Magyar Nemzet, 1938. november (1. évfolyam, 58-83. szám)
1938-11-01 / 58. szám
4y állami vagy közalkalmazottakat elbocsátották. Az alábbiakban felsoroljuk azokat az ipolysági állami, köz- és városi intézményeket, ahol a cseh megszállás alatt szolgálatot teljesített tisztviselők és alkalmazottak a mai napig is szolgálatot teljesítenek. Nagy részük a hivatalos esküt is letette és hamarosan sor kerül a még esküt nem tett alkalmazottak eskütételére. Az országos közkórház vezető főorvosa, osztályfőorvosa és alorvosa helyén maradt. Helyükön maradtak a számvevő és szegődményes alkalmazottak is. Több alkalmazott önként hagyta el a helyét és erről írásbeli nyilatkozatot is adott. A határszéli pénzügyőrség természetszerűleg feloszlott. Eltávozott tagjai a bevonulás napjától az új határon teljesítenek szolgálatot. Cseh legionistákról volt szó. A magyar bevonulás előtt távozott el a cseh állomásfőnök is a cseh tisztviselőkkel; a helyén maradt két magyar és két szlovák alkalmazott már a bevonulás napjától szolgálatot teljesít. A jövedék hivatal cseh főnökével együtt a bevonulás előtt eltávozott. Ugyanakkor eltávozott a városi hivatal személyzete is, amelyből egy tisztviselő maradt vissza, aki ma a katonai ügyosztályt kezeli. A járásbíróság tisztviselői kara egy zsidó járásbíró kivételével a helyén maradt, letette a hivatalos esküt és rendesen végzi munkáját. A tisztviselők között több szlovák van. A bíróság vezetője is a helyén maradt vezető állásban. A posta cseh főnöke a cseh légionista alkalmazottakkal együtt a cseh csapatokkal egyidőben távozott el. A magyar tisztviselők október 11-étől, a bevonulás napjától szolgálatot teljesítenek és letették a hivatalos esküt. A postán egy magyar tisztviselő, három magyar és egy szlovák alkalmazott maradt vissza. A város két jegyzője a csehekkel együtt távozott. A városbíró három nyugalmazott jegyzővel végzi ideiglenesen a város ügyeit. A rendőrök megmaradtak. Közülük egy csak töri a magyar nyelvet. Az iskolák teljes tantestülete helyén maradt, csak a gimnázum szlovák igazgatója, a szlovák elemi iskola és a szlovák polgári iskola tantestülete távozott el ugyancsak a cseh csapatokkal egy időben. A szlovák iskolák így önmaguktól szűntek meg, mert tantestületeik elhagyták a várost. A cseh csendőrség a bevonulás napjának reggelén eltávozott. Helyét magyar csendőrség foglalta el. önmagától szűnt meg a volt csehszlovák tanfelügyelet is, mert a tanfelügyelő a beosztott tanítóval együtt már október 10-én Korponára távozott. A magyar irodai segéderő helyén maradt. A magyar hatóság mindenkit átvett, aki a helyén maradt. Arról nem tehet, hogy a bevonulás alkalmával a ma cseh-szlovák területen levő volt ipolysági alkalmazottakat nem találta a helyükön. A magyar kormány és a magyar hatóságok jelszava ez: „Mindenkit átvenni, aki a helyén maradt!" Nem azért élt a magyar és szlovák nemzet évezredes sorsközösségben közös hazában, hogy egymástól tartania kellene. Ipolyságon bárki a helyszínen meggyőződhetik arról a tökéletes rendről és biztonságról, amely a város minden lakóját nemzetiségi vagy vallásfelekezeti különbség nélkül eltölti. A teljes jogrend és az igazságosság legfőbb biztosítéka éppen dr. Salkovsky Jenő volt tartománygyűlési képviselő, magyar kormánybiztos személye, aki mint ipolysági őslakos legjobban ismeri a helyzetből előállott szükségleteket. ISO áldozata van a Ruténföldön Volosin terrorjának Varsóból jelentik. A lengyel sajtó jelentései szerint vasárnap véres összeütközések színhelye volt Ruszinkó. Közel 150 ruszinföldi lakos esett áldozatul a katonaság és a lakosság