Magyar Nemzet, 1905. december (24. évfolyam, 290-314. szám)
1905-12-01 / 290. szám
Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 290. szám. Péntek, deczember 1. Szerkesztőség: VII., Miksa utcza 8. szám II. em. Telefon: 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egészént 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi út 54. szám. Telefonszáma: 64—01- 02—03. Ami feltétlenül szükséges. Budapest, november 30. A függetlenségi párt hivatalos lapjában Kossuth Ferencz, a függetlenségi párt vezére és a szövetkezett ellenzék vezérbizottságának elnöke, a maga nyugodt, előkelően európai és mindig lojális hangján visszatér az általános szavazati jog kérdésére, s elmélkedéseit ő felségének ama nyilatkozatába kapcsolja bele, amely szerint »a választói jog megvalósítása feltétlenül szükséges és többé fel nem tartóztatható«. Tiszteletlenség volna Kossuth Ferencz egyénisége iránt, ha czikkére nem reagálnánk. Teszszük ezt annál szívesebben, mert ha nem is ringatózhatunk abban a reményben, hogy e czikk fonalán még el lehetne jutni a kibontakozás ösvényére, ámde annyi haszonnal e vállalkozásunk mégis kecsegtet, hogy kiderithetők lesznek a mai komor helyzetnek egynémely vitás pontjai s a netán fenyegető újabb bonyodalmak küszöbén meg lesz világosan állapítható, az eddig történtekért s a jövendő eseményeiért kit és mekkora mértéke terhel az erkölcsi és politikai felelősségnek. Kossuth Ferencz czikke nem vitázik ő felsége nyilatkozatával; helyesnek fogadja el a maga részéről is, hogy a választói jog általánossá tétele feltétlenül szükséges és többé fel nem tartóztatható. De tévedne, aki azt hinné, hogy ebből Kossuth Ferencz azt a következtetést kész levonni, hogy foglalkozzék tehát a képviselőház legelsősorban kizárólag azzal, amiről immár a függetlenségi párt vezére és a koalíció vezérlő bizottságának elnöke is nyilvánosan elismeri, hogy elkerülhetlenül szükséges, feltétlenül sürgős és semmiféle módon többé fel nem tartóztatható. Nem, Kossuth Ferencz nem vonja le ezt a következtetést. Kossuth Ferencz egyáltalában semmiféle következtetést nem von le. Hanem csak apasági keresetet indít ő felsége ellen. Kimutatja hosszú hasábokon, hogy a függetlenségi párt már régebben követelte az általános szavazati jogot. Már sokkal régebben. Még a Tisza-kabinet mézes heteiben. És követelte akkor nagy nyomatékkal olyformán, hogy még tartós leszerelést is ígért érte cserében. Ezekre emlékeztet Kossuth Ferencz. Kit emlékeztet ezekre? Ő felségét? A kormányt? Az ország nagy közvéleményét? Ezek nem szorultak semmi ilyen emlékeztetésre. Egyikük sem feledte el, hogy a függetlenségi párt a januári választások előtt ilyen kötelezettségeket vállalt. Sőt e tényezők mindegyike méltán ámulhatott rajta, hogy amikor a függetlenségi párt által követelt és sürgetett reform a király jóváhagyásával a kormányprogramus sarkalatos pontjává lett, akkor a Kossuth Ferencz pártja már nem emlékezett arra, hogy valamikor tartós leszerelésre is hajlandó volt az általános választói jog fejében s most mégis egyazon táborban áll azokkal, akik e reformot tűzzel-vassal akarják kiirtani a föld színéről. Kinek szól hát a Kossuth Ferencz emlékeztetése? Nyilván azoknak, akikre nagyon is ráfér ez az emlékeztetés: a koalíciónak, a koalícióban a függetlenségi pártnak és a függetlenségi pártban magának Kossuth Ferencznek is. Szívesen látjuk, hogy Kossuth Ferencz saját magán kezdi a kapacitácziót, mert őt kapacitálható embernek ismerjük. S reméljük, hogy noha az egészsége nem olyan szilárd, mint amilyennek ez országban mindenki kívánná, mégis alá fogja magát vetni annak a fáradságnak, hogy elvtársait és fegyver, barátait is meggyőzze arról, amire saját magát ime kapacitálja. Egyelőre attól kell tartanunk, hogy ez a munka sok nehézséggel fog járni. Mert hiszen a nyilvánosság még nem feledte el azt a fontos felvilágosítást, amelyet Polónyi Gézától kapott az általános választói jogra a koaliczióban váró sors dolgában. