Magyar Nemzet, 1938. augusztus (1. évfolyam, 1-6. szám)
1938-08-25 / 1. szám
ÍMW| ' 'T ’ *8* ' / arw Vitel / 0/3/1 J. évfolyam 1 . szám ELŐFIZETÉSI ÁRAPÉVRE 36.—P,FÉLÉVRE 18.—P NEGYEDÉVRE 9.- P, 1 HÓNAPRA 3.—P, EGYES SZÁM HÉTKÖZNAP 10 FILL. VASÁRNAP 20 FILL. Főszerkesztő PETHŐ SÁNDOR 1938 augusztus5 SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI., ARADI U. 10 TELEFON: 128-428* KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VI., VILMOS CSÁSZÁR ÚT 65. TELEFON 126-726* A MAGYAR TÁRSADALOMHOZ írta: PETHŐ SÁNNDOR bedfél hónapi kényszerpil némasága után ismét megjelenünk és megszólalunk azas ivar nyilvánosság arcvonala fiiett. Negyedfél hónappal ezelőt összeomlott alattunk az a ■■'§"szék, amelyet tizennyolc esztemdővel azelőtt a magyar közödlet legtiszteltebb alakjai élükön 41 második Andrássyval építetek a magyar gondolat el nem múló evangéliumának hirdetésére Tizennyolc küzdelmes és viszontagságos év krónikájának nem a legdicstelenebb fejezete az a drámai, gyakran magányos tárc, amelyet közéletünk erkölsi és szellemi felfrissítéséért, a nemzeti társadalom belső meggazulásáért, a magyar nép szoiális felszabadításáért s nemzetünk történelmi gondolatáért vívtunk, mi idősebbek, évrőlévre gyérülő sorainkkal s az ulányfík következő filatalább nemzedék, hogy kitöltse azokat a hézagokat, amelyeket a halál kaszája vágott harci rendjeinkben. Ez a szószék, amelyhez annyi gondnak, bánatnak, örömnek, idegfeszültségnek, agytöredelemnek, szívszorongásnak, egykor boldogabb fiatalságnak, majd érettebb férfiuságnak emléke, élménye, büszke reménye és csalódása kötött engemet és legjobb bajtársaimat, hirtelen egy titokzatos földrengés érintésére omlott össze alattunk. De csak a dobogó tűnt el, a katedra. A közönségünkkel való érintkezés megszokott és szeretett instrumentális készségétől váltunk el, de nem foszthatott meg bennünket senki és semmiféle hatalom, hogy a helynek, de nem a helyzetnek változása mellett is a kötelességteljesítésnek ugyanazon nyugodt és derült öntudatával folytassuk most megszakított munkánkat, mint aminő hittel és kötelességgel tették azt valamikor azok a prédikátorok és professzorok, akiket a zsarnoki hatalom elűzött ősi alma matereikről és szószékeikről, hogy elmenekült iskoláik és üldözött igéik ideiglenes otthont kapjanak az erdélyi szabad egyházak vendégbarátságának hajlékaiban. Mi is csak addig voltunk némaságra ítélve, ameddig szerény anyagi eszközökkel uj szószéket nem tudtunk emelni amaz igék és eszmék hirdetésére, amelyek elválaszthatatlanok a mi életünk értelmétől s amelyek létünk szellemi tartalmát alkotják. Most, amikor a kényszerű némaság hónapjai után ismét szóhoz jutottunk, legyen az első ünnepélyes kijelentésünk az, hogy szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk. Azt tartom, hogy azokban a zord, válságos s nem csekély veszélyekkel járó időkben, mint aminőket élünk, semmire sincs égetőbb és nagyobb szüksége ennek a szegény, meghajszolt, megzavart, elgyávult magyar társadalomnak, mint a független lelkiismeret bátor és bátorító hangjára, amely nem retten meg a múló indulatok őrületétől, amely nem logikán és értelmen túli térségeken tébolyog, amely nem hagyja magát túlüvölteni egy irracionális lelki számom morajlásától s amely nem jut életbiztosításért valamely divatos szekta főnökéhez a maga vakrémületében. Tisztában vagyunk ugyan Deák Ferenc szavaként a közhangulat hatalmával, s tudjuk, hogy válságos időben elv erő az, amiely vagy elsodor vagy eltipor. De éppen Deák Ferenctől tanultuk azt is, hogy a közhangulat fölött is van egy nagyobb hatalom, s ez az önlelkiismereteink. Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy az általános fejetlenség és a közrémület napjaiban sok-sok ezer magyarnak hiányzott a mi tiszta, érces, világos és férfias szavunk vox humana-ja. A hozzánk érkező levelek tömege annyi szeretetet, hitet, bizalmat és biztatást árasztott reánk, hogy egy magasabb kötelességnek teszünk eleget, amikor legyőzve az új kezdés elfeszítésének múló keserveit és nehézségeit, legyőzve a minden harctól irtózó emberi kényelemszeretetet s szakítva a méltósággal párosult visszavonulásnak cicerói örömével, újból tollat ragadunk. Ha csak egyéni érdekeink lebegtek volna szemeink előtt, mi se lett volna könnyebb és előnyösebb reánk nézve, mint elfogadva egy befejezett ténynek reánk kényszerített némaságát, biztonságát és nyugalmát: mi is elhúzódunk a magánélet átlamába, elkerülve a dulakodások póráz-szennyét, el a nyílt- és orvtámadásokkal járó megpróbáltatások terheit, és a polgárháboruszerű ellentétek rianásait s az óvatosok és a meglapulók bölcs opportunizmusával kikerüljük a zivatarokat. De egy magasabbrendű kötelesség a magyar közélet romló bástyáira szólított bennünket. Ez a negyedfél hónap meggyőzött bennünket arról, hogy egy történelmi parancs sorsküldötte szolgái vagyunk. Hiszen nincs senki, aki a mi érzéseinket érezte, aki a mi gondolatainkat elgondolta, aki a mi cselekedeteinket véghezvitte volna. Meg vagyunk rendülve a feladat nagyságától s erőink fogyatékosságától. De ha Isten reánk tette ezt a terhet, nem bújhatunk ki alóla, még ha össze is kellene roskadnunk hordozása alatt. Magasan tartjuk a szövéteket, ameddig át nem adhatjuk azt méltóbb ivadékok kezébe. Negyedfél hónapi hallgatás után most nem azért szólalunk meg, hogy írásunkkal vagy hallgatásunkkal elhazudjuk a magyarság sorskérdéseit. Nem volna értelme és indoka létünknek, ha kitérnénk az úgynevezett kényes vagy nehéz kérdések elől csak azért, mert a velük szemben való állásfoglalás ezekben a lazagyeplőjű hónapokban némi kockázatot jelent. Nem élünk olyan időket, amikor megifedhetnénk magunknak azt a fényűzést, hogy egyéni kényelmünk vagy egzisztenciális érdekünk tanácsára hallgassunk. Nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Errenézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szervese és intézményes megalapozása, amely arra kell, hogy ösztönözzön bennünket, hogy a gazdasági, társadalmi és szellemi közélet minden stratégiai pontja az államnép elidegeníthetetlen tulajdonjogát alkossa. De ha abszurdumnak tartjuk, hogy struccmadár módjára, fejünket porba dugva, mindent letagadjunk vagy elhallgassunk, ami a klaszszikus liberalizmus tanrendszerébe ütközik, még méltatlanabb képtelenségnek tartjuk, hogy ennek az egyetlenegy kérdésnek baziliszkusszeme igézze vagy igázza le egész nemzedékek szemléletét, eszmélkedését és akcióképességét. Mert tudjuk meg, hogy nemcsak a zsidó imperializmus fenyegeti a magyarság létérdekeit. Tisztában vagyunk vele, hogy egy nemzetet gyakran saját vak ösztönei ellen is kell vezetni. A nép szava csak a forradalmi ideológiák mámorvilágában volt Isten szava. Olyan időkben azonban, mint amineket ma élünk, ezekből az ideológiai vagy frazeológiai tivornyákból sokkal inkább kihallatszik a múh üvöltése, mintsem a szeráfi hang. A Szentlélek nem a csőcselék dúlt obskurantizmusában lakik, hanem a vezető értelmiség elitjének világosságában. Azt is tudjuk, hogy a gondolkodásból kifejtett politikai meggyőződés, különösen rendhagyó időkben ritkán tud sikerrel versenyezni a tömegek nyers indulataira spekuláló bujtogatással. A célszerűségbe vetett hit egymaga nem képes megküzdeni a szenvedélyek fellázítására sandító agitációval, amely az esztelenség mindenféle miazmájától megmérgezett légkörbe akarja áthelyezni a politikai tevékenységet. Az önuralom, a fegyelem, a mértéktartás, különösen válságos időkben a nemzeti társadalomnak éppoly tevékeny, de sokkal termékenyebb megmozdulása, mint az indulatok szabad tombolása. Az a reformpolitika, amelyen a magyar közélet elindult, súlyos orvosi beavatkozást jelent társadalmunk struktúrájába. A műtéthez pedig nem