Magyar Napló, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

Az Isten szerelmére • LENGYEL PÉTER (A ROMÁNORSZÁGI VÁLTOZÁSOKRA) Hittem mindig, hogy nem tudják majd le­rombolni a falvakat, Kolozsvárt, a saját fővá­rosukat. A puszta földre pedig vissza fog­nak költözni az emberek, ugyanoda, világos, új házat csinálnak. Szombaton írom. A nap, amikor még nem dőlt el. Szoríthatunk mi itt akárhogy, ők fogják eldönteni, a vérükkel, Bukarestben és Temesváron, Nagyszeben­ben, Brassóban és Aradon. A sajátunk az ő forradalmuk és az ő halálaik, nem csak azért, mert magyarok is hullanak. Civil ruhás fiatal lány mellett Molotov­­koktél-sor a járdán. Rossz ipar­ocska palack­ja benzinnel, kilógó rongydarab. Lazán kell bedugaszolni, tudjuk harminchárom éve. Is­merős. (ISMERŐS) A rádió hamut hint, hazudott éjjel, hazudott nappal. Gyerek hoz kenyeret görnyedt futással a frontra. Hat forintért vet­tem a kenyeret a Bartók Béla úton. Dolgoz­tak a pékek, már november volt. Egész vek­niket adnak be a tankokba a katonáknak, dolgoznak a pékek. A rádióból zene és gép­pisztolyugatás. Temesvár: nem tudni, ki lő kire erkélyről, háztetőről. Voltak ilyen napja­ink. Hova ásták el a megkínzottakat? Bont­ják majd ők is az aszfaltot, keresnek alag­utat, tömlöcöt, kínzókamrát? Nekik lesz ide­jük a végére járni, előttük mentünk. Máig nem tudom, hány halottunk volt. Ők már majd megszámolhatják. Tank mászik a bule­­vardulon, formátlan amőba, ellepték a polgá­rok, fent lyukas zászló — csak a három színe más. Nem a különbség számít. Jok ott akarunk élni és dolgozni, ahol szület­tünk.” Kell ezt Európában mondani? Ahány­szor kisebbségiek nyelvét elveszik, tőlem ve­szik el az anyanyelvemet. Minden tekintet­ben az önrendelkezést vallom. Kézdivásár­­hely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy szabad — csak­ így. Megjelent az első forra­dalmi lap, két nyelven, a marosvásárhelyi rá­dió megkezdte a magyar adást. Miközben sú­lyos harcok folynak. Nem érzem még a győze­lem szédítő ízét. Tudom, hogy az ő forradal­muk már csak győzhet. S még csak ezután gondolok majd az elkövetkezőkre: vajon a­­szabad szomszéd türelme méltó lesz-e sza­badságához? Lesz-e Bolyai-egyetem? Jogok a kisebbségeknek — a forradalmi ország első teendői között. Magyar gyógy­szer- és élelemsegélyek. Magyar pap itthon, mindennek a fele románnak jusson. A ma­gyar rádióból tudták meg az örömhírt. So­sem gondoltam volna, hogy a bukaresti tele­víziót fogom nézni naphosszat és éjhosszat — nem a magyar szóért. A hatalom az embe­rek kezében. A román hadsereg kíséri a ma­gyar segély szállítmányait. Természetes szö­vetség, lakosság a lakossággal. Megváltozhat Európának ez a tája. Európa változhat. Ma boldogok, amikor ezt írom, mert sza­badok. Ma gyilkolják őket, eddig másod- és elsőrendűeket — együtt. Nem lehet mással törődni. A társadalmi megrendelés: „mindegy most, hogy milyenek a mondatok". Asztalostól kérik, üssön össze hamar egy lócát, akármilyet, csak ülni lehes­sen rajta. Nincs ilyen, azt hiszem. Majd a mondat becsületét is elsodorják a nyomjelző lövedékek, kihantolt földmocskos testek a fe­hér lepedőn, megcsonkítva, szögesdróttal át­kötözve, gyerektetem — és megcsal a sze­mem: azt akarja elhitetni velem, hogy végig­hasították, majd elnagyolt öltésekkel össze­­fércelték újra. Egyéni életstratégia: a vérfürdő ellen is re­gényt írhatok a legjobb hatásfokon. Most fél­rerakom mégis. Nincs mód mintázni. Laza drótvázat felvonni, rádobálni durván az agyagot, levenni, simítani, miközben­ embe­rekre géppuskáznak helikopterről, kórház­ban gyilkolják a betegeket. Zűrzavaros halmazat: álmok valóra válá­sa, remény, keserűség. Verhetjük a falat ököllel a magyar-román-sváb halottainkért. Akiket éppen most mészárolnak. Rettegés: mit tesz még végvonaglásában a falnak nyo­mott vadállat? Halottak. Tízezrek? Ezrek? Miért­­.