Magyar Nemzet, 1904. szeptember (23. évfolyam, 209-234. szám)
1904-09-01 / 209. szám
hrmnk Szerkesztőség: Vll., Miksa utcza 4. szám I. em. Telefonszáma: 58—92. w.nwyi^, «.'»"Ji ^■ Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 209. szám. Csütörtök, szeptember 1. Egész évre 11 kor., félévre 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi út 54. szám Telefonszáma: 52—73. Olaszország és a monarchia. Budapest, augusztus 31. Valrombrosóban folynak a tárgyalások az iránt, hogy monarchiánk és Olaszország gazdasági forgalmát egy újabb periódus tartamára szerződésileg szabályozzák. Higgadtan és kölcsönös jóakarattal folynak a a tanácskozások, aminthogy a gazdasági problémák megoldásának útját másképpen egyengetni alig lehet, és amint az politikai szövetségesek között csak természetes. Mialatt azonban a siker reményével törekednek rá a két nagyhatalom képviselői, hogy a két hatalmasság között a kapcsolatot gazdaságilag is megerősítsék, a monarchiában is, olasz földön is sajnálatosképpen olyan híresztelések nyernek tápot, olyan fejtegetések olvashatók, melyek azt a látszatot keltik, mintha a két szövetséges állam között komoly és nehezen eloszlatható feszültség állana fenn. Mindenekelőtt is sietünk konstatálni, hogy Olaszország és az osztrák-magyar monarchia között semmiféle ok az összeütközésre, de még csak a súrlódása is fel nem merült. Úgy Rómában mint Bécsben ,teljes buzgalommal fáradoznak, hogy ellentétek fel ne is merülhessenek s a jó egyetértés, mint a szövetséges viszonynak természetes következménye, gondosan ápoltassák. Egyes felmerülő eseményekből támadható súrlódásoknak pedig a külpolitika intézői eddigelé mindig gátat vetettek és a barátságos viszony megzavarását mindig meg is akadályozták. Annál sajnálatosabb azonban, hogy egy idő óta a vezető politikusok e törekvései és gondolkodása a közvélemény egy részének felfogásával nem áll összhangban. A közfelfogásban bizonyos idegességnek és izgatottságnak jelenségei észlelhetők, melyeket gyanúsítások és üres híresztelések táplálnak. A politika hivatásos intézői a Baulpatzon is, Rómában is megbotránkozással látják a konkolyhintésnek ezt az áldatlan munkáját, melyek minden komolyság híján levő természetével minden higgadtan gondolkozó ember tisztában lehet. De nézzünk közelebbről is a szemébe a konkolyhintő híreszteléseknek. Azt szinte bizonyítgatnunk is fölösleges, hogy a két hatalmasság állítólagos hadi készülődései csak a hirlelők fantáziájában léteznek. Szó hallatszik arról is, mintha a két szövetséges felfogása között a Balkán kérdései tekintetében uralkodnék ellentét. Tittoni olasz külügyminiszter és Goluchowski gróf erről a témáról legutóbbi abbáziai találkozójuk alkalmával bizonyára kicserélhették nézeteiket s kétségkívül meg is találták az érintkezési pontokat. De még a Balkán-kérdés további fejlődése nem is csupán Ausztriát, Magyarországot és Olaszországot érinti. Joggal utalnak tehát arra, hogy a Balkán-kérdés az összes európai hatalmakat érintő ügy. De az irredentista törekvésekben sem lehet valamely megnövekedett veszedelmet találnunk. Ez az áramlat, mely sajnálatosképpen már régebben folytat destruktív munkát, a legutóbbi időben jelentékenyen csökkent s legagilisabb olasz szószólói is belátják immár az olasz-osztrák-magyar szövetségi viszony politikai szükségességét. Ilyen körülmények között miben lássuk hát a két nagyhatalom politikai barátságának elhomályosulását ? Miben lássuk az ellentét reális indokát ? Valóban nem találhatjuk meg elfogadható alapját. Magát a szövetséget éppen ezért egy cseppet sem féltjük. Sokkal szilárdabb alapon nyugszik az, sokkal inkább benne van a köztudatban politikai szükségessége, hogysem üres hangulatcsinálás megingathatná. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Új szépség. Irta: Siebert Gyula. Keresem a szépet és kutatom a legszebbet. Két esztendeje, hogy nekivágtam a világnak s utaztam, jártam sokfelé. Láttam, hallottam és tapasztaltam s mindenről saját megfigyeléseket gyűjtöttem. Mi volt a legszebb, amit a világon láttam? Nem benső, láthatatlan szépségekről beszélek. Emberi szépségek, szép szemekről se, hanem személytelen dolgokról, természeti szépségekről és művészi építésekről. Melyik volt a legszebb ? Nem azt kérdezem, hogy a látás pillanatában mi volt reám a legnagyobb hatással, hanem hogy mi gazdagította legintenzívebben életörömömet ? Kutatok a szép tömegeiben, melyeket szerencsés voltam látni... Mint forgópanorámában a tájképek, úgy vonulnak el előttem: a Duna