Magyar Nemzet, 1902. január (21. évfolyam, 1-27. szám)

1902-01-01 / 1. szám

1902. január 1. MAGYAR NEMZET, voltosnak, vagy Indiába s a gyarmatokra. A mi nagybirtokosaink másod­-, harmad­­szülött fiai maguk is benépesíthetik Felső- Magyarországot és Erdélyt s nem kell a földgörab másik oldalára költözniök. Ez volt közel egy évtized óta tartó publiczisztikai agitáczióm eszmemenete és tartalma. Mint minden új eszme, kezdetben félreértéseket okoz, utóbb azonban meg­tisztul. A magyar nemzeti államnak eképp való kiépítése ma már nem pusztán elvont vágyakozás vagy elszigetelt törekvés, mind­inkább belefut az a közszellembe s mind­jobban hozzájárulnak ahhoz a leginkább érdekelt felek. Az akcziót kezdettől fogva társadalmi­nak szántam s határozottan appelláltam a társadalomra, hogy iparkodjék ez irányban veszteni a magyar nemzeti konszolidácziót. .Nem is szakíthat ez akczió társadalmi hát­erével és eszközeivel, habár a kormányra is nagy és súlyos feladat vár. Hogy a két szerepkör közül mekkora az államé­s mek­kora a társadalomé, ehhez szükséges állam­férfiús bölcseség és gyakorlati éleslátás. Mind a kettő teljes mérvben megvan Széll Kálmánban s e téren legközvetlenebb munkatársában, Darányi Ignáczban. Óriási nagy horderejű volt már a múlt évben a Széll-kabinet azon elhatározása, hogy a síkföldön többé hitbizományt nem ajánl a koronának, hanem csakis erdőgaz­daságon s főleg Felső-Magyarországon és Erdélyben alakítható új hitbizomány. Darányi Ignácz a múlt évi költségvetés tárgyalása alkalmával gazdasági és szoc­iális, valamint népesedési okokkal indokolta meg a kormány és a korona elhatározását. Tel­jesen igaza volt. A nemzeti érdek pedig kiragyogott azon másik kijelentéséből, hogy nagy állami és nemzeti érdek az, ha a fel­vidéken és Erdélyben nemzetileg megbíz­ható családok terjeszkednek. De szinte még fontosabb Darányi Ignácz legújabb állásfoglalása, a­melyre legelső­sor­ban talán az adott alkalmat, hogy a felvidéken a porosz nagybirtokosok terjeszkednek a magyar nagybirtokosok helyett. Hohenlohi herczeg, Heintze és Tiergarden nagy erdő­vásárlásai a felvidéken ismeretesek s egyik legutóbbi munkámban fölhívtam reá a köz­figyelmet. Darányi Ignácz legnagyobb sikerű gyakorlatiassággal lépett közbe. Megvásá­rolta és megvásárolta azon felvidéki erdő­ket, a­melyek idegen kézre való jutás ve­szélyében forognak, mint forgott a Csorba­tó és környéke. De végre sem vásárolhat meg minden erdőt. Épp azért felhívja a társadalmat, név­­szerint a nagybirtokosokat, hogy az idege­nekkel szemben vásároljanak a felvidéken erdőket. De hogy ezt tehessék, parczellázza­­nak a sikföldön. Eképp pénzük lesz az erdő­vásárlásra s az Alföldön szocziális bajokat orvosolnak. A nemzet jövőjére messze ki­ható ez állásfoglalását Darányi Ignácz kö­vetkezőleg adja elő: A m. kir. földmivelés­­ügyi minisztérium 1902. évi előirányzata, szemben a folyó évre megszavazott költség­­vetéssel, összesen 2,286.077 korona költség­­növekvést mutat, a­mely többlet az egyes számadási ágazatok között a következőképp oszlik meg: 1. Az állami erdők szükséglete 1,113.668 koronával nagyobb, a­mely többlet leg­nagyobb részében hegyvidékeken fekvő magánerdők és kopárosodó területek meg­vásárlására fog fordíttatni, hogy ez­által ezen erdőterületek fentartása és okszerű fejlesztése biztosítható s másrészt a további kopárosodások meggátolhatók legyenek. Ezzel a vásárlással szemben s a fel­merülő kiadás ellensúlyozásával hasonló értékű s oly állami erdők kerülnek 1902. évben eladásra, a melyeknek talaja a mező­­gazdasági mivelésre kiválóan alkalmas s a melyek oly helyeken