Magyar Múzeumok, 2007. 4. szám (Vol. 13.)
2007 / 4. szám - MŰHELY - Tari Lujza: Kodály Zoltán szerepe a hangszeres népzenekutatásban
12 Kodály első tanítványainak, majd fegyvertársainak egyike, szellemesen megállapította: „Annyira különbözik egymástól a két komponista, hogy egymás tanítói lehetnek.” Bartók a gyűjtést horizontálisan tervezte: a magyar parasztok közt kezdte, a szomszéd népek közt folytatta, végül szinte az egész világra szerette volna kiterjeszteni. Kodály viszont vertikálisan haladt: mindenek előtt saját népének gyökereit kívánta feltárni. Ezért szorgalmazta Volga menti nyelvrokonaink dalainak megismerését. A lejegyzésben Bartók az egyszeri előadás mikroszkopikus pontosságú megörökítésére törekedett, és a ritmusrendet részesítette előnyben. Kodály inkább a tipikust kereste: több variáns egybevetésével próbálta a folyton változó valóságot megragadni - így egyesítve a tudományos és a művészeti szempontokat és a rendezésben megmaradt az eredeti dallamnyelv alkalmazása mellett. A különbségek nem akadályozták Bartókot abban, hogy kijelentse barátjáról, ő „a magyar parasztzene alapos ismerője”. Ennek a megállapításnak mintegy illusztrációja ez a kiállítás, mely feltárja egy több, mint fél évszázadon át folytatott tudományos tevékenység fontosabb állomásait, a korai gyűjtőutaktól a Magyar Népzene Tára első köteteinek a megjelenéséig, az összehasonlító népzenetudomány megalapozásáig, a küzdelmeken át a teljes elismeréséig, az IFMC (a Nemzetközi Népzenei Tanács) elnöki posztjáig. S az utódok vallomása is egyben ez a kiállítás: vállalása Kodály meggyőződésének, mely szerint a népdal szerepe nem merülhet ki a hagyományőrzésben. Hatékony eszköze a nemzeti identitás megőrzésének is, ezért jövőnk egyik nélkülözhetetlen biztosítéka. Kérem, hogy e gondolatok jegyében tekintsék meg a kiállított tablókat! Zoltán Kodály, the Folk Music Researcher Photo- and Document-Exhibition in the House of Traditions The Hungarian Heritage House commemorated the 125th anniversary of the birth of Zoltán Kodály with a unique photo- and document-exhibition. Zoltán Kodály was one of the most influential and versatile characters of 20lh century Hungarian culture. The international succes of the teacher and composer supressed the scholar in Kodály a little, although together with his colleauge Bartók, Kodály was the one who established Hungarian folk music research and made it internationally esteemed. The jubilee exhibition presents all the phases of Kodáiy’s career, that lead him to the conception of his folk music research-work. Kodály Zoltán szerepe a hangszeres népzenekutatásban Tari Lujza ismert, hogy Kodály és Bartók Béla esetében a népzenegyűjtés megkezdésének közvetlen motivációja a magyar műzene nyelvezetének megújítása volt. A XIX-XX. század fordulójának hazai és európai szellemi légkörében azonban az értelmiséget általában is a népművészet felé fordulás, a falukutató koncepció, illetve más földrészek bennszülött népei kultúrájának megismerése iránti törekvés jellemezte. Mindez világviszonylatban is jellemző volt. Az Ethnographia című hazai néprajzi szakfolyóirat - melyben Kodály majd Bartók is az első tudományos cikkét közölte - rendszeresen beszámolt az egyes országokban folyó falukutató munkákról, a külföldi és hazai múzeumok tárgyi néprajzi gyűjteményeinek kialakításáról, azok hangszereiről, a berlini, majd a bécsi Phonogramm Archívum létrehozásáról. Korábban már többször módom volt felhívni a figyelmet arra, hogy Kodály Zoltán csak zeneszerzőként vallotta magát vokális alkatúnak; e megjegyzés nem áll a népzenetudósra. Az, hogy a dallamok Kodályban alapvetően énekhangon szólaltak meg - mint többször nyilatkozta -, független a végeredménytől. Hangszeres kompozíciói ugyanis a hangszerek természetének, és a hangszeres zene törvényszerűségeinek mély ismeretéről tanúskodnak. Kodály tett is ezért. 