Magyar Nemzet, 1939. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-01 / 1. szám

2 áll a maga népi eszményeit sza­badon követni és kiélni. De egyetlen kisebbségnek sem áll jogában az otthonát képező or­szághoz való hűségét feltételek­hez kötni. Feltétlen államhűség, egyben hűség a népi egyéniség­hez. E két szempont együttes­­ szolgálata és összeegyeztetése képezi minden nemzeti kisebb­ség­i kötelességét. Az egységes politikai magyar nemzet nem fogadhat­, el olyan elméletet, mely közjogi széthullásra ve­zetne, népcsoportokra bontván fel a politikailag mindenkor egységes magyar nemzetet. Éve­­­­ken át hirdettem, hogy sváb­­­­jaink kisebbségi jogai nincse­­n^/nek kellőképpen biztosítva. De ha remelem intő szavamat, ne essünk az ellenkező végletbe, legfőképpen pedig e kérdés sza­bályozásánál a magyar történe­lembe bele nem illő elméletek­nek ne adjunk helyet! * Istenek alkonyét éljük. Mér­földé* csizmákkal lépked a tör­ténelem. S az eszmék kavargá­sában csak az a nemzet marad­hat felül, mely nem téveszti el az irányt és hű marad törté­nelmi hivatásához. Nincs orien­táció, nincs rokonszenv és el­lenszenv! Nincs egyéni érdek, nincs karrier, nincs hírnév és nincs vagyon, csak egy van: független magyar nemzet! Oda­lenn a kassai dóm kriptájában örök álmát alussza egy férfi, ki több mint kétszáz évvel ezelőtt így értelmezte a saját hivatását. S a kripta fölött ott ágaskodik a torony, honnan a pillantás vé­­rjogfírt a Kárpátok magyar vér­től megszentelt gericén. A ma­gyar függetlenségi gondolat azt követeli, hogy Szent István bi­rodalmának határköveit ott a Kárpátok ormán, a természetes határokon állítsuk helyre! E tö­rekvésünkben ideig-óráig hátra­szorulhatunk, a magyar függet­lenségi gondolat azonban örök, a testünkön úrrá lehetnek, de nincs az a hatalom, mely ezt az eszményt el tudná taposni. Pa­lotából és kunyhóból mi magya­rok a tekintetünket a távolból erre a székesegyházra szegez­zük. Szent szimbólum nekünk a Kárpátokat kereső kassai to­rony. A Nagyságos Fejedelem áldozatos élete az az eszmény, melyet a nemzet minden hű fia a poklokon keresztül is követni fog. A régi magyar államvezetést de grand’envergure, mint a fran­cia mondaná, az ország termé­szetes határain kívül fekvő terü­letek behódoltatására főleg ka­tonapolitikai megfontolások késztették. Nem számítanak ide természetesen egyes nagy ural­kodóink rövidlélegzetű személyes becsvágyai vagy dinasztikus ér­dekei. Ezt a katonapolitikai célt, azaz az országhatárok offenzív védelmét szolgálták a vezérek korában szervezett gyepűk, utóbb a keresztény árpádi és anjoui monarchia idejében a hűbéres tartományok és szövetségi kapcsolatok övezete. Ez a nagyvonalú politika csak másod­sorban szolgálta a magyar biro­dalom anyagi erőforrásai meg­sokszorozódásának érdekét. A valóságos célgondolat az volt, hogy semmiféle nagyobb ellen­séges erő testközelségből ne érint­hesse a magyar államot. Az or­szágterület ne legyen kitéve ellen­séges invázióknak közvetlenül. Az államvédelem átfogóbb stra­tégiai feladata: a mérkőzés szín­helyének olyan területre való át­hárítása, illetve áthelyezése, amely a magyar felségjog alá tartozott ugyan, de nem tarto­zott a szorosabb értelemben vett szentistváni országhoz, követke­zőleg a magyar fajnépesség autochton földjéhez sem. Akár némettel, akár