összeütközéseinek. A véres összeütközések oka abban rejlett, hogy a Vorosín-kormány a főbb városokban népgyűlések rendezését határozta el, hogy politikáját alátámassza. Cseh fináncok embertelensége a leszerelt ipolysági katonákkal Ipolyságról jelentik: Ipolyság vendégei szombaton is meglepve nézték a minden emberi érzést megcsúfoló jelenetet, amikor a cseh fináncok a leszerelt ipolysági illetőségű katonákat a majdnem fagypont körüli hidegben levetkőztették s csak akkor engedték át a határon, amikor a leszerelt katonákat polgári ruhával úgy, ahogy el tudták látni. Komáromból jelentik: a Dunavonalon átjött menekültek szerint Nyitrán és a Vág völgyében a szlovák lakosság hangulata rendkívül ingerült a csehekkel szemben. Nyíltan hangoztatják, hogy a csehek Szlovenszkó területét anyagilag kiürítik. Nagysurányban, Nyitrán, Zsámbokréten, Szereden és Nagyszombaton a szlovákok állandóan ellenőrzik a Csehország felé irányított vasúti szállítmányokat. Az élelmiszert vagy értékes anyagot tartalmazó kocsikat mellékvágányra tolják, hogy a csehek tovább ne szállíthassák. Emellett gyakoriak az összetűzések a katonaság, illetve a hatóságok és a polgári lakosság között. A szlovák és cseh katonák nem férnek már össze Miskolcról jelentik. A határ mentén álló cseh-szlovák csapatoknál fokozódó nyugtalanság tapasztalható. A hátrább lévő erődítések felől az éjszakai órákban időnként váratlanul eldörren néhány lövés, amelyet azután átvesznek a szomszédos cseh csapatok is, úgyhogy hosszú időn át tartó tüzelés és rakétázás harapódzik végig több kilométer szélességű arcvonal-szakaszon. A határon átlopódzó magyar és szlovák katonák szerint a csapatok hangulata, különösen a legutóbbi esős napok óta, romlik. A szlovákok és csehek között civódások, éles szóváltások és verekedések napirenden vannak. A cseh erődvonal sok erődjét a Sluzba Obrany Statu nevezetű polgári alakulatok tartják megszállva. Ez a szervezet voltaképpen államvédelmi szolgálat céljaira alakult: tagjai közüzemek és gyárak munkájának biztosítását volnának hivatva ellátni. Hír szerint gyakoriak a könnyebb természetű öncsonkítások, ilyenek azonban csak a cseh nemzetiségű katonák között fordulnak elő. Feloszlott a cseh nemzeti szocialista párt A csehszlovák nemzeti szocialista párt, amelynek Benes is tagja volt, hétfő esti kiáltványában bejelenti azt a szándékát, hogy feloszlik. Négytagú direktóriumot alakítottak, amely tárgyalásokat folytat a többi párttal arról, hogy lehetséges-e újabb mozgalom szervezése. Magyar Nemzet KEDD, 1938 NOVEMBER 1. Tisza István Húsz éve annak, hogy a gyilkos golyó leterítette a legfátumszerűbb magyart, Tisza Istvánt, akinek eleste úgy hatott, mintha a sírba taszított történelmi Magyarországra rázuhant volna a kriptaajtó. A magyar történelemnek nagy koncepciókkal és nagyhibákkal, nagyszerű alkotásokkal és halált okozó mulasztásokkal teli korszakát választotta el a Hermina-úti Roheim-villa padlóján kiömlött vérfolyam attól az új korszaktól, melyben már csak árnyékává sápadt a magyar a magyarnak. „A völgyben ülő gyáva korban", az elmúlt húsz év alatt a pincelétre kényszerített magyarságban gyakran riadtak fel a lelkek eképpen: „Ha Tisza élne ... talán ő tudna segíteni...