Magyar Múzeumok, 2002. 1. szám (Vol. 8.)

MŰHELY - Cséve Anna: Írók könyvtárai: konferencia a Petőfi irodalmi Múzeumban

MŰHELY írók könyvtárai konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban Gséve Anna Az írói könyvtárak témaköre 2002-ben, a „magyar múzeumügy” 200. évfordulóján különösen aktuálissá vált. Köztudomású, hogy a magyar tudományos gyűjtemények (Magyar Tudományos Akadémia, Nemzeti Múzeum), írói emlékházak (Petőfi-ház) létre­hozása a XIX. században ajándékozásokon, közfelajánlásokon alapult. Az intézményeket nagy könyvgyűjtemények alapozták meg (pél­dául az Akadémia Könyvtárát alapító Teleki család könyvtárai), majd további hagyatékok érkeztek, levéltárak, kéziratok, melyekhez a kor divatjának megfelelően érem- és ásvány­gyűjtemények kapcsolódtak, később relikvi­ákat és a könyvtárak különböző tartozékait vonzották magukkal. A beáramló hagyaté­kok az önálló intézményekben, a gyűjte­mények újonnan kialakított rendszerében - függetlenül az egykori possessortól - a közös (egyetlen) könyvtári raktártérbe kerül­tek, egységes szakrend szerinti beosztásban. A különgyűjtemények elhelyezésére például a Magyar Tudományos Akadémia Mikszáth, majd Vörösmarty emlékszobát rendezett be 1914-ben, illetve 1927-ben. Azonban ezek az egységek 1954 után „szétszóródtak”, a nyomtatványok a Könyvtárban, a dedikált, illetve bejegyzéseket tartalmazó kötetek a Kézirattár Régi Könyvek Gyűjteményében kaptak helyet. Az írói hagyatékok vándorlása s feltártságuk mai állapota szorosan össze­kapcsolódik tehát az intézmények történe­tével. A Petőfi Irodalmi Múzeum közel fél évszázados múltjával, könyvtárának egye­dülálló, megközelítőleg kétszáz írói könyvtári hagyatékot őrző gyűjteményével hivatottnak érezte magát arra, hogy a 2002. február 27-én rendezett országos - egyházi, alapít­ványi és magántulajdonban lévő könyvtára­kat is számba vevő - konferenciával hívja fel a ügyeimet a hagyatéki könyvtárainkban rejlő szellemi értékek fontosságára és a pár­huzamosan futó kutatómunka elszigetelt­ségét megtörve - az állapotfelmérés és a felmerülő kérdések mentén - párbeszédet kezdeményezzen a tapasztalatokról. Az írók könyvtárai a gyűjteménygyarapí­tás és katalogizálás szempontjából külön­leges helyet foglalnak el, hiszen a könyv értékét maguk a tulajdonosok, illetve tulaj­donlásuk története kölcsönzi e daraboknak. Szinte törvényszerű, hogy e speciális könyv­tári gyűjtemények részeként több helyről azonos kiadású kézikönyvek és szépirodalmi kötetek érkezzenek, s ennek következtében az írói könyvtárak gyűjtése keresztezze az olvasók igényeit kiszolgáló könyvtár hagyo­mányos állománygyarapítási szempontjait. A saját könyv önmagában véve is informá­ciós forrás, de értéke annál inkább nő, minél jobban „el van használva”, minél markán­sabban magán viseli tulajdonosának jelleg­zetességeit, elsősorban kézírását. A könyv sokféle szöveget, sőt belesimuló tárgyat rejt­het magában, például Zrínyi metszett arc­képét, kedvenc jelmondatát („sors bona, nihil aliud”), aláírását vagy Kassák Kosztolányi­val vitatkozó, a Meztelenül című kötet sza­­badvers-próbálkozásaira vonatkozó - ezt mi már csináltuk” - megjegyzését. Tartalmaz­hat korrekciókat, szövegvariánsokat, vagy az előzéklapokra jegyzett versfogalmazványo­kat. A Szentkuthy-könyvekből több évtized múltán kihulló Szerb Antal levél, vagy egy XVII. századi préselt hóvirág a Bibilotheca Zriniana egy darabjában, felvágatlan próza- és verseskötetek az Illyés könyvtárban, vagy Petőfi ma is ugyanazon a helyen kinyíló kedvenc Horatiusa önmagáért beszél. Az autográfiák közül különösen fontosak a de­­dikációk, melyek nemcsak az írók kap­csolatrendszerére jellemzőek, hanem azok alakulására is. Beszédes példa az iroda­lomszervező Illyésről a könyvtárában