törökkel gyűlt meg a bajunk, ez az offen­zív védelem iparkodott a had­színteret csak félig-meddig tulaj­donunkat alkotó térségekre ki­terjeszteni, az ország belső ré­szeit a háború pusztításaitól mentesíteni s csak legutolsó esetben, ha már erőnkből vagy katonai szervezetlenségünkből nem telt a támadó védekezésre, engedte az ellenséges haderőket át a magyar limeseken. Ez az elv következetesen érvényesült a magyar államvezetés tündöklő korszakaiban. S ennek az elv­nek eleven véredényei lüktettek még a hanyatlás periódusainak fénytelen sorvadásaiban is, leg­alább is azoknak a nagy haza­fiaknak riadásaiban, akik egy süllyedő időszakban is fenntar­tották magasztos és komor lel­kükben a remény erejét, a hiva­tás gondolatát s a kötelesség tu­datát. Sok nagy magyarnak megsza­kadt a szíve, amikor a társada­lom, a régi nemesi nemzet és a közvélemény elveszítette érzékét a magyar állam­vezetésnek az egyedül lehetséges formája, az offenzív védelem iránt. Miközben Mohács előtt a fő- és közneme­sek halálra marcangolták egy­mást s eszeveszettségükben, mint Kteziasz mesebeli szörnyetege, saját testrészeiket h­arapdálták, miközben Werbőczyék, a ,,ka­­landosok“, sánta Báthoryék s az udvari párt élre mentek egymás­sal Hatvanban és Hakason a kormányzati hatalom megkapa­­rintásának dicstelen tumultusai­ban s talán csak abban értettek egyet, hogy minő mérvű retor­ziót alkalmazzanak Dózsa láza­dásáért: elesett Szendrő, elesett Szabács, majd 1520-ban elesett Nándorfehérvár is, a Duna-Száva vonal kulcspontja s a történelmi Magyarország egész déli erőd­­vonal-rendszere összeomlott. Talán csak az egy Tömöri, a „büszke vezér", ki azért fogadta el a kalocsai érsekséget, hogy utóbb elhagyhassa, mint katona, ez az ignis fatuus, lidércfény, aki kigyulladt az egyetemes rot­hadásból, a robbanások halálos bömbölése közben, a borzadály görcseiben, a gyilkos fec’"u**] elviselhetetlen fájdalmaiban, a szörnyű örvény szívóerejének menthetetlen vonzásában, a meg­semmisülés felszökkenő árnyai közepette, egyedül érezte az or­szágvezetés offenzív védelme összeomlásának végzetes követ­kezményeit, amint karjait ki­tárta — in articulo mortis! —, hogy mégegyszer megragadja a meredek szélén tántorgó népét, de az kisiklott kezeiből, mint egykor Kreuza árnyéka Aeneas öleléséből. A külső várös elesett. A megbízhatatlan vazallus­ né­pek átsomfordáltak az ellenség táborába. A duna—kárpáti vonal abroncsa széjjeltört. A török át­lépett a Porta Orientalison. A magyart saját nemzeti területére szorította. A végső bástyafalhoz, a fellegvárba. Vájjon meddig tarthatja itt még magát? Ha feladta az offenzív védelmet, várjon mire megy, ha már a nem szűnő, sőt folyton meg-megújuló inváziók lavinája borítja el s nincs többé az önvédelemnek, az átcsoporto­sulásnak s a visszavonulásnak semmiféle térbeli lehetősége? Hanem csak az, hogy az utolsó magyar rögökben megvetve lá­bát, meghaljon vagy győzzön az egyenlőtlen erők csatájában. Mert elpusztulni, elesni a dicső­ség mezején, egy fergeteges ro­ham önkívületében, az elkerül­hetetlen halál isteni dacában, parádésan eltemetkezni egy se élni, se halni nem akaró faj fen­séges és gyűlöletes bűneiben s végül keresve a megtisztulás alá­zatát egy magától provokált nemzethalál fekete mágiájában: van-e nép, amely e sorozatos ön­­gyilkosságot