fekszenek, a hol gazda­sági és szocziális szempontok a parczellán­­kinti eladást indokolttá teszik. Ezzel meg fog történni az első lépés arra a rendkívül fontos közgazdasági akc­ióra nézve, a­mely a kötött forgalmú s mező­­gazdasági művelésre alkalmas alföldi birto­koknak parczellázás útján történő értékesí­tését s az ekként felszabaduló tőkének hegy­vidéki erdőbirtokokban való elhelyezését c­élozza. Az állam, a­midőn ezen kérdés gyakor­lati megoldását kezdeményezi, egyrészt példát nyújt a nagybirtokosoknak arra nézve, hogy a birtokáthelyezéssel kapcsolatosan, kellő körültekintés mellett, az eddigi jövedelme­zőség a jövőre is biztosítható s másrészt nemcsak kielégíti az Alföldön mindinkább mutatkozó földéhséget s ez­által a legbizto­sabb gátat veti a szoczializmus téves tanai elterjedésének, hanem egyszersmind meg­gátolja, hogy a hegyvidéki erdőterületek és havasok külföldiek kezére kerüljenek. E kiszámithatlan horderejű szavakkal, de egyszersmind óvatos és gondos kézzel a hivatalos magyar nemzeti politika talajába ültette Darányi Ignácz azt a magot, mely remélhetőleg csakhamar kikel, terebélyes fává növekszik s óriási ágait kiterjeszti az egész ország fölött. A legmelegebben üdvöz­löm Darányi Ignácz épp oly gyakorlati, mint hazafias állásfoglalását. Egyelőre szű­­kebb körre terjed az. Látszólag nem fog­lalja magában a magyarság zajainak ki­bocsátása által az ország földjének meg­hódítását. De az elvetett magban minden csira benne rejlik és szükségképp ki fog kelni valamennyi. Az állam példaadása mellett társadalmi úton akarja Darányi Ignácz megvalósítani a nagy átalakulást. A példaadást ki fogja egészíteni a rábeszélés s a hazafiságra való appellálás mellett a magánérdekeknek a köz­érdekkel való megegyezése. Meg vagyok győződve, hogy a Darányi és Széll-kabinet által eképp megindított akczió nagy eredményeket fog létrehozni, mert nagy az igazság, melyben gyökeredzik s nagy a czél, melyet kitűz. Logikai kényy­­szer fogja vinni ez akcziót a széles határok felé. A tények ereje azt fogja eredményezni, hogy az állam nem csak példát ad, hanem egyszersmind vezetni fogja a társadalmi mozgalmat. Vezetni aképp, hogy meg­könnyíti a birtokcsere nehézségeit s enyhíti a változás által okozott kellemetlenségeket. Előbb-utóbb vezetni fogja a mozgalmat aképp is, hogy a kincstári kezelésben már reorganizált erdőket adja hitbizományi ke­zelésbe, mert a nagybirtokosok aligha fog­nak vesződni többnyire megrongált magán­igen helyes távlatot, mily tökéletes volna emy! De még a csekély ellenvetés daczára is szíve­sen elismerj­ük a képnek előkelő minőségeit. Koloritja oly derült, oly egészséges és tetszetős, laupa szőkeség és csupa ezüst. A nagy talen­­tm Bosznay fényesen bizonyította e képen tudásának egész nagy mértékét. Átmegyünk a második terembe. Mindjárt a bejárattól jobbra találjuk Basch Gyula Mile­'H­ejünk?­ezimű kiváló festményét, melyet fajra n Nézve alig tudnánk helyesen minősíteni, mert épp oly hatásosan jellemző rajta a genrekép, mint a mily megkapóan igaz a téli táj, mely­ben a csecsemő gyermekét keblén szorongató szegény asszony doho­g. Szemközt jő velünk a je­­ges fagyos után, melybe a városligetbe robogó hintók sötét csapásukat vágták. A szegénység, a nyomor besz­­­e szegény asszony bánatos magatartásából, egész megjelenéséből, félénk, téveteg tekintetében szólal meg a rettentő kér­dés: Miből éljünk? Egész, szomorú élettörté­netet olvasunk le e szegény asszony gondtelt arczáról és aggodalommal forgatjuk lelkünk­ben kétségbeejtő kérdését. A genre kifeje­zésének megkapó hatását még sokszorosan nö­veli a fölötte sikerült