Magyar Nemzet, 1939. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
2 áll a maga népi eszményeit szabadon követni és kiélni. De egyetlen kisebbségnek sem áll jogában az otthonát képező országhoz való hűségét feltételekhez kötni. Feltétlen államhűség, egyben hűség a népi egyéniséghez. E két szempont együttes szolgálata és összeegyeztetése képezi minden nemzeti kisebbségi kötelességét. Az egységes politikai magyar nemzet nem fogadhat, el olyan elméletet, mely közjogi széthullásra vezetne, népcsoportokra bontván fel a politikailag mindenkor egységes magyar nemzetet. Éveken át hirdettem, hogy svábjaink kisebbségi jogai nincsen^/nek kellőképpen biztosítva. De ha remelem intő szavamat, ne essünk az ellenkező végletbe, legfőképpen pedig e kérdés szabályozásánál a magyar történelembe bele nem illő elméleteknek ne adjunk helyet! * Istenek alkonyét éljük. Mérföldé* csizmákkal lépked a történelem. S az eszmék kavargásában csak az a nemzet maradhat felül, mely nem téveszti el az irányt és hű marad történelmi hivatásához. Nincs orientáció, nincs rokonszenv és ellenszenv! Nincs egyéni érdek, nincs karrier, nincs hírnév és nincs vagyon, csak egy van: független magyar nemzet! Odalenn a kassai dóm kriptájában örök álmát alussza egy férfi, ki több mint kétszáz évvel ezelőtt így értelmezte a saját hivatását. S a kripta fölött ott ágaskodik a torony, honnan a pillantás vérjogfírt a Kárpátok magyar vértől megszentelt gericén. A magyar függetlenségi gondolat azt követeli, hogy Szent István birodalmának határköveit ott a Kárpátok ormán, a természetes határokon állítsuk helyre! E törekvésünkben ideig-óráig hátraszorulhatunk, a magyar függetlenségi gondolat azonban örök, a testünkön úrrá lehetnek, de nincs az a hatalom, mely ezt az eszményt el tudná taposni. Palotából és kunyhóból mi magyarok a tekintetünket a távolból erre a székesegyházra szegezzük. Szent szimbólum nekünk a Kárpátokat kereső kassai torony. A Nagyságos Fejedelem áldozatos élete az az eszmény, melyet a nemzet minden hű fia a poklokon keresztül is követni fog. A régi magyar államvezetést de grand’envergure, mint a francia mondaná, az ország természetes határain kívül fekvő területek behódoltatására főleg katonapolitikai megfontolások késztették. Nem számítanak ide természetesen egyes nagy uralkodóink rövidlélegzetű személyes becsvágyai vagy dinasztikus érdekei. Ezt a katonapolitikai célt, azaz az országhatárok offenzív védelmét szolgálták a vezérek korában szervezett gyepűk, utóbb a keresztény árpádi és anjoui monarchia idejében a hűbéres tartományok és szövetségi kapcsolatok övezete. Ez a nagyvonalú politika csak másodsorban szolgálta a magyar birodalom anyagi erőforrásai megsokszorozódásának érdekét. A valóságos célgondolat az volt, hogy semmiféle nagyobb ellenséges erő testközelségből ne érinthesse a magyar államot. Az országterület ne legyen kitéve ellenséges invázióknak közvetlenül. Az államvédelem átfogóbb stratégiai feladata: a mérkőzés színhelyének olyan területre való áthárítása, illetve áthelyezése, amely a magyar felségjog alá tartozott ugyan, de nem tartozott a szorosabb értelemben vett szentistváni országhoz, következőleg a magyar fajnépesség autochton földjéhez sem. Akár némettel, akár törökkel gyűlt meg a bajunk, ez az offenzív védelem iparkodott a hadszínteret csak félig-meddig tulajdonunkat alkotó térségekre kiterjeszteni, az ország belső részeit a háború pusztításaitól mentesíteni s csak legutolsó esetben, ha már erőnkből vagy katonai szervezetlenségünkből nem telt a támadó védekezésre, engedte az ellenséges haderőket át a magyar limeseken. Ez az elv következetesen érvényesült a magyar államvezetés tündöklő korszakaiban. S ennek az elvnek eleven véredényei lüktettek még a hanyatlás periódusainak fénytelen sorvadásaiban is, legalább is azoknak a nagy hazafiaknak riadásaiban, akik egy süllyedő időszakban is fenntartották magasztos és komor lelkükben a remény erejét, a hivatás gondolatát s a kötelesség tudatát. Sok nagy magyarnak megszakadt a szíve, amikor a társadalom, a régi nemesi nemzet és a közvélemény elveszítette érzékét a magyar államvezetésnek az egyedül lehetséges formája, az offenzív védelem iránt. Miközben Mohács előtt a fő- és köznemesek halálra marcangolták egymást s eszeveszettségükben, mint Kteziasz mesebeli szörnyetege, saját testrészeiket harapdálták, miközben Werbőczyék, a ,,kalandosok“, sánta Báthoryék s az udvari párt élre mentek egymással