Magyar Napló, 1990. július-december (2. évfolyam, 27-48. szám)
1990-10-04 / 40. szám
1990. OKTÓBER 4. Meghalt egy regényhős GULAY ISTVÁN Meghalt egy férfi, akit a magyar történelem és saját kisszerűsége gyúrt a kor jellegzetes figurájává, akit a történelem emelt a „magasba" és taszított a „mélybe", akinek lénye, élettörténete annyira izgatott, hogy róla mintáztam a hetvenes évek regényének szánt Jós, a házi légy című művem egyik hősét. Ő volt szememben a kommunizmus kísértetét megélő Magyarország „élő hőse". Hős, aki csakugyan hősnek képzelte magát, akként tekintett szét a világban, akként nézett a néptömegek tagjaira (rám is), akik fejében ő gyújtott lámpást; ha másként nem ment, „beleverte a fejükbe" a világosságot. Tizenhét évesen szippantotta magába a kommunista ifjúsági mozgalom. Lelkes tagja a Rákosiék által szervezett provokátor csapatnak (bandának?), melynek feladata a szocdem és egyéb nem kommunista gyűlések megzavarása, tömegverekedések kierőszakolása volt. Aztán behappolta az ÁVO. Tejfelesszájúként kapott hatalmat. A szervezet beíratta az egyetemre, s húsz-egynéhány éves korában diplomás ávós hadnagyocskaként már magánautójával járta a fővárost. A hőskor gyermeke volt. A hőskor hőse. „Nélkülünk a Párt nem tudta volna megszerezni a hatalmat!" Önteltség, bátorság, büszkeség, dölyf, könyörtelenség, céltudatosság, gátlástalanság, a tömeg, s a tömeghez tartozó egyének kezelésének dolgában nem volt nála különb! A felsőbbrendű ember öntudata sütött minden szavából, mozdulatából, tettéből. Nem szégyellem bevallani: hite, tehetsége, kétely nélküli lénye, zöldfülűként, lebéklyózott. Idő kellett hozzá, hogy felismerjem, eltorzította a torz kor, melynek - véltem - sikerült totálisan a maga képére formálnia. Ekkor végre tiszta képet kaphattam róla. Bár utóbb - a Testületből történt eltávolítása után - érzékelte, hogy átgördült rajta a történelem, valójában mindig élt benne a felsőbbrendűség tudata, és megmaradt kapcsolata az „elbocsátott légióval". Négy-öt éve, utolsó találkozásunkkor, még meggyőződése volt, hogy mint kommunista, „más fából van faragva" (Sztálin). E tudat akkor is élt benne, amikor 1982-ben, a kisvállalkozások első (óvatos) engedélyezésekor, az elsők közt lépett „kapitalista útra"... Úgy gondolta, az Eszmével való felvértezettsége, no meg eszmehűségéből fakadó, kiváló kapcsolatrendszere oda hat, hogy vállalkozóként is különb lesz másoknál. Megbicsaklott tehát benne a kotkemény ideológia, de még mindig úgy képzelte, hasznára válik. Az író sorsa sem volt az övénél különb. Amikor a még élő hős boncolásához látott, az igazságszerzés fájó munkájára vállalkozott, százszor kiszolgáltatottabbnak érezte magát nála, minthogy abban a (hamis?) tudatban élt, hogy műve sosem lát nyomdafestéket. Hiszen elképzelhető lett volna egy élő hős élveboncolása 1987-88-ban, amikor a téma el- és kikerülhetetlensége nyilvánvaló lett számára?! Ám, ahogy a hősön, úgy az írói bátorságon is átzúdult a történelem. Alighogy elkészült a regény, máris megjelenhetett, viszont mire az Olvasóhoz ért, e hős már torz hősöcskének is csak töpörödött vala. A benne megmutatkozó rezsim sokkalta nagyobb, égbekiáltó bűnei és bűnösei is a nyilvánosság elé kerülhettek - az író és hőse marginális, mert túlságosan hétköznapi mezőkön találta magát. A napokban gyászjelentés érkezett: meghalt Makkendudh Béla (ez hősünk regénybeli neve). Aki sosem félt, de akit sokan rettegtek. Először a történelem tette félre, most a halál. Sokat szenvedett. A feje vitte el. (Isteni igazságtétel netán?) Agytumorja két évig élőhalottként lebegtette élet és halál közt. Vajon lesz idő, amikor az új nemzedékek kíváncsiak lesznek a kommunista párt hatalmát megszerző és azt éltető embertípusra? Vajon a történelem visszautalhatja őt (őket) és a művet is az elfelejteni való, érdektelen múltba? Úgy megyünk előre megint, hogy közben nem nézünk hátra? Nem mintha halhatatlanná akartam volna tenni Makkenduch Bélát, de - talán írói önzésből - mégis bánnám, ha örökre eltemetnénk, és soha többé nem emlegetnénk, nem emlékeznénk rá. Okulás végett! A Egy nyolcvanéves kihívás BODNÁR GYÖRGY A magyar modernség születése a költészet történetében akár naptári évhez is köthető. 