Magyar Napló, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
Búcsúzunk az írószövetség halottaitól г Ács Kató (Kertész Lászlóné), Budapest, 1917. szeptember 9. Benamy Sándor, Sáp, 1899. május 6. Feleki László, Szatmárnémeti, 1909. jan. 9. Galgóczi Erzsébet, Ménfő, 1930. aug. 27. Hegedűs Zoltán, Kolozsvár, 1912. júl. 18. Horváth Zoltán Zsigmond, Kaposvár, 1927. márc. 27. Képes Géza, Mátészalka, 1909. febr. 1. Király István, Ragály, 1921. július 15. Lajta Kálmán, Hács, 1927. december 17. Nikodémusz Elli, Nagyszentmiklós, 1923. febr. 17. Raffai Sarolta, Kecel, 1930. dec. 22. Ratkó József, Budapest, 1936. aug. 9. dr. Szabolcsi Gábor, Makó, 1921. febr. 15. Szőnyi Sándor, Budapest, 1910. márc. 5. Tabi László, Budapest, 1910. okt. 7. Thury Zsuzsa, Budapest, 1901. április 22. Urr Ida, Kassa, 1904. november 25. Varga Imre, Békés, 1919. december 16. Weöres Sándor, Szombathely, 1913. jún. 22. Zsámboki Zoltán, Budapest, 1923. február 28. 1989-ben elhunyt társaink emlékét kegyelettel megőrizzük. A Magyar írószövetség új vezetősége ( 1989. december 19-én tisztújító ülést tartott a Magyar írószövetség választmánya, és megválasztotta az új vezetőséget. Elnök: Göncz Árpád. Az elnökség tagjai: Annus József, Cseres Tibor, Csiki László, Fodor András, Jókai Anna, Koczkás Sándor, Kovács István, Lengyel Balázs, Nagy Gáspár, Mezey Katalin, Takács Zsuzsa, Tornai József. A közgyűlésről és a platformról • CSAPLÁR VILMOS Azt gondoltam, hogy az írószövetség közgyűlésén nagyobb igény mutatkozik a szervezeti változásra. Nem pusztán politikai divatból, mert divat mostanában mindent átalakítani, hanem belső igényből. Nekem is megvolt az elképzelésem. Abból indultam ki, hogy mi az, ami él író és író között, és mi az, ami nem élő a szövetség működésében. Azt, ami nem él, félre kell dobni. Azt, ami élő, vagy élő lehet, formává kell fejleszteni. Teljesen személyes síkon abból indultam ki, hogy soha többet nem akarom úgy átlépni az írószövetség küszöbét, hogy megbánjam. Soha többet nem akarok olyan együttlétben, programban részt venni, ami untat, ami kidobott idő. Mi az, ami élő író és író között? Mindnyájan elsősorban egyszemélyesek vagyunk, mégis vezetnek szálak tőlünk más írókhoz is. Gondolatiak, eszmeiek, stílusbeliek, személyes szimpátiából eredőek. Mindezekből a ténylegesen létező kapcsolatokból köröket, műhelyeket kell alakítani. A legkülönbözőbb kapcsolatteremtési lehetőségek érvényessé válhatnak. Mert valóságosak, személyesek. Élni akarjuk a szabad életünket a magunk teremtette formák között. Lehet csoportosulni érdek szerint. Öszszefoghatnának a hatvan éven felüli történelmiregény-írók. Ha akarnak. Itt nem az irodalmi társaságok kétes értelmű rendszeréről van szó. Valami még személyesebbről, izgalmasabbról. Ezek a körök, műhelyek, nevezzük őket akárminek, egyenrangúak lennének, föderatív viszonyban állnának szervezetileg egymással. Összefognák őket: az elnök, a titkárok. Egy koordinatív vezetőség. Lenne egy kis adminisztrációs stáb, ami már úgyis megvan. Kifelé bizonyos kérdésekben egy lenne a körök szövetsége. Ez a koordinációs stáb kezelné a tagdíjakat, fogadná az állami támogatást, reprezentálná az egészet, ha erre szükség van. Különben a külföldi és belföldi szervezetek, személyek külön-külön, közvetlenül is tarthatnák a kapcsolatot a körökkel. A közös pénz elosztásaa kis egységek külön pénzekkel is rendelkezhetnének) évenként történne. A körök összeállítanák az éves programot, kimutatva, menyi pénzt igényelnek rendezvényre, utazásra, bejelentenék a szövetségi közös házbeli helységigényüket. A