­ A nemzetinek hazudott torzeszme lo­gikus kifejlete: a saját nemzet irtása, vakon, oktalan. XX. századi csúcstechnika. Szórom a szót, ütöm a gépet. Nincs erő és idő a munka nagyobbik felére: kihúzni. Va­lamiféle sorrendbe rakom, ami van. Középkori pillanat: a kútmérgezőnek áll a világ. A honfi fűbe harap. Semmi sem hihe­tetlen. Meggyilkolták Tóth Sándor magyar sofőrt, segélyt vitt. Az ő hősi halottjuk. Je­lentkezzenek az 55 teherautóval elindult em­berek. (RAGOZÁS. A MIÉNK) A történelmünk zajlik a határon túl. Káprázat: a magyar kor­mány képviseli a magyar érdekeket. Ahogy akkor. A külügyminiszter beszél, és azt mon­dom: a miénk. Úgy hozta a helyzet, a csillag­­állás, talán mindjárt szertefoszlik. Most­ a magyar hadsereg vért ad, ételkonzerveket küldünk, mihelyt repülni lehet. Mi , ezt gondolom, először életemben arról a hadse­regről, amelynek tartalékos hadnagya va­gyok. Ki hitte volna, hogy még megéljük éle­temben? Az unokáim életében. A magyar kormány elsőként ismeri el az emberek hatalmát. (KÖZÖS) Kolozsvári román barátom úgy tud magyarul, hogy én is az anyanyelvének hittem. Felvételt kért a megbélyegzett létbe — nekem biztos nem volna hozzá erőm. Te­mesvár. Felkelő rekedten, magyarul: „Én ro­mán vagyok.” Romániai embert gondol, azt hiszem. „Itt kell lennem, az egész nemzetért csináljuk.” Aztán: „Román, magyar, nem számít.” Sanyinak hívják. Itthon, a lakosság tódul vért adni. „Román civilek jöttek, géppisztollyal." „Kinek a pártján?” „A mi pártunkon”, ter-­r­mészetes hangon a fiatal, budapesti magyar. (KOLUMBUSZ TOJÁSA) Harminchárom éve, az első Kolozsvár-járásom után találtam megoldási javaslatot két világháború rossz békéjére, nyomorúságunkra. A határ változ­tatása: háború. Nem akarjuk, így pedig nem maradhat. Hát majd nem változni fog, hanem eltű­nik. Mesterséges vonalak, idegen anyag. Ki­veti a földrész szervezete, varratot a műtét után. Akkor meg kit lehet majd arra kénysze­ríteni, erről vagy amarról, hogy ne a saját kultúrájához tartozzon? Egyszerű, mint a po­fon. Addig meg már kivárjuk. Guggolva. Az elveszett ember megkerült. Csoda ér­zés, mondja, magyarnak lenni Romániában ezekben a napokban, mert csak Magyaror­szágban bíznak. Még ilyen nem volt. Mi az ő bátorságukat csodáljuk. Ma több varrat szí­vódott fel, mint egy fél század háborúi alatt. Az ő vérük: magyar ügy. Európai ügy. Em­beri­­ügy, így a sajátunk, háromszorosan. Úgy gondoltam Temesvár után: Tőkés Lász­lóval kezdődött, s ezért megint félhetünk , amíg a rémvilág áll. Ám amikor győz a forra­dalom, akkor majd nekünk írja fel a szom­széd. Az élő láncban tíz ember közül kilenc román volt és német és szerb. A közös gyötrelmünk évtizedei, közös ha­­lottaink tízezrei. Először ma­ hatástalan a so­­vén gyűlölet bódító kora („különb vagyok amannál, és semmit sem kell tennem érte — úgy születtem"). Minden hazugság volt, tud­ják — s akkor ez is. Emberibb a világ. Ez az a perc. Ma megvan. Találják meg ők. Most az egyszer nem lehetetlen. Őrizzük meg mi, az Isten szerelmére, mint a két szemünk világát. Éljünk