Magyar Napló, 1990. július-december (2. évfolyam, 27-48. szám)
1990-07-05 / 27. szám
1990. JÚLIUS 5. „A kréta önmagát hátrahagyva nyomul előre a fekete táblán, s elfogy, mire kész a vonal." Eörsi István (Ezt a verset 1989. június 26-án olvastam Győrben, a Szent Ignác-bazilikában, mely egykor a jezsuitáké volt, jelenleg pedig a bencés szerzeteseké. Fekete tussal, szép kézírással írták le ezt a verset, jól olvasható mementónak szánva.) „Jó volt nekem a jó és jó a rossz is; fájdalmaimmal is az élet folytatta magát. Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak, csakhogy összébbszoruljanak szívem körül a fák s az idő, melyben ott volt mindig egy másik, egy ismeretlen idő osztódó sejtje, rángott, hánykolódott, szakadt szét a jövőjére s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem." Csoóri Sándor: Jó volt nekem - A miág emlékművei, 1989. Ha olyan szerencsés volna a mai magyar irodalom, hogy az Ős-Szindbád, Krúdy Gyula úr a kortársunk lehetne, akkor Krúdy legendás könyvében - A tegnapok ködlovagjai - az őszi lombösszeomlás, a szeptemberi, első levélhullás alig is hallhatóan csendes és elhívó, elbúcsúzó hangjához, neszeihez hasonló szavak szólnának, szólítóan és elszólítóan, a Tékozló Szindbádról, Huszárik Zoltánról. Az Ős-Szindbád: Krúdy és a Tékozló Szindbád: Huszárik nem ismerhették egymást személyesen. És talán mégis ebből fakadt igazi és mégis személyes „ismeretségük". És ha már így és ekképpen, Krúdy Gyulától engedélyt immár nem kérhetvén, Huszárik Zoltánt a „tegnapok ködlovagjai" közé - ebbe a halhatatlan lovagrendbe - én önkényesen besoroltam, álljon itt ama legendás lovagról szóló híres vers két sora, mely vers különben arról „szól", hogy egy lovag elhagy egy várat, egy fellegvárat, legalábbis a nehéz kapuk kinyílnak, a vasrácsok fölemelkednek, a felvonóhidat leeresztik..., de azután? íme a két sor: „Itt se volt, el se ment." Ezt „tette" Huszárik Zoltán is: „Itt se volt, s el se ment." És egy másik „lovagrendi almanachban" is ott van az ő „hűlt helye" - a fiatalon, tragikus magányban meghalt író, dr. Belohorszky Pál A múlandóság lovagrendje című könyvében... Krúdy és Huszárik, két „ködlovag" a Közép-Kelet- EURÓPÁK „ködlovagi kultúrájában", amelyről alig is tud valamit az innen távoli (noha éppen csak a „Lajtán túl kezdődő"), nagyságos nyugati kultúra... Édesmindegy, mert attól még a közép-európai, a Duna menti kultúra él, létezik és annak legerősebb, legéltetőbb magja: a magyar kultúra! És ennek mind Krúdy, mind Huszárik tökéletesen a tudatában volt. Aminthogy az is „egyre megy" immár, hogy én néha úgy érzem: olykor csak órák, máskor meg mintha élet-évszázadok választanák el egymástól a két Szindbádot, akik közül - ama „örök vadászmezőkön" - ott bolyong Cholnoky László, Cholnoky Viktor, Csáth Géza, Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos és annyi más „ködlovagja" a mindenkori magyar TEGNAPOKNAK... Huszárik Zoltán a Magyarország-Svájc VB-selejtező mérkőzés napján halt meg. (Félve attól, hogy éppen a közvetítés idejére az ő tv-készüléke elromlik majd, még kettőt kölcsönzött tartalékul... Sajnos nem volt szüksége rá, s az ő saját készüléke sem romlott el...) Előző napon nálam járt Óbudán - az azóta eltűnt Krúdy-Óbuda egyik régi házában -, és ott fogadott velem, hogy Svájcban, tehát idegen pályán három - azaz 3! - nullra le fogja győzni Svájc labdarúgó válogatottját a magyar nemzeti tizenegy. És noha Ő a mérkőzést már nem láthatta - úgymond „élő közvetítésben", mert aznap kora délután, lehúzott ablakredőnyök mögött, égő olvasólámpa mellett, ágya körül tíz-húsz könyvvel (mert Huszárik „egyszerre" több könyvet szeretett olvasni, lapozgatni..) szindbádi álmában..., ami: éber álom volt mindig is! - elérte a riasztó révet, a halált és a halál - ez a Tékozló „stáció"! - meg is jelent, fogadta ama révben Szindbádot, a bolygó hajóst... Ami az óbudai fogadást illeti: Huszárik Zoltán nemcsak a győzelem tekintetében, hanem a 3:0-ás gólarány tekintetében is megnyerte ellenem. A