talál­ható eddig feldolgozott 5645 kötetből - 2896 szerzőtől származó - 2328 ajánlás vagy Petőfi Arany Jánosnak ajándékozott, dedi­kált Béranger kötete, melybe további ajánló sorok halmozódtak: Aranyé, Tompa Mihályé, Lévay Józsefé, Szász Károlyé. E könyvtárak esetében az író kézírása szerves kiegészí­tője a nyomtatott szövegnek. Minél több a kézírás, annál értékesebb a könyv; ebből a szempontból a Szentkuthy-könyvtár az élenjáró. Huszonötezerre becsült könyvtárá­nak egyharmada „tönkre van téve” indulatos megjegyzésekkel, reflexiókkal, modelljeire és regényeinek helyszíneire vonatkozó utalá­sokkal. A könyvtestre „íródott" információk része az átköttetett, „álruhás” kötéstábla is. .....még legrosszabb időmben sem mondtam le egészen arról a fényűzésről, hogy minden fontos vagy kedves könyvemet beköttessem, ha csak szerényen is” - írja Babits saját, a „szegény író kizárólag használatra szánt” könyvtáráról. A közgyűjteményben lévő könyvtárak keze­lésének, feltárásának gyakorlata, története jelzi, hogy még mindig a múlt örökségeit görgetjük magunk előtt, hiszen a hatékony, folyamatos könyvtárépítő, könyvfeldolgozó munka nem teszi lehetővé vagy legalábbis lelassítja a possessori katalógusok építését. Az előző nemzedékektől örökölt cédula­­katalógusok jórészt csak a dedikálások tényét jelzik, a kéziratos bejegyzésekre való utalás hiányzik. Intézményeinkben tehát a természetesen felhalmozódott tennivalók következtében az írói könyvtárak rekonst­rukciójához szükséges kutatómunka és katalógusépítés még hosszú évekig vagy évtizedekig nem lesz befejezve. A tanácsko­záson megfogalmazódott az az igény, hogy írói könyvtáraink biztonsága, védelme, keze­lése, kutathatósága, hozzáférhetősége érde­kében a téma kiemelt pályáza­ti lehetőségeket kellene élvezzen a jelenleg adott körülmények (a költségvetési közintézmények raktárainak krónikus helyhiánya, anyagi lehetőségeinek szűkössége) miatt, tekintettel a hosszú távú, s eredményt csak a legutolsó fázisban felmu­tató kutatásokra. Az újrafeldolgozás minden bizonnyal fontos, így például a Ráday Gyűjte­mény könyvtárában zajló digitális feldolgo­zás már jelenlegi fázisában azt sugallja, hogy az eredmények átrajzolhatják majd Ráday Gedeonnak, a „magyar literátusok atyjának” pályaképét, melyhez a szakirodalom Kazin­czy óta mind ez idáig alig tett hozzá. Sem a könyvtáros, sem az irodalomtörté­nész szakma nem mozdulhat egymás nélkül, ugyanis nemcsak a fizikailag létező tárgyi könyvállomány, hanem az életmű egésze, a kéziratos hagyatékok­­ Petőfi könyvtárának esetében egy 1849-es foglalási jegyzőkönyv - s a már említett intézménytörténet, a bevételezési és hagyatéki listák is forrásként kínálkoznak a feltáró munkához. A konferencia­­ előadói Orlovszky Géza (ELTE), Berecz Ágnes (A Dunamelléki Refor­mátus Egyházkerület Ráday Gyűjteménye), Körmendy Kinga (MTA Kézirattára és Régi Könyvek Gyűjteménye), Ratzky Rita, Kelevéz Ágnes (Petőfi Irodalmi Múzeum), Elekes Irén (Országos Széchényi Könyvtár), Kabdebó Lóránt (Miskolci Egyetem, Szabó Lőrinc Kuta­tóhely), Csaplár Ferenc (Kassák Múzeum), Endreffyné Takács Mária (Simontornyai Vár­múzeum), Baranyai Katalin (Sárospataki Református Nagykönyvtár), Tompa Mária (Szentkuthy Alapítvány) - és a bemutatott könyvgyűjtemények részletes ismertetése aligha férhet el a híradás keretében.­­Az előadások szövegét hamarosan olvashatják az érdeklődők a Petőfi Irodalmi Múzeum (www.pim.hu) honlapján. Az előadásokban ritmikusan visszatérő megközelítésmódokból csak két nagyobb, a kérdéskör beágyazott­ságát jelző, a könyvtárrendező­s könyvtárt használó, olvasó íróra vonatkozó gondo­latsort emelnék ki, melynek információit semmilyen katalógus nem tükrözheti, mégis szorosan kapcsolódik a könyvtárak vizsgála­tához.

Next