Magyar Napló, 1992 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 1. szám
* 1992. JANUÁR 10. * VAS ISTVÁNRÓL A költészet megbízhatósága Életművének külső körén találkoztam először Vas Istvánnal. Ahogy sihederkoromban kóstolgattam a világirodalmat — legfőképp a verseket meg a verses drámákat —, mindegyre az ő nevén akadt meg a szemem, mint fordítóén. Az övén, meg Szabó Lőrincén. Akkor egy darabig úgy képzeltem, ők ketten felosztották egymás között a külföldi költészetet, s bizonyára méltók is voltak e feladatra: fordításaikat tehát eleve megbízhatóaknak tartottam. Mindmáig maradt valami e gyermeteg vakhitből: egy Vas István-fordítást hajlamos vagyok ab ovo szavahihetőnek fogadni el. Nem is csalatkoztam. Milyen sokfelé kalauzolt! Ő nem, ő sem volt már önmutogató fordító bűvész, hanem nagyon is alkalmazkodó, stílus- és formahű; nem félt elveszíteni, átöltöztetni énjét, amiként a széles spektrumú tájékozottságtól, befogadóképességtől sem félt. Magyarán: a műveltségtől. Pontos, nehézkes, aggályos, körmönfont, csapongó, vakmerő volt a műveltsége, mikor milyen változatra volt szüksége (vagy szükség, úgy egyáltalán). Sajátságosan irodalmi volt ez a kulturáltság, Vas István lételeme, szökellő, ha kíváncsiskodni, lelkiismeretes, pontos, ha magyarázni, megértetni, közvetíteni kellett. Irodalmi író volt életműve minden porcikájában, s tán ettől oly vonzó sokunknak, olyanoknak is, akik nála jóval, de még nálam is nemzedékkel fiatalabbak. Mit tehet ez az egy ember, s mit tehet mást a költő, író, írástudó mesterember, mint hogy „irodalmi” legyen? Még az a költő is az volt, de mennyire, aki e balul sikerült ítélettel marasztalta el Vas István egyik mesterét, Kosztolányit. „Milyen kevés élet, mennyi irodalom!" — sóhajt fel Vas mártír költő-barátja naplójának olvastán, de hát „átcsap az élet a meddő szavakon", s az ő lírája éppen a legperzselőbb, legtestiesebb, legkalandosabb élet, és a legmohóbb, az örökké kielégíthetetlen ismeretvágy érintkezéséből születik; egy női test megpillantásának, az „örök város" meg a többi színhely, mondjuk Sárospatak meg újron-újra Budapest révületének, illetve egy váratlanul eltolt sormetszetnek, kiszámítottan megbicsakló rímnek egyenlő súlya van benne, mindegyik élménnyé érik, s megannyi jótékony esztétikai áramütéssel lepi meg az olvasót, aki az értelem hol önmardosó, hol már-már hedonista aktusának részesévé válhat. Meglehet, azért kötöm tapasztaltabb, megállapodottabb, sajnos, hozzátehetném, állottabb fejjel legszorosabban fordítójuk költői, emberi alkatához az angol metafizikus poéták, legkivált John Donne hangnemét, esze és szeme járását. A ,,bolha"vers meg az a „vetkező kedves" érzékiségtől és logikától csillog-villog magyarul. Pedig hát az apollinaire-i melankolikus hangaszálat sem igen lehet másképp akár csak elgondolni is nyelvünkön, de például - tengernyi példa közül - a Tartuffe vitriolos, vidítóan szellemes tragikumát sem. Egy bensőbb körön kezdek azért rájönni végre már magam is, mennyire nem rangsorrend a koncentrikus körökbe való lépdelés — bújni kezdtem tanulmányait meg emlékiratait. Lapozzák föl (újra) Az ismeretlen istent: mennyi fölismerés, milyen kevés elfogultság! - parafrazálhatnám tulajdon verssorát. Az ismeretlen istent - de Istent is, ne feledjük Vas István sohasem nagyhangú, magabiztos, de mindig jelen lévő metafizikumát! - érteni és értetni kívánja, miközben magyarázza Horatiust vagy Babitsot vagy Petrit, vagy éppen műfordítói életműve kudarcairól ad tételes felsorolást egy későbbi, briliáns tanulmányban - tessék, most rám cáfol, ellenem bizonyít, dehát mindenféle ajnározástól idegenkedő lénye miért ne védhetné meg magát akár utólagos méltatóitól is -, tehát miközben bejárja, föltérképezi egyegy költő alkatát, természetét, látnivaló, aközben érti meg igazán: nem eleve tud, prekoncepcióból, igehirdetésből vagy pártfogásból, hanem arra is a kifejtés során jön rá, amit érzékeny ízlése kezdettől sejtett már: ez is a műveltséghez tartozik. Meg az esszé tan leghitelesebb, leginkább teherbíró, időtálló változatához. Önéletrajza az úgynevezett irodalmi életnek és személyes történelmének szerényen nagyigényű krónikája. Nagyigényű, mert hiszen az intim szférától, a szerelmi örömöktől és sanyarúságoktól, az üldözött lét megpróbáltatásaitól kezdve a kor szellemi közérzetéig, irodalmi vitákig, csoport- és jellemrajzokig tágítja megfigyelése körét; de szerény is, mert nem önigazoló hevület, melldöngető hencegés vagy éppen pózos önostorozás szólal meg benne, mint ahogy nemzetnevelő szózatokra sem nyitja száját, hanem az átélő tanú, a megfigyelő, értelmező tudat nemegyszer önironikus hangján beszél. „Nem emlékszem pontosan", „lehet, hogy nem is úgy volt", efféle mondatok húzódnak végig a tanúságtételen. A Saskeselyű... számomra legérdekesebb fejezetei a harmadik nemzedék tagjairól adott, markánsan egyénített portrék, az „összejárások", a társasági élet keserédes leírásai; de bizony találónak vélem a Coriolanus (azaz Németh Lászlót-portrét, s megfontolandónak, amit az Új Szellemi Fronttal kapcsolatban egyes írók hatalomtól való megigézettségéről mond. Belső kör (vajon?): a költészete. Ehhez jutottam el legkésőbb. Talán azért, mert túl sokat hallottam józanságáról, racionalizmusáról? Egy biztos: póztalan költészet ez, legtöbbnyire csak kérdezve állít, csak te-