“ És idézték vissza az október végi gyilkos ködbe és a forradalmi csőcselék mindent elnyomó ordításába tűnt szellemét nemcsak azok, akik már addigis szívük házioltárán gyújtottak örökmécsest neki, mint politikai ideáljuknak, hanem azok is, akik más politikai fronton álltak a Trianon előtti Magyarországon, mint ő. Párthívek és volt ellenfelek együtt zsolozsmázták a sötét gyász idején Shakespeare halhatatlan carmen lugubre-ját Cézár holtteste felett: „Ó, mily esés volt az jó honfiak! Elestem akkor én, ti és mi mind, Míg véres ármány kérkedett felettünk A trianoni ravatalosház fekete kárpitjait most kezdi letépdesni a könyörületes idő. Gyászfuvolák sirámát talán már e héten fel fogja váltani lakodalmas, áldomásos cimbalmok pengése és citerák zengése. Tisza István tragikus elbukására való visszaemlékezésünk komorságát azonban nem oszlatja szét bennünk a reményteljesen sarjadzó magyar advent hangulata. Mert „a véres ármány“, mely 1918-ban vérszomjas vércseként lelövelt a viharos felhőkből, ma is itt „kérkedik felettünk“. Ma is lesipuskások és orvvadászok szaporodtak el a magyar politikai élet pagonyában, készek arra, hogyha fizikailag nem is, de erkölcsileg leterítsék azokat, akik az őrei, a vigyázói a magyar erdő évezredes kincseinek. Ez a „véres ármány1” most is kész mozgósítani egy új forradalomra a földalatti erőket, leterrorizálni a gyáva és megfélemlített lelkeket, erőszakkal szembefordulni azokkal, akik gerincesen mást vallanak és hisznek, mint ők. Tisza István mártírhalála, mint minden tragédia hősének elbukása, intő jel a közösségnek, memento a nemzet számára, hogy kerülje ki azokat a meredélyeket, melyeken egyszer már érvénybe fordult a magyarság. Akkor ez a bukás egy mesterségesen szétzüllesztett, elernyedt, négyéves világháború szenvedéseiben kifáradt nemzettestet ért. Ezerszeresen jaj volna nekünk, ha a Tisza-tragédia emléke sem tudná megakadályozni, hogy az új forradalom vihara a nemzetnek most friss kilombosodás előtt álló, a remények és ígéretek rügyeiből feszülő életfáját csavarja ki ezeréves talajából. ú. n. nyilasvezérkar lelkiségét. Sürgősen vessék le a „nyilas" nevet és ne diszkreditálják többé a honfoglaló harcosok emlékét. Mert ezek szemtőlszembe, nyíltan eregették az ellenségre nyílzáporukat és nem idegen módra, hátulról, orvul vágták a mérgezett vagy felbérelt gyilkol az ellenfelük vékonyába. Egy nyilas orvtámadás A nyilas napilap, mely szemforgató módon nem győz elég morált prédikálni a sajtónak, vasárnapi számában ismét megmutatta, milyen gangster-módon gyakorolja ezt a sajtómorált. Eckhardt Tiborról perfid módon azt írja, hogy távozik a független kisgazdapárt éléről és életének az 50-es magaslaton túlemelkedő részét egy nagy zsidó vállalat olimpusi pozícióban kívánja eltölteni. Magyarán mondva, egy zsíros mammutjövedelemért otthagyja a reá esküdő paraszt százezreket, nagyszámú politikai híveit, mint Szent Pál az oláhokat. Ebből az alávaló hazugságból persze egy szó sem igaz, a rágalom ott tenyészett ki valamelyik betegesen elfajult nyilas agyvelőben. Mi azonban nemcsak a patológikus agytekervények fertőző váladékát látjuk ebben a hitvány hazugságban, mert ezenfelül ez a hír voltaképpen méltó illusztrációja a párt- és lapvezér vezércikkének. Vezércikkében az 1918-as forradalmi sajtó tekintélyromboló, a nemzeti lét gyökereit patkánymódra elrágó működését, akkori hangját idézi vissza, amiben különben teljesen igaza van. Pár oldallal tovább azután a nyilasvezér lapja ordító illusztrációban mutatja be, hogy miképp folytatja ő és egy húron pendülő társai 1938-ban ugyanazt a tekintélyrombolást, amit a forradalmi sajtó 1918 és 1919-ben kifejtett. Mert van-e aljasabb tekintélyrombolás annál, ha a magyar közéletnek egy kimagasló, másfél évtized óta első vonalban harcoló értékéről már nem is suttogva, de arrogáns és kihívó nyíltsággal azt írják, hogy életének ötvenedik évfordulóján kisompolyog a közélet hátsó „vészkijáratán" és bemenekül egy vezérigazgatói