a gyűlöletnek hályogos szeme és indulattól reszkető keze kell, hanem hideg agy és forró szív. A haza törvényei bizony gyakran ridegek. Nem lehet tűrni azt, hogy néhány politikai siheder, néhány fejletlen értelmű uszító összetévessze a kocsma gőzét is magyar géniusz ihletének szent forrásával. Nem lehet tűrni azt, hogy akkor döntsék reánk a trianoni Magyarország szükségdarabját, amikor világszerte a nagy nemzetek fogcsikorgató erőfeszítéseket végeznek hatalmuk totális fokozására az élethalálharcra való felkészülés esélyeinek megjavítása céljából. Nem hirdetünk tehát földforradalmat sem. Az ínség és a nyomor lázítását főbenjáró bűnnek tartjuk a nemzet ellen. De minden idegszálunkban érezzük a nagybirtokrendszer lebontásának tovább már el nem odázható szükségességét, egyrészt a társadalmi egyensúly helyreállítása érdekében, másrészt azért, hogy a nemzet történelmi gondolata többé ne csak az „úri nemzet" életérzése legyen, hanem végre-valahára a szegények kenyerévé is váljon. Ahogy a diluvium után eltűntek e földtani korszak hatalmas szörnyetegei, úgy a szociális kiegyenlítődés és igazságszolgáltatás kísérletének korában kopott röghegynek látjuk a feudális, vagy a liberális kapitalizmus szigorúan zárt tulajdonjogi rendszerét. Amikor elutasítjuk a Dózsa György-forradalmat, amely a vörös kakast házi baromfi gyanánt akarja behurcolni a magyar falvakba, éppúgy elvetjük a mieisapkás herosztrateszek őrjöngését is, amely a forradalom pszichotikus izzását akarja állandósítani a maradék hazában, visszaélve a társadalom egyrészének idegrendülésével vagy idegbénulásával, hogy, miként, 1919 márciusában, újból reánk zúdítsa a szociális forradalom lavináját. Utolsó csepp vérünkig ragaszkodunk hozzá, hogy a magyar nép megújhodását munkáló reformok mindenféle idegen jelszó-inflációk ürügyén ne ejtsenek csorbát a magyarság történelmi életformájának elénkelőségén. Legyen reform a jogi államban, rend a szabadságban, jogfolytonosság az alkotmányban emberség a fegyelemben, méltóság a nemzeti öntudatban s egység a társadalmi erővonalak viszonyában. Magunkat árulnók el, ha megtagadnánk faji és nemzeti géniuszunk íratlan törvényét. Magunkat aljasítanók le és saját magunk adnák magunkat ellenségeink kezébe, ha engednénk megfosztatni magunkat a tradicionalizmusnak azoktól az erkölcsi fegyvereitől, amelyeknek a magyarság alkotmányos és független államiságának megmaradását köszönheti. Tisztában kell lennünk azzal, hogy barátaink előtt is csak az erős egyéniségű népnek van sulva és tekintélye. Azok a nemzetek is, amelyekhez az érdekközösség szálai fűznek, kell hogy megbecsüljék azokat a politikai életformákat, amelyeket a magyarság épített ki európai létében, saját egyéniségének ronthatatlan sáncai gyanánt. .Az antik Róma is az idegen istenek vámmentes behozatalába pusztítult el, amikor Jupiter Stator helyett a keleti kultuszok idegen bálványait hurcolták a Capitolium csarnokába. Szeretnék, ha külföldi barátaink és érdek-, társaink megértenék és méltányolnák a szabad intézmények mellett való kitartásunk indokoltságát és hősiességét, sőt talán, mauriaói nyelven szólva: hősi tébolyát, amiben különben egyek vagyunk a világ régi és fejlett politikai műveltségű népeinek nagy többségével. 1 . Annak az Európának hangja vagyunk, amely befogadott bennünket és elfogadta áldozatainkat, hogy elismerje értük polgár- és életjogunkat és senki mással nem pótolható szerepünket és hivatásgondolatunkat a Dunamedencében. Annak az Európának viszhangja vagyunk, amelytől kaptuk a keresztet, hogy e jelben mindig győzedelmeskedni tudjunk balsorsunk fölött s hogy elviselhessük embertelen megpróbáltatásaink súlyát. Annak az Európának szava, amely gyakran félreértett, sokszor feláldozott és cserbenhagyott bennünket, de amelynek legnemesebb szellemei mindig vállalták hozzájuk való lelki ! Arany fillér Áv. É I