koordinációs vezetőség és minden körből egy pontos útmutatással ellátott tag alkotná azt a testületet, amely elvégezné az elosztást. Működését közelebbről szabályozni kellene. A körből való tagok személye esetenként változhatna, mert nemcsak a pénz elosztására jönnének össze, hanem minden olyan esetben, ami közös ügynek minősül, és közös döntést kíván. Sok előnyt jelentene ez az átalakulás. Először is jobban megfelelne a valóságos viszonyainknak, vonzalmainknak, az irodalom természetének, természetes életstílusunknak. Jobban tudnánk működni. Miért megyek el én valahova, ha elmegyek? Azért, hogy találkozzam azokkal, akikkel szeretek találkozni. Olyasmiket halljak vagy beszéljek, amiket akarok. Ha nem ez vár rám, nem megyek el. Ha el is megyek egyszer, másodszor már nem. Az úgynevezett szakosztályok végül mindig lecsupaszodtak egy kis aktívabb magra, vezetőségre, akik azt csináltak, amit akartak, amit tudtak. Vagy éppenséggel már ők se csináltak semmi érdemi munkát. Érdeklődés hiányában. A többiek meg kritizálták őket. Tele volt az írószövetségi életünk haszontalan órákkal. Ez a forma biztosíték arra, hogy ezután is így lesz. És ami még rosszabb: megmaradnak az álellentétek. Ha alkalmatlan formák közt élünk, olyan ellentéteink támadnak, amelyek különben nem lennének, vagy úgy fogalmazódnak meg a valódi ellentétek is, hogy félrevezetőek. A közgyűlés egyik fölszólalója, Lakatos István azt mondta: ne búsuljanak a fiatalok, úgyis arat a halál, egyre több helyük lesz a szövetségben. De hát ki a fene akarja ezt! Ugyanaz a félrevezető helyzetmegvilágítás, mint a sztálinista-kádárista időkben. Nem ismerős? Nekem nem az öregekkel van a bajom. Ami a közgyűlésen az új választmány összetételével kapcsolatban fölmerült, egy alkalmatlan forma következménye volt. Kijelentem, hogy nekem senkivel semmi bajom. Különösen hamisnak tartom, hogy író írónak a halálára vár. Csak hagyjuk egymást békén! Ne kelljen nekem minden három évben megválasztani egy testületet, amelynek a tagjaihoz túlnyomó többségben semmi közöm. Képviselnek engem, de nem engem. Megválasztottam őket, de nem őket. Lehetetlenség engem így képviselni, és ugyanakkor hogyan vonhatnám ki magam ebből a kényszerhelyzetből? Ha kilépek a szövetségből, a kívülállók számára akkor is író vagyok, író és írószövetség. Ki tartja azt számon a társadalomban, hogy ki tag, ki nem? Legyek dühös, közönyös, unott kilépő? Lehetnék, de ez sem felel meg a valóságos érzéseimnek: író, író. Én is írok, ő is ír. De lehet, hogy soha életünkben semmilyen közös ügyünk nincs, semiben egyet nem értenénk. Ha egymás fejtegetéseit kell hallgatnunk, akkor esetleg nemcsak unjuk, hanem majd utáljuk is egymást. Aki kellemetlen nekem, utálatos is lesz, ha kapcsolatban kell állnom vele. Olyan ez, mintha valakivel erőszakkal olvastatnak ki egy könyvet. Minden könyvnek megvan a maga olvasója. A másik íróval való haszontalan és meddő együttlét erőt vesz el mindkét féltől. A föderatív forma megteremtené azt a lehetőséget, hogy éljünk egymás mellett, ne untassuk egymást. Akkor és úgy kapcsolódjunk egymáshoz, amikor és ahogy értelmes. A régi szakmai tömörülés a nehézkességeivel, az üresjárataival, kényszerpályáival a sztáli- nikádári kor szüleménye. Amíg nem szüntetjük meg, úgy tűnik, mintha nem hinnénk el, hogy vége..