meghatóbban és dráma­iabban követte volna el, az utolsó órák felaagasztosult lelki izzásában, amikor elérke­zett saját múltjának és saját lé­nyének legkimagaslóbb csú­csaira? Talán sose fogta volna el egész magyar nemzedékek lelkivilágát a megsemmisülés előérzete, ha nem mond le any­­nyiszor az offenzív védekezés lehetőségeiről és módszereiről, ha nem engedi betörni saját ter­mészetes határőrvidékének pa­­lánkjait, ha nem szoríttatja be magát a fellegvárba, vagy a sze­kértáborba, melynek látványa annyira megörvendeztette Batu „aranyhordáját", vagy nem kényszerül arra, hogy mindent egy lapra téve, kirontson e fel­legvárból s egyetlen szilaj és re­ménytelen rajtaütéssel rohanja le ellenségeit. S ez a várőrség is szinte a halálos galopp pillana­táig, az önfeláldozás inspiráció­jának sugallatáig sokkal inkább volt egy önmagával megh­ason­­lott, fejetlen, egymás torkát foj­togató, bűneinek lázában fet­­rengő alaptalan és fegyelmezhe­­tetlen sokaság, mint a nemzeti vállalkozás politikai és katonai reprezentációja. Csak mikor megharsantak a harcot trombi­táló kürtök, akkor olvadtak eggyé az engesztelő áldozat fel­ajánlásának és a hazáért, de ta­lán nem is a hazáért, hanem csak a haza tisztességért való végső szolgálat szent alázatában és dicső önkivületében. ★ A mostani korszak magyarja már bele van szorítva politikai létezésének szegény kis csonka tornyába, aki még akár egy néhány évve ezelőtt is szilárdan vethette volta meg az offenzív védekezés lábát vagy szélesebb teret tudott volna teremteni élet­­halálharcaik színhelyéül: a régi gyepüket, hűbéres kis országo­dat és hatAr­tenid picéket helyet­tesítő restaurációs és dunai kon­cepció számára már a múlté. Sorjában elbuktak azok a kis államok, amelyeknek vezetői nem értették meg, hogy saját létük oka, gerincoszlopa, hátvédje: Magyarország. Az egyik nem mert cselekedni. A másik képte­len volt saját nacionalizmusának felfuvalkodottságától reál­politi­kát csinálni, hogy arrafelé hatá­rozza el magát, akár engedmé­nyek árán megszervezhető kap­csolat létesítésével ahonnan saját történelmi eszméjét semmiféle igazi veszedelem nem fenyegette. Mi a mi hibánk a dolgok ilyen balságos fordulatában, s van-e benne egyáltalán felelősségünk, ezt most ne kutassuk. Most csak helyzetünket látjuk. S látjuk a feladatnak embertelen mértékét, amelynek szolgálata elől pedig ki nem térhetünk, ha még ma­gyarul élni tudunk és akarunk. A magyar be van szorítva a fel­legvárba. Egyedül, magára ha­­gyatva, szétszórt hajával és vé­res homlokával. Nincs mögöt­tünk olyan erő Kelet felé, amely kárörvendve ne látná vergődé­sünket, mert talán nagyon ké­sőn fog ráeszmélni az ősi tapasz­talat regulájára: ma neked, hol­nap nekem. Nincs senki, aki a halálfélelem verejtékétől csap­zott arcunkat megtörölné a szá­nalom és a részvét Veronika­­kendőjével. Nyugat-Európa épp­úgy hátat fordított egy hivatás­­tudatában megzavarodott nem­zet sorsproblémájának, mint akár Mohi vagy Mohács előtt. Európa szemében nem ül a gyászkönny, amikor ez a nem­zet elzárkózva a maga felleg­várába, várja az új életre zendítő szózatot, vagy talán már a nem is nagyszerű halált. Idegenjeink és vendégeink egy­­része talán már nem is kíván osztozkodni a magyar sors betel­jesedésének lehetőségében. Tisz­telet és hála közülük azoknak, akik