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — November 30. — Beszéd és gondolat. — Nyelvészet — szólt barátom a politikus, és ajkán az a bizonyos gúnyos mosoly játszadozott. — Nyelvészet ! Ez is ama bizonyos »tudományok« közé tartozik, — hogy ki tudta hanghordozásával a gúnyos idézőjeleket fejezni! — amelyekhez semmi egyéb sem kell, hanem sok-sok türelem. A czédulák világa az, barátom, ábéczé-rendbe szedve, de nem tudomány. Gyerekeknek való munka, szókergetés, játék szóképeink megfelelő hangalakjaival, semmi más. Egy fejezete annak az igazán alakuló regénynek, a melynek czíme: A tudományos törekvések csődje. A nemzetek sorsa háttérbe szorul e szóvadászok előtt s mig a magában ostoba nyelvi forma tanulmányával játszanak el, addig megfeledkeznek lelkünknek tartalmáról. Mennyi hiábavaló áldozat, mennyi szocziális feladatot meg lehetne oldani ezen sok cédulára kidobott pénzen! . . . Tüzes tekintete most villámokat szórt. Megállt előttem, hogy szinte leszögezzen e becsmérlő véleményével. Odaátról ezer csillag, parti, villanycsillag világította meg a Dunát. Elébe képzeltem a tömeget, mely szavaira tapsviharba tör ki s materiális örömével harsogva kiáltja: Éljen! Éljen! — Nono, várjunk csak egy kicsit. Ne feledd, hogy a nyelvészet nemcsak a szavak tudománya. A nyelv életében nemcsak szavak vannak. A szó a legegyszerűbb, a legkönnyebben felfogható nyelvi tény, de nemcsak maga adja a nyelvnek egész tartalmát. Mintha azt mondtad volna, hogy a mezőn csak füvek vannak. Tudod-e barátom, hogy a »füvek« táblákká egyesülnek, melyek mesgyékkel vannak egymástól elválasztva. Fü! Ez már maga is gyűjtő fogalom. Te nagyvárosi, mennyi botanikai képet zavarsz te bele a fü fogalmába. Mondatok vannak szónokom! és nem szavak. Egy szó már maga is mondat, ha kiejtetted, így együgyűen, izoláltan, hogy hát: ajtó, ablak nem beszélünk. Ha azt mondod: ajtó, akkor bizonynyal ránéztél a szoba egy részére, telkedben feltűnt az a kép, a mely egy hangsornak, lelki lenyomata, s a mely úgy hozza majdan mozgásba, tüdődet, gégédet, szádat, hogy azt mondod: ajtó! Veszed-e észre, hogy a tompán hangzó nyelvi forma világából átmentünk egy másikba Hogy él bennünk egy kimondatlan nyelv, mielőtt beszélnénk? Hogy mint éretlen dalok zsonganak a költők lelkében, úgy zsonganak bennünk is kimondatlan gondolatok, amelyek éppen akkor lesznek csak tudatosak, ha szóképek alakjában jelentkeznek. Szavak, mondatok, hangok stádiuma maga is szép stádium, de veszed észre, hogy van a nyelvészetnek filozófiaibb része is? Ne vesd meg a czédulázókat. Filozófiai gondolatok sose keletkezhettek volna, ha a természeti jelenségeket hangyaszorgalommal nem gyűjtögeti a természetnek sok tudománya. No meg aztán az összegyűjtött nyelvi anyag szép törvényekhez vezet, amelyek igazán filozófiai magaslaton állanak . . . — De az már nem nyelvészet, barátocskám, hanem nyelvfilozófia. — Bánom is én, nevezzed, ahogy akarod. (Már te is kezdel skatulyázni, csakhogy te társadalomtudós vagy, te nem szavakat, hanem egész tudományokat skatulyázol!) Mindenki tudja, hogy a nyelv maga nem egyéb, mint rövid, alkalmas jeleknek konvenczionális rendszere. Mért hívjuk magyarul az ajtó-t, ajtónak. Nem keresve most e szó etimológiai fejlődését, vagy elképzelve az ősnyelvi állapotokat, csak azért, mert ezt megszoktuk. Hidd meg, nem mosolyognál, ha a magyar közszokás az ablak hangalakot szentesítette volna meg az ajtó fogalom hordozójául. Gyönyörűen mondja Alexander Bernát uj lélektanában, A Műveltség Könyvtárában: »A szó sztenogrammája a gondolatnak.« (A 700. lapon.) De bizony ezek a sztenogrammák nagyon gyarlók. Kevés olyan tökéletlen kultura-eszközünk van, mint a nyelv. — Ugyan ne beszélj — szólt barátom, a politikus, a szónok. — Hatottál-e már tömegre ? Láttad-e, mint lesiajkadnak mozdulatát, szavadnak hangzását, láttad e már a gondolataid hallatára felgyűlő tekinteteket, amint ragadod őket szólásoddal oda, ahova akarod. Ezt a nyelvet nevezed te tökéletlennek. Megint mosolygott. Visszafordultunk a Petőfi-térnél. A Gellért-hegyen, tán fent a vendéglőben, kigyult egy lámpa. — Hát tökéletlen az a nyelv, amin Rousseau megírta Vallomásait? Tökéletlenül közlé gondolatait Homérosz? Dadogott Byron, gondolatközlésben szánalmasan vergődött Petőfi? A franczia nyelv elegáns hajlékonysága, az angol szókincs tökéletlen?