fogadás tanúja, a fogadási kézfogás jelképes „kettévágója". Giti efelől bármikor megkérdezhető, Giti erről tanúskodik majd... Giti, akit Zoltán annyira szeretett, akit tündérnek tartott és nevezett, akivel annyi magyar és erdélyi népdalt, annyi református zsoltárt énekelt együtt, Giti, akinek Zoltán annyi virágot rajzolt és festett, Giti, aki annyira szerette Huszárik Zoltánt, a Tékozló Szindbádot, hogy egyszer ölbe vette, el akarta vinni őt a Kolumbus utcából, Zoltán lakásából, a veszedelmes filmgyár közeléből... valahová vidékre, Szekszárdra, Harkányba, Siklósra, Villányba, Máragyűdre... Sajnos, ez az utazás elmaradt... így Gizi a drávacsepelyi református templom paplakában berendezett szobába se vihette el Huszárik Zoltánt, mert Zoltán készülődött a máriagyűdi „zarándokútra" (noha nem volt katolikus vallású), készülődött a szekszárdi vagy harkányfürdői „sziesztára", és Gizi kész volt akár ölben is kivinni őt a Déli pályaudvarra, a „részleteket" is megbeszéltük már..., de mire eljött volna az „egésznek" a realizálása, addigra Zoltán elérte a rémes révet... Más, hosszabb „zarándokútra" kelt, ami azóta: ANNO DOMINI 1981t: tart... Zoltán és nők, a leányok, a kisasszonyok és az asszonyok... Egy igen jellemző epizódra emlékszem: Máté Marival kimentem a Csontváry-film egyik csodálatos forgatási helyszínére, hatalmas verőfény uralkodott, mediterrán azúr fény ragyogott az egész Zsámbéki-medence felett, és a zsámbéki román-gótikus templomromok között néhány „női akt" jött s ment, noha a kamera dolgozott. Huszárik Zoltán filmjeiben a női aktok soha nem jelentették magát a női meztelenséget, mint például Pier Paolo Pasolini vagy Jancsó Miklós csodálatos filmjeiben... Nem. Huszárik számára a női akt, a női test, noha valóban ruhátlanul, anyaszült meztelenül jelent meg a filmen, mégsem jelentette a meztelenséget, műalkotást jelentett - metafora volt -, aki volt, almi festmény vagy még inkább: egyegy meztelen női test mintegy külön „kisfilm" volt Huszárik nagyjátékfilmjeiben! Amikor Huszárik Zoltán - forgatás közben - észrevette Máté Máriát, aki Zoltánnak mindig is különösen tetszett, azonnal elvette a rózsákat és a többi virágot is az éppen a kamera előtt, a templomromokon heverő mezítelen leányzó öléből és combjáról, és az egész, hatalmas „latin-mediterrán-délövi" virágcsokrot Máté Marinak adta, nem kis gondot okozva ezzel a „lovagi" gesztussal Vayer Tamásnak, a Csontváry-film díszlettervezőjének, hiszen nem éppen Gül Baba rózsakertjében forgattunk... Hogyan és honnan szerezze be a filmbeli meztelen leányzó ölében és szép, hosszú combjain „szereplő" rózsákat, liliomokat, krizantémokat, fréziákat és más gyönyörű virágokat?... De Vayer Tamás, Huszárik legtevékenyebb segítője a Csontváry-film forgatásában, mégis beszerezte a pompás csokrot, ő tudja, hogyan és honnan... Az ostiai téli tengerparton brutálisan meggyilkolt Pier Paolo Pasolini, akárcsak Huszárik Zoltán, rajongott a futballért, és ő maga is (mármint a Tékozló Romulus Pasolini) futballozott a forgatási szünetekben a színészekből, a stábból, a fiatal _____________ statisztákból kiállított csapatokban. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy Pasolini, mint ezt nekem barátai elmesélték, igen jó labdarúgó volt, mégsem szerettek se vele, se ellene játszani, mivel a saját csapatára nézve adódott kritikus helyzetekben vagy olyan helyzetekben, amelyeket maga Pasolini kritikusnak ítélt meg [jóllehet ő maga mezőnyjátékos volt, sőt csatár és természetesen „balszélső"...], nemegyszer átvette a kapu védelmét, de ami még ennél is súlyosabb: rendszeresen átvette - mint játékos! - a bírói, a játékvezetői szerepkört, és több alkalommal, amikor csapata gólveszélyes helyzetbe került, Pasolini egyszerűen lest ítélt meg vagy szabadrúgást az ellenfél ellen, a játék szenvedélyének hevében...) Egyik régi írásában írta le Pasolini: a halállal nem szűnik meg a beszéd, a jelzés, az érintkezés, a jelenlét, a kommunikáció élők és holtak között, csak mi (a