vele. Szeretettel. Türelemmel. Úgy adjuk és kapjuk meg a minden nemzetet megillető türelmet mi magunk. Budapest, 1989. december 24. A3­ 2 (JELEK) Volt itt egy ország a szomszé­dunkban, ott, ha valaki az ötödik ükapjának is a szülőföldjén megszólalt az anyanyelve­men, életem hordozó anyagán, napi mun­kám eszközén, attól másodrendű állampol­gárrá vált. Volt ilyen ország. Bízzunk. Temesvár neve a TASZSZ-nál, magyarul. A kölni, a hannoveri tévében magyarul. Er­délyi tanács, 50-50 százalék a magyar és ro­mán tag. A helységneveink újra. „Mi, magya­FELAJÁNLOM minden munkámat gyors, egyszerű szövegkiadásra, a magyar betűtől megfosztott romániai olvasóknak. A hono­ráriumról lemondok. FELHÍVOM írótársaimat, akik a céllal egyetértenek, csatlakozzanak. KÉREM az írószövetséget, a kultuszmi­nisztériumot, bármely arra képes intéz­ményt, hogy keressen kiadót, nyomdát, pa­pírt, szervező szakembert, és a könyvek gyors és folyamatos elkészítését és eljutta­tását fogja össze. JAVASLOM a könyvterjesztő vállalatok­nak, hogy raktárfeleslegük szellemi értéket jelentő részét ugyane célra ajánlják föl. Most lehet. Áthidaló megoldásként, amíg a dolgok a maguk természetes állapo­tában kialakulnak. Ne az itthoni könyvpia­cunk betegségei terjedjenek át. Az írott ma­gyar kultúra kincs odaát, sürgős, mint a kenyér, a lehetőséggel élnünk kell. Saját érdekünkben. Lengyel Péter Kérjük, hogy aki a felhíváshoz csatlakozni­ kí­ván, az jelezze szándékát a Magyar Naplónál. (A szerkesztőség) A testvéri román nép • ESTERHÁZY PÉTER Nekem három testvérem van, név szerint György, Mihály és Márton. A testvér — az nem a világ teteje. Hát már csak az, hogy szinte mindenkinél közelebb áll hozzánk, mondhatni ott él a nyakunkon, a szánkba lát. Aztán még elcseni a nyakkendőnket vagy mi az övét, de az ugyanaz, majd beleharapódik a konyhaasztalon hagyott zsíros kenyérbe, és nem hajlandó focizni jönni, pedig tudván tudja, hogy páratlanul vagyunk. Szerdán csempész nőt a házba, noha megállapod­tunk, a páros napok, kedd, csütörtök, szom­bat az övéi. Ki volna más, mint a testvér, ki apánknál beárul, neki áll ez módjában és ér­dekében. És ő az is, aki a mi biberachos hall­gatással burkolt árulásainkról mindent tud. A testvér az, akivel osztozni kell. Minde­nen, a levegőn is. A testvér még csak nem is okvetlenül az, akit a világon a legjobban sze­ret az ember, anyánk, apánk, egy-két nő és férfi olykor jobb eséllyel indul itt. Még nehe­zebb a helyzet, ha mostoha van, gonosz. A gonosz mostoha ugyanis gonoszul kijátsz­­sza a testvéreket egymás ellen, mérget cse­pegtet a szívükbe, így azok alkalomadtán nemcsak dühösek lesznek egymásra (nyak­kendő-, zsíroskenyér-, nőügy), hanem gyűlöl­ni kezdik egymást, és gyanakodni kezde­nek ... Kis hasonlatom, ne sántikálj itt tovább. Ha ma, karácsony másnapján a román for­radalomra gondolok, akkor főként egy új testvériség alapjaiban bízom, a magyar—ro­mán együtt- és egymás mellett élés új, soha nem látott, nagy és nehéz esélyében. HIRTE­LEN A REMÉNY KOPOTT ÉS FANTASZ­TIKUS ORSZÁGAI LETTÜNK. Ne legyen ilyen • KUKORELLY ENDRE Nem értették meg. Ezek nem értik meg. Két pad közé beszorították őket. Két összetolt is­kolapad mögött ülnek, télikabátban, a falhoz szorítva, ez egy tárgyalás. A férfi föltűrte az inge ujját. Tegye szabaddá a karját, megmér­jük a vérnyomását, van-e panasza. Apró, in­gerült kézmozdulat, nem látják, már fölhaj­totta a karján az ingét, de azoknak a szavak­nak el kell