tájkép, mely környezi. A­z ólmos, szürke levegőben szárazon mered­nek széjjel a fák görcsös ágai; fagyos, piszkos, városi hó födi a talajt; a háttérben sötétszürke, sűrű tömegekké szorulnak össze a liget facso­portjai. És az egész fagyos magányra barátság­talanul száll alá a téli nap kora szürkülete. Oly hideg van e tájképben, hogy az ember, előtte állva, összébb húzza mellén a kabátot. A hangulat ezen a képen valóban gyönyörű, a kifejezés megkapó. És épp ezért áll a látogatot­­tabb napokon a közönség n£ej” csoportokban a az ő város­saját szívét, asch Gyula festmény előtt. Megismeri a ligetét és megtalálja látványát . Nem habozunk kimondani, hogy eddig kiállított képei között ez egyike a leg­jobbaknak. Mellette találjuk Ujváry Ienácznak Özvegy asszony udvará-t, melyen voL­t a virágos ta­vasz dalolja repeső szinpomp­pát. Ez a kép csupa virág, csupa szin, csupa-' fény. Pompás, vidám, gazdag hatású. Jó kedvet kelt a néző­ben ; mosolyog, a­ki ránéz. A ház falának men­tében virágzik az orgona, virágzik az almafa, még az árnyék is, melyet a sok virág a falra vet, csupa színpompa, zeng és harsog az újra viruló élet és symphoniáját teljessé teszi a sze­met kereső verebek csipogása, melyekre az ajtó közelében ráles a fekete czicza. De, haj­­epom­pás képre is ráveti a bánat az árnyékát, át­tetsző, könnyű árnyékát, mely nem tud ugyan megküzdeni a ragyogó verőfénynyel, de mégis érezhető annak lelkében, ki mindenre tud figyelni. Mert íme, a kapu ajtaja be van zárva; meglátszik rajta, hogy nem igen nyitogatják; az udvaron sincs senki; valami szelid elhagya­­tottság hangulata dereng az udvar árnyas ré­szén; kissé megilletődve veszszük észre, hogy itt csak a fák és a madarak örvendenek; az ember nem igen. Nem bizony. Mert ez az öz­vegy asszony udvara. Itt hiába termi virágát a tavasz, hiába csipog a madárka, nem igen veszi észre senki. Ennek a háznak táján hiányzik a szerelem. E nélkül pedig nincs igazi öröm az életben. Szépen, szellemesen magyarázza ezt Ujváry azoknak, kik a képben az értelmet ke­resik. A tiszta művészet kedvelőinek pedig szolgál a széles, bátor kivitellel, mely számos egyéb kiállított festményeit oly értékessé teszi. Túri Ödönnek öt festményét csoportban kell megdicsérnünk, mert egyikük oly szép, mint a másik. A paraszt; Keperakás; Pacsirta-szó mellett; Falusi Don Juanok; Lepsényi paraszt­udvar : mind megannyi hű és igaz képe a falusi életnek, a paraszt ember mindennapi munkájá­nak. Túli igen értelmes festő; gondosan figyeli meg tárgyát és avatott kézzel, finom ízléssel adja elő érdekes islyl-jeit. Mi több, ő a leg­­magyarabb festők egyike a tárlaton, és e te­kintetben fényes példakép szolgálhat sok pálya­­társának. A tárlat egyik legnépszerűbb, legcsodáltabb képe Brunningeni Flesch Ludmilla nagyobb terjedelmű műve, Krisztus imádása, mely vég­hetetlen bájjal, bámulatos művészi finomsággal, igaz, tiszta ihlettel adja elő a jelenetet, mely­ben a szűzanya keblén nyugvó kis Jézuskát az égből alászállt angyalok őrzik, a pásztorok pedig imádják. A kép három részre van osztva, — a régi Triptych-ek módjára, — de valójá­ban mégis csak egy jelenetet ábrázol. Az oldal­kereteken túlévő alakok csupán kompozíc­ió­­ban állnak kívül a közép­képen; tárgyra nézve azonban szükséges kiegészítői, hozzá tartozó részei. A festmény nem csupán tárgyának ben­­sőségteljes meséjével, világos, kerekded berende­zésével, hanem még nemes és előkelő előadásá­val is vonzza a nézőt. A szűzanya véghetetlen boldogságának kifejezése, az angyalok égi szép­sége és ihletett bája, a pásztorok jámbor ima­ ___________________________________

Next