szoba gáz-, bomba- és politikabiztos szobájába. És ezt arról a férfiúról állítják, akinek éles támadó hangja először riasztotta fel a kartell vizek poshadó csöndjét. Micsoda sötét lelkiség szükséges ahhoz, hogy azt a férfit akarják, mint az orvgyilkosságra felbérelt brávók, belefojtani a legnagyobb politikai erkölcstelenség mocsarába, aki közéleti működése során mindig szót emelt azok ellen, akik közéleti pályájuk végén valami kényelmes szinekúrába ültek. Ez a harcmodor leleplezi az Kik ragasztják le a határtörő magyar alakját? Az elmúlt napokban már örömmel fedeztem föl a házak falain, hogy „ágas-bogasék“ falragaszai között feltűnnek az igazi és kisbetűs „magyarság" tiltakozásának és együvétartozásának nemzeti színnel keretezett felhívásai. Örömöm meghatódássá szélesedett, amikor nem sokkal ezután megpillantottam a határtörő, szivárványkoszorúzta magyar alakját, aki a magyar ima kezdő soraival: Isten, áldd meg a magyart! igyekezett megteremteni a vajúdó idők, a határon élló magyar katonák lelki „hinterlandját", a magyar egységet. Az örömből csakhamar ürömlett, ugyanis „ágas-bogasék" szörnyen megrémülve attól a gondolattól, hogy a névtelen magyar jelentkezése megbonthatja az ő soknevű mozgalmukat és torkukra forrasztja legfőbb propaganda-eszközüket, az utcai demagógiát, csakhamar megjelentek „összetartás" című, majdnem tudományos színvonalú folyóiratuk íves plakátjával. Hacsak megjelentek volna, ebben még semmi különöset nem találnánk, hiszen már a kiskutyák is hozzászoktak az utcasarkokra ragasztott „ágas-bogas“ hirdetményekhez, de nyilasék odáig mentek, hogy nem elégedtek meg az üresen maradt falrészek beragasztásával,hanem egyenesen és tervszerűen a névtelen magyar és „horribile visu" a határtörő magyar szoborszerű alakját, a nemzeti ima áhitatos szavait ragasztották át plakátjaikkal. Főszerkesztő úr, nemcsak szavakkal lehet elkövetni nemzetgyalázást, hanem tettekkel is, hiszen köztudomású, hogy bárhol hangozzék is föl a nemzeti ima, azt minden magyar kalaplevéve és fölállva tartozik tisztelni — azt, aki nem így cselekszik, méltán éri a törvény szigora. Nos, én most igenis ügyészért kiabálok, de nem a bíróság, hanem a magyar lelkiismeret ügyészéért, azé a lelkiismereté, amelynek hordozói — most már előbb-utóbb ki kell, hogy mondják ítéletüket ,,ágas-bogasék" nap-nap után és szemünk előtt lejátszódó lélekrombolásaiért, mert tűrhetetlen, hogy egy törtető és csörtető törpeség (új szó, egyenesen ágas-bogasék politikai térfogatának jellemzésére) odáig merészkedjen, hogy Magyarországon, a magyar fővárosban a magyar irredentizmus szimbólumát és eszméjét, a dallamtalanul is áradó magyar nemzeti imádságot csak éppen annyiba vegye, mint egy felhívást, amely az újabb ebzárlatról vagy a kötelező himlőoltásról szól. Tűrhetetlen, hogy ágasbogasék íves előfizetési felhívásaik alá temessék a magyar feltámadásnak nemzetiszími szivárványát. Tűrhetetlen, hogy mindezt tűri az, aki kiragasztatta a feltámadó új Magyarország ezen lélekbemarkoló robusztus utcai nagykövetének alakját, olyan megbízólevelet adva neki a Himnusz lánglelkű szavaival, amelyet minden magyar csak a legnagyobb alázattal vehet tudomásul. „Ágas-bogasék" számára, fájdalom, azonban ez a plakát csak fölösleges kiadást jelentett, mert sürgősen elő kellett állítaniuk új plakátjukat, hogy elfojthassák annak a magyar gondolatnak a kiterebélyesedését, amely veszélyeztetheti az ő soknevű és sokfejű egységüket! Soraimnak még esetleg átfésült formában is közlését kérve — a közös sérelem miatt —, vagyok a Főszerkesztő úr híve egy igazán névtelen magyart