1905: Ady Endre Új verseinek megjelenési ideje jelzi ezt a korfordulót. De vajon megalkotta-e a maga hasonló pillérét a magyar elbeszélő irodalom, hogy ráépülhessen a jövőbe ívelő híd? Ady Endre szerint igen. A Hét krajcár megjelenése után ő úgy üdvözölte Móricz Zsigmondot, mint Petőfi Sándor Arany Jánost. De a Hét krajcár csak felvillanás lehetett: belső tudósítás a korábban szótlan szegénységről, tehát egy új társadalomszemlélet megnyilatkozása, amelyben azonban a paraszti azonosságtudat közvetlensége feloldódik az érzelmességben. Az elbeszélés és a líra kölcsönös határsértése már korábban is kísérője volt a modern epikai kísérleteknek. Ezekben azonban a líra nemcsak elbeszélő modort testesít meg: új életszférák felfedezésének jele is. Vajon a Nyugat irodalmi forradalma miért nem kapcsolódott közvetlenül a századforduló premodern elbeszélőihez? S Móricz Zsigmond miért beszél úgy a századelőről, mint levegőtlen senki földjéről, amely lebunkózott vagy önfeladó magyar tehetségek temetője? Tény, hogy pályakezdésének hosszú kínos korszakában konzervatív eszmények között tétovázott, s amikor Osvát Ernő biztató szavai a modernek közé vonzották, ő nemcsak a népnemzeti harmóniától fordult el a Nyugathoz vezető damaszkuszi úton, hanem a Hét krajcár melodrámájától is. Czine Mihály, Móricz Zsigmond hosszú pályakezdő kísérleteinek gondos mérlegelője úgy véli, hogy a Hét krajcár inkább csak ígéret volt, az igazi lázadás társadalom- és műfajszemléletben egyaránt az 1910-es Sárarany. Azóta az Új versek beépült a magyar verskultúrába, s nemegy darabja szülőidejéből kinőve is képes bizonyítani érvényességét. S a modern magyar próza történetéből is idézhetünk olyan műveket, amelyek folyamatosan részt vesznek a múlt és jövő történelmet alkotó párbeszédében. Például Kosztolányi Dezső regényeit, vagy Móricz Zsigmond életművéből is az 1911-es Isten háta mögöttet. De mit mondhatunk a Sárarany utóéletéről? Újra Czine Mihályt idézve: „A Sáraranynak-részint erotikus híre miatt - nagy könyvsikere lett: megjelenése évében négy kiadása fogyott el. Kritikai visszhangja azonban jóval szerényebb volt, mint a piaci sikere. Igazi megértők kevesebben jelentkeztek, mint a Hét krajcár után." A korabeli kritika lehetett meghökkent, vagy hiányolhatta a távlatot. Az egész hosszú utókor tartós zavara és hallgatása azonban a Sárarannyal szemben már aligha tekinthető múló kortünetnek. S a perújrafelvételben aligha számíthatunk a kortársi tanúkra is. Olyan nagy hatással volt rájuk Móricz Zsigmond nyers és őszinte parasztszemlélete, valamint konvenciótlan erotikaábrázolása, hogy ezekben megtalálni vélték a regény titkát is. Schöpflin Aladár például már 1911-ben részletesen és hitelesen írja le Móricz Zsigmond alkotáslélektanában a lávaszerűséget, szemléletrajzában a komorságot, s mikrovilágában a megfigyelés és a pontos emlékezet szerepét. A Sáraranyban testet öltő regényről azonban csak annyit tud mondani, hogy a magyar irodalomban első igazi példája valamely szélesebb társadalmi terület áttekintésének, melyet áthat a nagy szenvedelmek rajza és egy nagyszabású egyéniség részletesen kidolgozott képe. Ma ezek a summázó érvek bizonyára meggyőzik az olvasót, hogy szemben a kor uralkodó kritikai véleményével, a Sáraranyt, ne novellafüzérnek, hanem regénynek tekintse. De mit ér a mai olvasó ezzel a meggyőződésével, amikor Krúdy Szindbád ma már rég bizonyította számára, hogy a novellafüzér