1906-ban egy levélben írta a következőt: „A komponálás sehogy se megy, de ezzel most nem törődöm, tudom, hogy fog menni még. Azért eleget tanultam ezen a nyáron. Hangszerek dolgában legfőkép. ” 1907-ben, francia útjáról hazatérve írta: „Általában úgy látom a fülem sokban fejlődött. Azok a gyönyörű francia fúvóshangszerek surtout fogottak. Még ez a név is brutális rájuk. Sohase hittem volna, hogy a «hasson» ilyen poétája lehet a zenekarnak.” Kodály felnőtt korából ismertek olyan fényképek, amikor zongorázik. Készült róla kép furulyázás közben, hegedűvel, s amikor a xilofont próbálgatta. Az ifjú Kodályt a zenélés iránti vágy korán rávitte, hogy rövid idő alatt megtanuljon hegedülni, zongorázni, orgonázni, csellózni. Ha kellett, brácsázott a vonósnégyesben, s Nagyszombatban üstdobon is játszott a nyitányát bemutató iskolai zenekarban. Ő különösen érvényesnek érezte magára Schumann - néhány zenekedvelő társával együtt még gimnazistaként, a német eredetiből magába szívott - szavait: „Szeresd a hangszert, de ne tekintsd hiúságodban elsőnek, egyetlennek!” Kodály Zoltánt tudósként a nép teljes zenei, irodalmi, történelmi kultúrája, Európával való viszonya érdekelte. „Mindenre kell figyelni: dal, ruha, étel, élet összefügg” - vallotta, ám sosem tévesztette szem elől a kutatás-feldolgozás sorrendjét, melyben értelemszerűen a mindenki által használt vokális népzene feltárását részesítette előnyben. Európa ilyen tekintetben egységes, így nem véletlen, hogy a XIX-XX. század fordulóján megkezdett gyűjtésekben mindenütt a vokális zenére helyeződött a hangsúly. Kodály Bartókkal együtt a hangszeres népzene súlyához és saját erejéhez mérten azonban kezdettől kiterjesztette figyelmét a pusztulóban lévő hangszeres zenei hagyomány emlékeire, közte a parasztzenészek, sőt falusi cigányzenészek által játszott dallamokra is. Ők, más hazai értelmiségiekkel ellentétben, nem egy-egy kiruccanás erejéig vállalták a falut: számukra a falujárás életprogrammá vált. Kodály 1914 májusában a Bars megyei Mohiban, a világháború fenyegető árnyékában, utolsó terepmunkáján az egykori Magyarországon írta le gyűjtőfüzetébe, hogy miért folytatja egyre céltudatosabban a népzenegyűjtést. „Nem csodabogárhajhászó tudós bolondság: kiásni az iszapból ja régütl keressük azt a láncszemet amelybe a magunkét belekapcsoljuk míg végre megtaláltuk az elszakadt rozsdás lánc végét sárba iszapba taposva faluk bűzében és iszapjában (mert mellékesen: csak a naiv városi hiszi hogy a népdalgyűjtés útja virágflmes mezőkön vezet át).” Közvetlenül ezt megelőzően 1914 áprilisában Bukovinában gyűjtött, ahová többé már nem jutott vissza. Kodály első ízben 1907-ben, a balladákról szóló közleményében írt a népi hangszerről. A hangszer a citera volt, melyen egy zabari citerázó fiatal kondáslegény azt a Vidrócki dallamot játszotta, melyet az öreg pásztor szöveggel is elénekelt, s amely a Mátrai képek kezdődallama. Kodály már ismerhette korábbról a citerát, mert cikkében „rendes paraszt citerá”-nak nevezte. Valószínűleg ez a hangszer a Voyage en Hongrie c. 1906-10 között vezetett útinaplóban felvázolt citera. Bartók Bélának a legjellemzőbb és legrégiesebb magyar népi hangszereket összefoglaló tanulmánya először 1911-ben jelent meg, majd 1913-tól, a Bihar megyei román