Ültem a közgyűlésen, és meglepődve tapasztaltam, hogy mindjárt az elején választmányt választunk. Ráadásul fölfedeztem a nevem a választmányi tagok közé javasoltak listáján. Mit csináljak? Szóljak, hogy semmiféle hagyományos testületben nem akarok dolgozni? De hátha valami nagyobb szabású változás készülődik, ha nem is éppen az, amit én elképzelek. Aztán később arra gondoltam, hogy ha ennnyi jelenlévő azt akarja, hogy maradjon minden a régiben, ha ennyi energia gyűlik össze a folytatás érdekében, akkor mit hepciáskodom én? A második nap délutánjára kiderült, hogy semmi. Semmi változás nem lesz. Én még valószínűleg ültem volna tovább magamba roskadva, ha barátaim, akikkel a folyosókon közben már sok mindent megbeszéltünk, nem hívnak ki. Innen kezdve fölgyorsultak a dolgok. Legalább jelentsük be, hogy valamilyen külön testet alakítunk a szövetségen belül! Nem lehet, hogy semmi se változzon! Ismerjük el a minden marad-a régiben szavazás demokratikusságát, de tételezzük föl, hogy van ebben valami kis tehetetlenség is. És legalább magunknak adjunk lehetőséget egy számunkra alkalmasabb közeg kialakítására, ami biztos csak minimálprogram. Hogy legalább mi ne lépjük át a Magyar Írók Szövetségének küszöbét úgy, hogy közben azt gondoljuk, minek? Ez a Platform az újabb magyar irodalomért embrionális programnyilatkozata. Gondolom én. MAGYAR NAPLÓ 1990. január 5. 5 • CSALOG ZSOLT Levél most Pestről Válaszlevél Csalog Zsoltnak Jó Barátom, bár Te tudod már, tudatom mégis: elégelvén az újságvárást amottan, jövök Pestre újfent. Mer jó dolog a tenger megül gyönyörködni s örvendeni az újuló itteni életet, sokkalta szebb mégis közelbül látni. Erdélybül, mondjuk. Hol, igaz, toportyán férgek kerülgetik még az utakat, s a jámbor utasnak is egykönnyen farába marnak, mégis: hatalmasan megéri a kockázat. A szépséges arcok látása okán. Még ha könnyűvel áztatottak is azok. — De errül máskor majd (s másnak). Hármas hasonlításból szólva mit mondjak, ha fényezni nem kívánom a valót? Kimondom hát: Amerika s Oláhország után édesszép itthonunkba várt a legdúsabb világ. Kapkodom csak fáradt fejemet: kátyú, torlasz, mocsár, csikorog, zörög, s esik szét mindenünk. Bizon csalódni s keseredni jövök! Lám csak, ma is miért? Majd hogy a szélcsapás! Maradtam van bárhin inkább, sem hogy jó Földemen kelljen így nyögnöm! De mesélem: Küldtem volt Tinéktek Amerikából levelet, azt, kiben tanulságos mulatságul eléadám az egyszeri históriát, miképpen párzott olly meghitt nyilvánossan a gyarló emberpár az út porába, felejtkezve majd mezítelen paráznaságba, hörögve-túlvasikoltva emelkedve poklokig — de hisz emlékszel tán. Ugyan azt, kiben említém az odaátami száműzött magyarokat is, s az ő balgaságokat, minden épp száműzőik egyikének lengették volt a temjént s celebrálták a hűt s hót — ezt a levelet küldtem volt. Azkire Kegyelmed megkérdeztette éntőlem: ugyan lehet lesz-e belészúrni a mondatba, hogy „a szóbeszéd szerént” — már hogy tudni illik mind öszvessen csak a szóbeszéd szerént, s nem igazán a valóságba való részes ama Nagyságos Főminister a száműzötteknek száműzéseibe. Én mondám rögtön, hogy nem. Majd másodjára, hogy végigvettem újból mindent, változtattam a szavamon s mondám: NEM! Mer mi énrajtam magamon történt, azt nem „szóbeszédből” tudom, de tulajdon értelmem szerént! Nem olly rég volt, hogy feledjem: vesztem majd éhen, tengődtem fenyegetve s alázva azon atyámfiának pispeksége alatt, hátha majd futnék tán inkább Világnak — ÉN emlékezem most, nem más! S felelém meg Tinéketek, hogy igen, jó, hallgathatnék is éppen csendességgel tovább — ha puszta magamon esett vóna e galádság! De szavamhoz találok mégis, mer generátióm ment el a semmibe azon keserves évek alatt, hagyván maga után puszta űrt a jövőre, hogy keserüljük-kínlódjuk ,még majd soká-soká! — s mi végre? s ki