Magyar Nemzet, 1905. március (24. évfolyam, 54-80. szám)
1905-03-01 / 54. szám
Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 54. szám, Szerda, márczius T. Szerkesztőség: VII., Miksa utcza 4. szám I. em. Telefon:58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fül. Kiadóhivatal: VII. ker., Telefonszáma. Kerepesi út 54. szám. 64—01—02—03. Dogmák és jelszavak. Budapest, február 28. A koalicziónak egy igen előkelő lapja ismételten s ma újra azt hangoztatja, hogy az ellenzéki pártok hagyjanak fel a dogmákon való lovaglással és az üres jelszavak hangoztatásával s számoljanak az élettel és a politikai élet következményeivel. Az egész válságnak, de főleg annak, hogy a megoldás oly csigalépésekben halad, az az oka, hogy ezt a tanácsot nem fogadják meg. Holott az egyetlen akadály és az egyetlen nehézség, amely a kibontakozásnak útját állja, magában a koalíczióban rejlik: abban, hogy a dogmákat és üres jelszavakat nincs bátorsága alája rendelni a politikai élet követelményeinek. Nagy hiba az, hogy folyton rajtuk kívül eső tényezőkben vélik látni az akadályokat s a vádak és szemrehányások özönével halmozzák el azokat, akik semmiben sem állják útját a kibontakozásnak. Nem intrikál ellenük senki, nem paralizálja akciójukat senki, nincsenek titkos aspirácziók, hiú remények és legkevésbé gáncsvetések. Minden országos tényező vágyvavágyik már a kibontakozásra. A szabadelvű párt nem akar egyebet, mint hogy végre alakuljon új kormány s kezdődjék meg a rendes parlamenti munkálkodás. Tisztán a koalíción múlik, hogy ez az általános kívánság végre beteljesedjék. Nem kell egyéb, csak hogy kapcsolják ki a megoldásból mindazt, ami dogmaszerű s ami a reális politikai élettel össze nem egyeztethető. Fogadják el a választások egyetlen pozitív döntését: azt, hogy a választók a lex Danielt elitélték s fogadják el ennek azt a következményét, hogy a Tisza-kormány lemondott s a szabadelvű párt kisebbségbe jutott. Mert együttes küzdelmüknek ez volt a valódi értelme és tartalma. S együttes győzelmüknek nem lehet más a pillanatnyi eredménye. Ne azon törjék tehát a fejüket, mi módon lehet ezt vagy azt a dogmát, ezt vagy azt a jelszót összhangzásba hozni kormányzati programmjukkal. Hanem csinálják meg ezt a programmot az élet kívánalmai szerint, a politikai lehetőségek keretében s vállalják el azzal a kormányhatalmat és a felelősséget. Mert ma nem az a fontos, hogy régi ígéretek és aspirácziók micsoda formában tolassanak ki a jövőbe s hogy amit ma úgy sem lehet megcsinálni, micsoda erőpróbával volna mégis kierőszakolható, hanem egyesegyedül az, hogy az ország kijusson az exlexből s a parlament megint munkaképes legyen. Higgyék meg, az országnak nem telik öröme konfliktusok felidézésében, nem akarja kockára vetni meglevő és bevált intézményeit a még oly csillogó jelszavak s a még oly megcsontosodott dogmák kedvéért. Ami e jelszavakban és e dogmákban realizálható mag van, a nemzeti erő majd kicsiráztatja azokat, csak nem kell siettetni az érési processzust. Mi nem látjuk be, miért ne vehesse kezébe a koalíczió a kormányzási hatalmat egyszerűen azon az alapon, hogy többségben van ? Miért kelljen neki az egyik vagy a másik párt dogmatikus töprengéseivel számot vetni, holott nincs senki, aki ezeket a dogmákat, ha azok maguk nem akadékoskodnak, a pozitív kormányzat folyamán számon kérje tőlük ? Ha van a koaliczióban párt, amely a maga dogmáit semmiképpen sem akarja feláldozni, ám ne kérjen részt magában a kormányzatban s tartsa fenn szilárdan elveit. De válaszsza külön pártálláspontját koalicziós kötelességeiről. Támogassa az új kormányt mindabban, amit az ország égető szükségleteinek kielégítésére cselekszik s adja meg neki az eszközöket, amelyek a normális kormányzásra elengedhetlenek. Ha erre a tárgyilagos és önzetlen támogatásra nem képes, akkor sokkal nagyobb ódiummal terheli magát, mint hogyha dogmaszerű elveit a koalíczió tartamára felfüggeszti. Ez utóbbival csak késlelteti azt, ami szerinte kívánatos, de az előbbivel egyenesen megakasztja az állami életet, nyomorúságba taszítja az amúgy is sokat szenvedett országot. Igazán nem lehet czélunk s nem is hivatásunk, hogy kormányprogrammot csináljunk a koalíciós kormánynak. De lehetetlen szó nélkül megállani, hogy annyi okos és gyakorlati politikus ne tudjon emancipálódni a dogmák és jelszavak békéiból. Amit a maguk lapja hibáztat bennük, azt bizonyára nem gáncsoskodás, nem elfogultság, nem rosszakarat diktálja neki. Hanem az, hogy felismerte, hol van az igazi akadály és a legnagyobb nehézség. Magában a koaliczióban. A koaliczió töprengésében, mely a bátor és elszánt cselekedetet csirájában elfojtja. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Február 28. — Eresztett szerelem. Irta: Őreimig 53. Leszállott az est a csillogó hótakaróra, mely a magányos, minden emberlakta vidéktől messze fekvő erőd előtt terült el. Mialatt künn a hideg hóra üvöltött és teljes erővel körülzugta az erdőt, én kapitányommal a meleg szobában a sistergő teafőző mellett ültem, kedélyesen elbeszélgetve. Miután már mindenről csevegtünk és a szolgálatot is teljesen kimerítettük, rákerült a sor az elkerülhetetlen témára: a szépnemre. Szívem egyszerre elszorult, hiszen gondolataim messze a hazába röpültek, hol talán éppen akkor egy kedves, szőke leányfej a barátságos szobácskában levelem fölé hajolt és örömrepesve olvasta mindamaz édes, vágyakozó szavakat, melyeket a távolban lakó vőlegénye irt. — Nohát tiszta szivemből szerencsét kívánok neked, — szólt parancsnokom, a kiismerte vágyaimat és reményeimet— a sors kíméljen meg attól a keserű csalódástól, amelynek én voltam részese. És ezt mondva, elkomorodott. Kérdőn néztem reá. — Hiszen elmondhatom neked, — szólt kapitányom rövid gondolkodás után — jóllehet a visszaemlékezés annyi év után eléggé fájdalmas. És rágyújtva egy másik szivarra, elkezdett beszélni. — Fiatal főhadnagy koromban T.-ben voltam állomáson, akkor éppen úgy mint most te, kedves barátom, még a legmegerőltetőbb szolgálatot is rózsás színben láttam, mert dandárnokunk kedves, szép leányát, Margitot mondhattam menyasszonyomnak. Az előírt mellékjövedelem megvolt, a szükséges formaságokon gyorsan estünk túl, az esküvőt néhány hét múlva meg kellett volna tartanunk. Ekkor meghittam egyetlen bátyámat, Ernőt, ki S.-ben az ulánusoknál szolgált mint főhadnagy. Büszkén és boldogan, emelkedett vőlegényi hangulatban mutattam be megérkezése után választottamnak. A kettő köszönése feltűnő hideg és formaszerű volt; éppen úgy további érintkezésük nélkülözte azt a veszélytelen szívességet, melyet rokonok egymás iránt tanúsítanak. — Nem tetszik neked a mátkám? — kérdeztem végre bátyámat. Nagyot nézett reám. — Valami különös szépség és észbontó kedvesség van benne; olyan, mint egy ritka, sokak által óhajtott melegházi növény, ki azonban már megtalálta szerencsés tulajdonosát. — Az én vagyok — válaszoltam halkan, majdnem ájtatosan, mialatt szívem a boldogságtól hangosabban dobogott. Nem tartoztam azon szerencsés bolondok közé, kik sejtelmektől eltelve, bekövetkező viszályt és bajt gyakran előre meggátolhatnak, — ellenkezőleg, én idéztem azokat elő, amennyiben menyasszonyom iránt érzett hű és tántoríthatatlan szerelmemben bízva, semmi rosszat nem sejtve, bátyámat ajánlottam neki gyakori bevásárlásaihoz kísérőül és tolmácsul, így beállott a végzet. Óriás léptekkel mindjobban és jobban közeledett; én, bolond szerelmes, csak akkor vettem észre, amikor már közvetlen előttem állott és nehéz, fekete óriási kezeit torkomra ragadta. — Tartsd meg gyorsan esküvődet — szólt hozzám egy reggel nevetve egyik bajtársam, amikor felmértük a lovaglóiskola helyét és biztos fészekbe vigyed, nehogy más megelőzzön! — Fenyegető pillantásokat vetettem rá. — Hogy érted ezt ? — kérdeztem izgatottan — kérlek fejezd ki magad érthetőbben ! — Qui vivra, verra! — válaszolt és megsarkantyúzta lovát. E néhány szó szívemet marczangolta, folyton motoszkált fejemben. Végre elhatároztam, hogy bátyám és Margit érintkezését titokban megfigyelem. Hát annyira haladt már a dolog, hogy mások suttognak már róla és én vak szerelmemben nem vettem észre még semmit. Még az este volt alkalmam egyetmást megfigyelni, amit eddig nem is vettem észre. A tábornoknál estély volt és mialatt menyasszonyom csengő hangjával néhány dalt adott elő, észrevettem■— elbújva egy függöny mögé — miként vált a kettő pillantást; oly pillantások, melyek a tiszta barátságnál többet árultak el. Forró, epesztő szemmel való beszélgetés volt ez és az énekesnő viszonozta. Későbben hiányoztak a szalonban, és amikor végigmenve a termeken, kerestem őket, abban a pillanatban értem hozzájuk, amikor keskeny, fehér kezét éppen ott csókolta, ahol jegygyűrűm volt. Ijedten tekintettek reám, heves féltékenységi jelenetet várva. De én nem tettem ilyes-