örökszépségű budai partja, az Andrássy-út, a bécsi Szent Istvántemplom belseje alkonyi fényben, Helgoland tiszta, napsugaras időben, a hamburgi kikötő viharban, egy konstantinápolyi reggel, egy montreuxi est, Rómának hatása alkonyatkor Szent Péter temploma mögött, Garizim hegyéről való kilátás a moabutri hegységekre, kilátás egy léghajóból a rajnai völgyre, a csokoládészinti Nílus áradása, az egyiptomi hegyek varázsa — nem tudok a végére jutni a látott természeti szépségeknek, szebbnél-szebb képek torlódnak az emlékezetemben és ha meg kéne mondanom, hogy melyik volt a legszebb, akkor azt mondanám, hogy az Atlasz-hegység déli lejtője volt, mely a Szaharára nyit kilátást. . . Nem azért írom le benyomásaimat, hogy irigyekké tegyem azokat, akik kevesebbet láttak, hanem hogy példákat hozzak fel arra nézve, micsoda tárgyakon alapul a természeti szépségek ízlése a mai forgalom idejében. Bizonyos, hogy a természet szépségeiben is nagyobbak lettek a mi igényeink és nagyobb méreteket várunk, mint annakelőtte. Nem szépek többé az apró idillek, a csinos várkastélyok, a festői vizimalmok, a bájos ligetek és rózsáskertek a szó igazi értelmében. Örülünk ugyan, ha látjuk őket, de mégis csak másodrangú örömet nyújtanak most már. A vasutak nagyobb terjedelmek szemléléséhez szoktatták a szemünket s az összehasonlítható dolgok számát tetemesen felszökkentették. És e ténynyel párhuzamosan: fejlettebb lett az érzékünk a tájképek konstruktív tulajdonságainak megítélésében is. A mellékes és szórványos természeti szépségek, mint például egy fa vagy egy patakocska, nincsenek többé ránk nagy hatással, mert a formákat keressük a maguk terjedelmében és tagságában, a tenger horizontális vonalát, a Kárpátok égformát s a térséget. Nem valami természetes jelenség ugyan, hogy egy annyira tenyésztőlen kép, mint az említettem Atlasz-hegység déli lejtője vagy a tengersík pusztasága leirhatatlanul megbékít, — s elődeinknél ez még kevésbé volt természetes — de tény és való, hogy tájképizlésünk lassan kint és föltartózhatatlanul átformálódott. Hogyan ? A park-idillek, romok, középhegyek, béretek, havasok, tengerek és sivatagok remijében. Sokan közülünk még e fejlődési menet közepén tartanak, de pezseg mindnyájukban az utazás kedve. A művelt Nyugat fiatalemberei, akik húszéves korukra a jégcsúcsos hegyeket járják és ősvelenczei módra nézik meg a világot, már eleve egészen más irányban fejlesztik tájkép-izlésüket, mint apáik tették, a kik turista-kedvükben legföljebb a hegyipásztorok kunyhójáig értek. Öntudatlanul olyan izlési mérvekhez jutnak, melyeket rém tudnak többé elfelejteni s melyek után egyre vágyódnak, ha hosszabb időre nélkülözik őket. Ki nem érzett volna még lelkében bizonyos vágyakozó nyugtalanságot, hogy végre egyszer megint nagyobb kilátáshoz jusson? Ez a vágyakozó nyugtalanság egészen modern jelenség. Kinőttünk a vidékek rokokó-jellegéből s az elemeket és konstrukcziókat élvezzük. Nincs sok kedvünk már a tájvidékes amorettekhez, girlandokhoz és lombos berkekhez, hanem a vidékek tömeghatását keressük geometrikus benyomásaival. Többet ér szépség szempontjából egy formás, hatalmas hegycsúcs tizenkét szőlős dombnál, s egy növénytelen sivatagon eltöltött délután többet számít, mint egy egész almavirágos hónap . .. És most még egyszer kérdem, mi volt a legszebb, amit a világon láttam? Láttam Budapest világhírű új hídját és készülő palotáit a Szabadság-téren, láttam Bécs ringjét, Berlin remek dómját, Koppenhága márványtemplomát, Swerin várpalotáját, Montmarte katedrálisát, Német- és Olaszország áruházait és csarnokait s mindezt és még sok egyebet Budapest, augusztus 31. A jegyzők hálája gróf Tisza Istvánnak. A Magyarországi Községi és Körjegyzők Országos Központi Egylete, mint értesülünk, folyó évi szeptember hó 25-én Budapesten, Pest vármegye székházában tartja meg rendes évi közgyűlését, melynek tárgysorozatában indítvány foglaltatik, hogy Tisza István gróf miniszterelnök, mint belügyminiszter, úgy az általános közigazgatás, mint a községi és körjegyzők érdekei iránt tanúsított meleg érdeklődésének elismeréséül az országos jegyzőegylet örökös disztagját választassák. A magyarországi községi és körjegyzői kar hálás elismeréssel van Tisza István gróf iránt, ki a községi és körjegyzők fizetésének rendezését mindjárt a kormány átvételekor, mint a legsürgősebb teendők egyikét, munkába vette. A törvényjavaslatot hamarosan benyújtotta és a törvény már pünkösd előtt szentesítve lett. A kiutalványozás iránti munkálatok most vannak