számlájára? Magyaráztam: tanú vagyok. S hogy ténleg nem vért kévánok — de hát rend se legyen? s érték?! Végezénk a disputát eképpen, s parolázunk békébe — haragba mér vónánk ettül? Nem vívtuk végig a bajt, mer nem mondtátok, mint szokás, hogy emez communisták mivel jobbak amazoknál, kik amott az erdőn túl láda szám eregetik a halál álmot, nem vittük végig: ha emezek szelídebbek, az mit teszen? szelídebb tömlöcet szánnak nékünk, vagy szelídebben akarják reánk a dögvészt? vagy MIT, én Istenem?! — hagytuk, mer véltem: mi dolgunk vala, értelmes contractussal bevégeztetett. S akkor erre máma: a levelem, sajtóval nyomtatva. S benne, hogy az amerikás száműzött magyarok, akiket a szóbeszéd szerént nem oliy rég még épp ő segített száműzetni — s a többi. No ettül vagyok most tőd. Jó Barátom, Feri. Reményem még mindég: leszen itt egyszer democrátia, s mondhatod bízvást, mit gondolsz. Sőt, tegyed már mostan! Kívánom, mondhasd, ha hülyeség is. Határod ebbe csak annyi legyen, mennyit a köznevetségbül elbírni vélsz. Mondjad hát! De a magad neve alatt. S ne az enyimbe, írjad, s nyomasd ki sajtóval: hiszed, hogy ama nem olly régi Minister angyal vala, ki csak is a jóra esküdött, Ministernek is csak azért állt, hogy tisztének épp ellentételit tegye s készítse a pont másmillyen jövőt, de még csak ministeri fizetésit is mindent a Szent Antal perselyibe potyogtatta vala, fillérig, angyal szárnyát csak én nem láttam, kábult világtalanságomba — mondhassad! De én meg mondhassam ugyan úgy, amit meg én hiszek. Magam nevébe hadd tehessem! S ne kelljen eltűrnöm szájamba a Te hitedet. Bánom, hogy így lett. Remény lettem jobbat, meleget Veletek. Nem lett — hát nem lett. Ne gondold azt se, hogy olly könnyű elszánás: én mostan széthányom a berendezést — csak ha muszáj, teszi az ember. Csináljátok azér dogotok. Jedzé a Kedvet New York-i deákja, Pesten, az 1989-edik év végin. Kedves Zsolt! A mai nap — az elmúlt héten mindegyik — mámort és csüggedést hozott, váltakozva. Reggel karácsony utói meglepetésként láthattam a magyar irodalmat, amint legszemélyesebb ügyének tekinti a romániai forradalmat. Balassa Péter szerkesztői ünnepe az a tucatnyi kézirat, amelyet az ő karácsonyi szervezőmunkája nyomán itt föntebb olvashatsz. S aztán megtaláltam postaládánkban a Magyar Naplónak címzett leveledet . . . Kulinhoz szólsz benne, de én válaszolnék Neked, mert a hibát is én követtem el, s az elkeseredésem is a legnagyobb tán mindannyiunk közt. Zsolt! Egyikünk sem akarta a hitét szájadba adni, minthogy egyikünk sem gondolja, hogy a Miniszter angyal volt. Csak azt szerettük volna, ha az ellenőrizetlen vádaskodások és kósza információk idején — amelyek a korrekt le- és elszámolások esélyét rontják, s amelyek éppen, hogy kibúvót adnak a kibúvóknak — Csalog Zsolt, a munkatársunk árnyaltabban fogalmazna. Először mintha Te is beláttad volna ezt, később elhárítottad a módosítást, de akkor már (imprimatúra idején, évvégi zaklatottságban) a három szó bentmaradt. Bocsánatot kérnék Tőled, de ennél többet szeretnék: immár sértődésekre berendezkedett országunkban ne légy Te,is fennszóval sértődött, s ha mégoly menthetetlen hiba alkalmából is, próbálj meg elképzelni olyan együttműködést, amely nem a cenzúrával, de nem is a kéziratok puszta nyomdába továbbításával azonos. Óvásod jogos; ha nem írtad volna ezt a levelet, a helyesbítést — más formában — akkor is közölnénk. Bánjuk mi is, hogy így lett, de nem szeretnék, ha egyszeri vétségünk miatt ezután Nélküled kellene tenni a dolgunkat. 1989. december 2. Barátsággal: Reményi József Tamás