Nemzeti Múzeum épülete 1836—1926. Kiadja a Magyar Nemzeti Múzeum Barátainak Egyesülete 1927. (Az egyesület 1927. évi tagilletménye.) apercipiálásán és átlátásán épül fel, az építőművészet receptív átélése pedig a térbeli formák arányosságainak átérzésén alapul. Mindkét művészetet az elvontságnak ugyanaz a mértéke jellemzi; egyik sem utánozza a természet formáit, hogy a maga mondanivalóit azokon keresztül mondja el. Mindegyik bizonyos tömegek — hang vagy tértömegek mozgatásával, arányokba foglalásával szól hozzánk. Mindez a köztudatban él, mindenkinek kincse. És lám mégis furcsa különbséget kell megállapítanunk az építészet és a zene körül kialakult felfogásban. A zene formai titkainak keresése, oktatása és ismertetése mind szélesebb rétegeket hódít meg magának, illetve a zenének. A zene formai taglalása és boncolása, a zenei kompozíció útjainak feltárása minden komolyabb zenei oktatásnak az alapja, módszertanilag legfőbb segédeszköze a zenei kultúrának. Az építészetnél teljesen más a helyzet. Nemcsak hogy a laikusnak nincsen fogalma az építőművészeti kompozíció elemeiről, az arányosságok törvényességeiről, hanem általában még az építészek körében sem igen akarnak ma tudni ez igen fontos és alapvető tényekről, amelyek pedig a nagy korokban ismételten és sokszor tárgyalt kérdések voltak. Elég ha Vitruvius, L. B. Alberti, Lionardo da Vinci, Bramante, Blondel és Thiersch neveit említjük, vagy a mai radikálisok között Le Corbusiert, ezt a forradalmár módon újítani akaró párisi építészt. Viszont még a mai építész is magával hordozza az arányosságok tana helyett, annak egy alkalmazott fejezetét, amely az oszloprendek arányosságáról szól, a korai renaissance építőmestereinek e naiv munkáját, amely azóta is állandó viták tárgya. Ez a kis fejezet „az öt oszloprendről" zsarnokian normatív, olcsón alkalmazható regula, mely a biztos siker igéretét tartalmazza. Az arányosságok általános elmélete viszont végtelen nagy birodalom, normatív szabályokat nem nyújtó tágas világ, 224