ma velünk tartanak s ve­lünk szoronganak. De ezek közül is, Istenem, hányan tudják ma­gyarul szeretni ezt a kis magyar fajtát és hazát? Honnan is tud­nák, hogy a magyar eszme és a magyar élet nem népiség, nem mozgalom, nem világnézet, nem zsidókérdés igézete alatt elzsib­badó ízületek és idegszálak rán­­gatódzása. Honnan is tudnák, hogy jó magyarnak lenni ma mennyire magános és termé­ketlen hősiesség a tobzódó és uszító szófröccsök közepette s hogy maholnap ez már egyenlő jelentésű a belső emigrálódás kínjaival és gyötrelmeivel? Mert könnyű és jó volt valamikor asz­­szimilálódni egy nagyobb haza dicsőségében. De ma várjon az idegen jövendő gondolhat-e rá, hogy ebbe a magános népbe ojtsa be magát? S van-e olyan idegen ambíció, hogy ennek a megszaggatott fának árnyéká­ban akarjon ki zöld­ülni? A zsidóság egy része 1918-ban és 1919-ben disszimilált. A másik részét most disszimilálják hiva­talos hatalommal. A hazai sváb­­ság a maga népiségén­ek öntuda­tában most alakul át népcso­porttá. Idegenvérű értelmiségünk egy részében viaskodik a ma­gyar történet szelleme az ősi vér mítoszával. Hogyan tudná meg­érteni, hogy a magyar naciona­lizmus ezer éve jár már más uta­kon, mint a német? Hogyan fog­hatná fel azt a titkot, hogy ami­kor a népeknek választaniok kel­lett az önmagukért élőknek hosszú, nyugalmas és homályos élete s az emberiségért élőknek­­ hányt,vetett viharos élet e­zütt, akkor mi az idők kezdetén, európai létünk elején már a má­sokért is élőknek hálátlan és ke­gyetlen megpróbáltatásait vá­lasztottuk? Hogyan tudnák meg­érteni, hogy egy ilyen nép, mint a magyar, sose hordozhatja bün­tetlenül magában a kivételes hi­vatástudat tü­zét s hogy mekkora árat kell gyakran fizetni azért, ha egy kicsiny nép egy nagy nemzet küldetésének grandiózus terhét kénytelen vonszolni a tör­ténet országútján? Mi köze a magyar nemzeti hivatástudat e csodás szintézisének a német po­litikai költészet népi elgondolá­sához? Így vagyunk ma beszorítva az utolsó sáncainkban. De mit érne még a legjobban megerődített bástya is, ha a szellem kivonult kövei közül, mint egykor a föl­dönjárt Isten a földi Jeruzsálem­ből. Ez a maradék vár csak úgy tarthatja magát, ha erős vár­őrsége egylelkiségű, egyösztönű, egyéletérzésű s ha a hazaszeretet­ről nincsenek többé eltérő néze­tei és indulatai. Gyengék a fa­lak? Sebaj, ha a lelkek erősek, s ha nincsenek köztük árulók. És az a kis őrség, amely virraszt a néma falakon, át kell hatva hogy legyen a szigetvári Zrínyi áldozatának malasztjával s a Csáktornyai Zrínyi hitének ke­gyelmével. Tudomásul kell ven­nie, hogy amit valamikor az is­kolakönyvekben tanult a haza­fias áldozatkészségről, az ma nem frázis többé, hanem kegyet­len, szent, szükséges cselekedet. Vallani és vállalni annak felada­tát és kockázatát, hogy Magyar­­ország magyar ország maradjon. Fel kell emelkedni arra a morá­lis magaslatra, amelynek havas bércein valamikor legjobbjaink tébolyogtak a gond és a bánit felhői között, vagy az öntudat­­nak oly tiszta mélyéig leszállni, amikor le kell számolnunk azzal, hogy az egyesnek el kell pusz­­tulnia, hogy a nemzet örök éle­tet nyerjen. Á­­ ■ fos A fellegvárban Írta: Pethő Sándor Magyar Nemzet VASÁRNAP, 195? JANUÁR 1. " H mnnn ■j&jfo-. . - -iV'iaffi-f j. 1 m *« ‘«i ** .wHE-. HSp r' ■ ... xin 3H-) a

Next