még... egyelőre...) élők többé már nem értjük meg a halál felőli „kommunikációt", az eltávozottak fontos üzeneteit és intéseit és nevetésüket sem... és honvágyukat sem... és bánatukat vagy örömüket sem... Ezt érzem én is mindig, mikor Huszárik Zoltánra, a Tékozló, Fantom-Szindbádra gondolok, akinek fehér fregattja, ez az örökösen bolygó fregatt, immár lassan tíz életéve, hogy kikötött a halál rémes és riasztó révében... Csapongva, játszva a visszavonhatatlanul elmúlott régi életórákkal, réges-régen lezajlott életévekkel - gondolok, emlékezek a dolgokra és a viszontláthatatlan helyekre, ahol Te veled jártam, kedves Zoltán, kedves, kedves Zoltán! De be kell látnom, hogy az emlékezés nem a múltakkal, hanem a jelennel, az éppen-most kezdődő és máris most elmúló-életpillanatoka függ össze. Emlékezem, anélkül, hogy végiggondolnám mindazt, amire Általad, Teáltalad emlékezhetnem megadatott! Nem emlékezés ez, csupán felidézés (de ehhez is előre és bátorsággal társuló idegállapotra van volna szükség!), meg nem állítva az emlékek - sokszor agresszív - áramának külön, belső idejét, a véglegesen befejezettet, amely mégis, bármilyen súlyos sorompót is lökünk elébe, behatol az éppen mostani, tiszavirág-életpillanatba, mintha a MÚLT ugyanúgy létezne még, mint egy mostani, mint egy a mostanira-mindjárt-azonnal rákövetkező pillanat, és amelyben a MÚLT elmúlik, a megidézésben, sajnos, másodszor is! Nyugodj hát, kedves Zoltán - ha „ottan" lehet - az Örökkévaló Nyugtalanságban! Te, Zoltán, tudtad: ha nem mi lépünk át a Rubiconon, akkor a Rubicon lép át mirajtunk... Te ezt a „két lépést" egyszerre tetted meg, s mégis: közel vagy, túlélően közel, világűri és mégis karizmatikus életközelségben! Volt valami különös Huszárik Zoltánban, amit a Csontváry-film forgatásakor figyeltem meg. Akár Szicíliában, Taorminában, Milazzóban, Castelmolában vagy a Lipari-szigeteken (Boli-szigetek, Tűzhányó, Vulkán-szigetcsoport), akár Bulgáriában, Burgaszban, Belogradcsikban, Szozopolban, akár Szovjet Közép-Ázsia sivatagaiban vagy Buharában (az egykori hatalmas bokharai emír székvárosa) vagy Taskentben, Khivában, akár Sopronbánfalván vagy a Felvidéken, Bártfán, Gácson, Léván, Lőcsén, Losoncon, Nyitrán, Érsekújváron, Galántán, Besztercebányán, Selmecbányán, Körmöcbányán, akár honi helyeken, a zordon és komor Vajda János-i helyeken, a Vaáli vadonban vagy a Gerecsében, a Bikolifák alatt jártunk, Huszárik Zoltán valamennyi helyen úgy volt jelen, mintha régen, nagyon régen - egy előző és elfelejtett életében tán? - már járt volna azokon a helyeken. De a megfigyelés lényege mégsem ez, hanem valami egészen más: valami baljós-bolyongó ott-tartózkodás, ahol „éppen" voltunk, és Huszárik Zoltán mintha soha többé nem akart volna arról a helyről, abból a városból, arról a folyóvagy tengerpartról, abból az erdőségből, arról a fennsíkról hazamenni, eltávozni, elmenni „máshová"... Az volt a benyomásom az ő jelenetről az egyes, úgynevezett „forgatási helyszíneken", hogy Huszárik Zoltán már mintha előre honvágyat érzett volna azok után a helyek után, ahol akkor éppen abban az órában élő valóban éppen ott volt... Talán érezte: többé nem tér vissza oda - már soha. Huszárik Zoltán sohasem úgy utazott, mint a turisták, akik számára az elért úticél, a város, a kikötő, a magashegységi fennsík, a székesegyház, a katakomba, a királysír, a kolostorkerengő, a képtár, új és idegen, tehát rohanvást megnézik, lefényképezik, levelezőlapokat küldözgetve onnan haza... Nem, Huszárik mindig és mindenhová hazautazott! Nagy hazája volt... úgy hívták: élet, úgy hívták: világ... Egyetlen hely sem volt számára sem új, sem idegen, csak szép... és ismerős, régről ismerős, noha először (és utoljára...) járt is ott... Itt van Zoltán, itt, nem messze tőlem, a semmiben... (Az emlékezés a közeljövőben megjelenő Huszárik-breviárium számára készült.) Tékozló Szindbád In memoriam aeternam Huszárik Zoltán DOBAI PÉTER ¡ I !¤ 1 n~ . Y -f*. 1 ГI f fizikáé !! „ HUSZÁRIK ZOLTÁN RAJZA •* *£