hitelesebb epikus összefoglalása lehet egy kornak, mint az öröklött regényelveknek megfelelő nagy kompozíciók. Ez az olvasó tehát, ha úgy érzi, hogy a modern Móricz Zsigmond első regénye csupán irodalomtörténeti kísérleti érték maradt, ott keresi a gondolatmenet folytatását, ahol Schöpflin Aladár abbahagyta: arra a kérdésre keres választ, mi a közös nevezője a Sárarany széles társadalomrajzának, erotikaábrázolásának, lélektanának és rémtörténetének. A Sárarany mai olvasója először bizonyára arra figyel fel, hogy milyen széles történelem- és társadalomrajzzá tágul Turi Dani helyzetképe. A regény első fejezetében a falukép mögött csakhamar megjelenik a Karay család története, amely leplezetlenül követi a Károlyiak igaz történetét. Benne van ebben a család meggazdagodása a szatmári béke után éppúgy, mint a nemzetiségi probléma felbukkanása, amelyet az uradalom sváb és román telepítése idézett elő. A regény harmadik fejezete gazdasági helyzetképet foglal magába, amelyben a meglepő egy újnépies ideológia megfogalmazása: a pogánykultusz és a napkeleti lelkivilág mitologikus védelme. Ez a két indító fejezet akár a Puszták népe történelmi szociológiájának előképe is lehetne. De a mai olvasót aligha elégíti ki az utólagos tudás: bizonyára arra kíváncsi elsősorban, hogyan viszonylott a keleti lelkűlét e kultusza ahhoz a magyarságképhez, amelyet Móricz Zsigmond a századforduló népnemzeti szellemiségétől örökölt. A korszak irodalomtörténésze Justh Zsigmondra és forrásaira gondolhat, de nincs meggyőződve róla, hogy ezt a társítást a konkrét hatáskutatás is igazolná. Számára is kétségtelen azonban, hogy a regényt indító történelmi és szociológiai fejezetek egy naturalista regényeszmény szülöttei. Móricz Zsigmond elődei közül Ambrus Zoltán már a századvégen szembenézett a filozofikus regény többletével és kockázatával: „A bölcselők századában - írja - a magasabb cél érdekében megkövetelt igazságok kizárják maguk közül a fictiót, s a képzelmi elemtől tejesen ment regény filozófiainak nevezi magát... S ezek a tudálékos, tanítgató regényírók korántsem a kontárok közül valók, az új elveket a mesterek egész sora testesíti meg, melyek hatása - még az orthodox táborra is - nagyarányú. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett." Természetesen felelnie kellett Móricz Zsigmondnak is, s az utókor nem történelmi és társadalomtörténeti ismeretanyagainak elvontságát kéri tőle számon, hanem az elvontságnak, mint regényi közegnek a hiányát. A Sárarany írója azonban hamar hátat fordít a filozofikus társadalmi regény naturalista eszményének, hogy teljesen átadja magát az ösztönélet ugyancsak naturalista indítékú ábrázolásának, amelyben még a paraszti felemelkedésvágy is beolvad a hős szenvedélyének természetrajzába. Ez a szenvedély egyforrású, de sokágú Túri Dani egymás mellett és egymás után sok konfliktust él át. Meg kell küzdenie házassága válságával, melyet egyszerre idéz elő két ember másságának feloldhatatlan ellentéte, és egy véletlenül találkozó férfi és nő alkati különbsége. Szembe kell szállnia kicsinyes, lehúzó közösségével és önnön győzni akarásával, amely az emberi élet minden más értékét maga alá gyűri. S át kell élnie a pillanatot, amelyben felszabadulnak irracionális erői, és gyilkossá teszi „a legfelsőbb emberi izzás". Ezt a hármas szorítást nem bírja ki Túri Dani, sárrá válik benne az arany. Alkotója szerint, mert sár a világa is, amely lehúzza és magába fullasztja. De ez az írói értelmezés csak a regény summázata és a cím sugallata lehet. Az egész mű nyers, vad és forró lávaömlése gazdagabb jelentéstartalmakat sejtet. Ezek összefoglaló neve a szenvedély lehetne, amelynek ábrázolására aligha alkalmas a Sárarany írójának módszere, a racionalizmustól soha elszakadni nem képes naturalista lélektan. Sáraran, 7 7HOKGZi штор 11