hangozniuk. Tudniuk kell, hogy meghalnak. Ezek az emberek, tudják, hogy kivégzik őket. Tudják, és nem értik meg. Ez mind csupa rágalom, és a rágalmazók idegen érdekeket szolgálnak. A falhoz támaszkod­nak. A nő a táskájával babrál, nézi azt, aki beszél hozzá, aztán elfordítja a fejét, azt mondja, egészen halkan, hogy aljasok, aljas rágalom. Hogy elmebeteg-e. Nem is tud ol­vasni, akadémikus. Palotáik vannak. Azok a paloták az államé, ők csak használták. Jogo­san használták. A férfi megfogja a kezét. Le­gyint, megérinti a karját, hagyd. Ők nem romboltak. Soha ilyen jól nem éltek a falvak­ban, mint most. Nem válaszol. Ti nem vagy­tok illetékesek. Ő az elnök. Ezek egyszerű ál­lampolgárok csak. Egy nő meg egy férfi, akik tudják, hogy meg fognak halni. Két idős em­ber, milliók életét tették tönkre. Néhány perc múlva egy kőkerítéshez vonszolják őket, és közelről belelőnek a testükbe. Két ember, akik, bár nyilván senkit sem öltek meg, több tízezer ember haláláért felelősek. Felelősek több millió román, magyar és német rabszol­gasorban tartásáért. Azért az elképesztő gyű­lölettömegért, amit szítottak. Milliók és mil­liók kilátástalan helyzetéért. A szabadság tel­jes hiánya. Milyen kifáradt, agyonkoptatott mondat. Tönkrement életek. Az életet nem lehet rehabilitálni, valahogy jóváírni. Egy ro­hadt élet. Nem lehet jóvátenni. Semmit jóvá tenni. Akinek rettegnie kellett. Aki éhezett, fagyoskodott, akit elhurcoltak, akitől elhur­colták azt, akit szeretett. Nem kapott gyógy­szert, nem kapott virágot, tapsolnia kellett, hazudni kellett, nem volt szabad beszélnie. Nem volt szabad beszélni. Ezt nem lehet jó­váírni. Valahogy jóvá kellene írni. Ott ül két öregember. Valóban gyűlöletes arcok. Látni, hogy nem értik. Nem értik meg, mi ez a gyű­lölködés. Csak azt tudják, hogy nemsokára kiviszik őket innen, és megölik őket, ezek a gyilkosok. Ott ül két öregember, akik tudják, hogy egy-két órán belül meghalnak. A férfi megnézi, hogy mennyi az idő. Az órájára pil­lant. Egyszerű mozdulat. Semmi sem fölösle­gesebb. De minden egyformán fölösleges. Ott fekszik, nyitott szemmel. Ott fekszenek. Két ember, akik soha nem voltak másokra tekintettel. Akik úgy tudták, hogy ez mindig így marad, ez így jó, így kell lennie. Ők lát­ják, hogy mit kell csinálni, aki ellentmond, az áruló, az árulóval végezni kell. Az ellen­féllel le kell számolni. Ez nem tárgyalás, ezek nem bírák, ezek az ország elárulói. A férfi le­gyint. Ráteszi a kezét az asszony karjára. Gú­nyosan nevet. Valakik rászólnak, hogy ne ne­vessen. Ilyen sátánian, és mintha még le is tegeznék. Valóban megszoktuk és megtanul­tuk utálni, gyűlölni ezeket az arcokat. Akik most vádolják őket, azokat nem látni. Ami­kor a kamera a vádlókat mutatja, amikor ők beszélnek, ezeket a filmrészleteket kivágták. Persze, közvetlen az életveszély. Csak hallha­tó, hogy valakik ingerülten, kapkodva, kia­bálva vádolják ezt a két embert. Akik olyan világot teremtettek, ahol közvetlen életve­szély van. Proletárdiktatúra. Fasizmus. Vagy mi. Mindannyian tudjuk, hogy mi is. Milyen is egy totális államban élni. Két idős ember. Megvetően néznek. Ezek nem értik, hogy mit csináltak. Nem szabad élniük. Nem lehet senkit sem megölni. Kivégzés, megölés. Valakibe közel­ről belelőni. Én nem tudom, mit kell csinálni. Hogy mi a helyes, mi lett volna a helyes. Nincs helyes. Nem tudom. Ne legyen ilyen többet. Ne le­gyen ilyen. Ne legyen ilyen, Uram. MAGYAR NAPLÓ 1990. január 5.

Next