Magyar Napló, 2010 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2010-01-01 / 1. szám

JANUÁR Nem házból, nem villamosból nézem, amit évről évre, úgy állok a Duna parton, mint az idő tengelyében, szemben a nagy áramlásnak, lélegző, eleven óra, tükörképem és az árnyam jelenlétem mutatója. Hiába járunk egyszerre, mégsem ugyanazt jelenti az ahonnan, az amerre, árnyékom a sötét semmi földi játékába szédül, tükörképem báva torza úgy tekinget föl a mélyből, mintha a víz mosolyogna. A folyó látványba fordul, s látszatának valósága mintha folyna, mégis arcom másán vibrál csillámlása, mintha állna, míg a tükrén véletlen mozdulatomra kerekedik olyan örvény, hogy a Dunát elragadja. Emitt mustszag bársonyában szöszmötölő muslicák, amott szarka húz az ágra szárnyából csörgősipkát, seregélyhad csap a kristály­felhőből, mint őszi villám, tárva-nyitva áll a föld, ki a gazda? hol a csősz? Ágh István Az idő tengelyében Mintha nem is lenne isten, s nagyon messze, hogyha van, saját csöndjébe hull minden, lassú lapulásba hal, haltól ütötten a csónak koccan lenn az alvó tóban, vagy az utolsó pohár valakinek a fogán? Szüret után Egyik hullám az előbbi sírjába hull, míg a másik szétfröccsenve rávetődik, s azzá válik, ami már nincs, s mint percekre szakadt évek szivárvánnyá lobbant habja, egész életem emléke tódul rám a káprázatban. Valami uszadék bukdos, mintha átszűrődni látnék az idegen maszkos arcon, az enyémen, egy diákét, s lehetetlen fölidéznem azt a tűnődést, a hangot, hogy mit érzett, kire nézett, s vajon én voltam-e akkor? Olyan közeli a távol, amilyen messze a tegnap, lassan nem is marad másom, csak az, ami végleg elhagy, előbb, mint amilyen rég volt bárhol való jelenlétem, mire fordul az árnyékom, kiderül, ha tovább lépek. Benti falról ronggyá tépett szőlőlugas árnya int, kulcslyukon szökött kísértet válik éjjé odakint, tőkék karós őrezrede strázsál a sötét semmiben, le is szerelhetne bár, ha egy jómadár se jár! 3 LÁTHATÁR

Next