Hatvanban és Hakason a kormányzati hatalom megkaparintásának dicstelen tumultusaiban s talán csak abban értettek egyet, hogy minő mérvű retorziót alkalmazzanak Dózsa lázadásáért: elesett Szendrő, elesett Szabács, majd 1520-ban elesett Nándorfehérvár is, a Duna-Száva vonal kulcspontja s a történelmi Magyarország egész déli erődvonal-rendszere összeomlott. Talán csak az egy Tömöri, a „büszke vezér", ki azért fogadta el a kalocsai érsekséget, hogy utóbb elhagyhassa, mint katona, ez az ignis fatuus, lidércfény, aki kigyulladt az egyetemes rothadásból, a robbanások halálos bömbölése közben, a borzadály görcseiben, a gyilkos fec’"u**] elviselhetetlen fájdalmaiban, a szörnyű örvény szívóerejének menthetetlen vonzásában, a megsemmisülés felszökkenő árnyai közepette, egyedül érezte az országvezetés offenzív védelme összeomlásának végzetes következményeit, amint karjait kitárta — in articulo mortis! —, hogy mégegyszer megragadja a meredek szélén tántorgó népét, de az kisiklott kezeiből, mint egykor Kreuza árnyéka Aeneas öleléséből. A külső várös elesett. A megbízhatatlan vazallus népek átsomfordáltak az ellenség táborába. A duna—kárpáti vonal abroncsa széjjeltört. A török átlépett a Porta Orientalison. A magyart saját nemzeti területére szorította. A végső bástyafalhoz, a fellegvárba. Vájjon meddig tarthatja itt még magát? Ha feladta az offenzív védelmet, várjon mire megy, ha már a nem szűnő, sőt folyton meg-megújuló inváziók lavinája borítja el s nincs többé az önvédelemnek, az átcsoportosulásnak s a visszavonulásnak semmiféle térbeli lehetősége? Hanem csak az, hogy az utolsó magyar rögökben megvetve lábát, meghaljon vagy győzzön az egyenlőtlen erők csatájában. Mert elpusztulni, elesni a dicsőség mezején, egy fergeteges roham önkívületében, az elkerülhetetlen halál isteni dacában, parádésan eltemetkezni egy se élni, se halni nem akaró faj fenséges és gyűlöletes bűneiben s végül keresve a megtisztulás alázatát egy magától provokált nemzethalál fekete mágiájában: van-e nép, amely e sorozatos öngyilkosságot meghatóbban és drámaiabban követte volna el, az utolsó órák felaagasztosult lelki izzásában, amikor elérkezett saját múltjának és saját lényének legkimagaslóbb csúcsaira? Talán sose fogta volna el egész magyar nemzedékek lelkivilágát a megsemmisülés előérzete, ha nem mond le anynyiszor az offenzív védekezés lehetőségeiről és módszereiről, ha nem engedi betörni saját természetes határőrvidékének palánkjait, ha nem szoríttatja be magát a fellegvárba, vagy a szekértáborba, melynek látványa annyira megörvendeztette Batu „aranyhordáját", vagy nem kényszerül arra, hogy mindent egy lapra téve, kirontson e fellegvárból s egyetlen szilaj és reménytelen rajtaütéssel rohanja le ellenségeit. S ez a várőrség is szinte a halálos galopp pillanatáig, az önfeláldozás inspirációjának sugallatáig sokkal inkább volt egy önmagával meghasonlott, fejetlen, egymás torkát fojtogató, bűneinek lázában fetrengő alaptalan és fegyelmezhetetlen sokaság, mint a nemzeti vállalkozás politikai és katonai reprezentációja. Csak mikor megharsantak a harcot trombitáló kürtök, akkor olvadtak eggyé az engesztelő áldozat felajánlásának és a hazáért, de talán nem is a hazáért, hanem csak a haza tisztességért való végső szolgálat szent alázatában és dicső önkivületében. ★ A mostani korszak magyarja már bele van szorítva politikai létezésének szegény kis csonka tornyába, aki még akár egy néhány évve ezelőtt is szilárdan vethette volta meg az offenzív védekezés lábát vagy szélesebb teret tudott volna teremteni élethalálharcaik színhelyéül: a régi gyepüket, hűbéres kis országodat és hatArtenid picéket helyettesítő restaurációs és dunai koncepció számára már a múlté. Sorjában elbuktak azok a kis államok, amelyeknek vezetői nem értették meg, hogy saját létük oka, gerincoszlopa, hátvédje: Magyarország. Az egyik nem mert cselekedni. A másik képtelen volt saját nacionalizmusának felfuvalkodottságától reálpolitikát csinálni, hogy arrafelé határozza el magát, akár engedmények árán megszervezhető kapcsolat létesítésével ahonnan saját történelmi eszméjét semmiféle igazi veszedelem nem fenyegette. Mi a mi hibánk a dolgok ilyen balságos fordulatában, s van-e benne egyáltalán felelősségünk, ezt most ne kutassuk. Most csak helyzetünket látjuk. S látjuk a feladatnak embertelen mértékét, amelynek szolgálata elől pedig ki nem térhetünk, ha még magyarul élni tudunk és akarunk. A magyar be van szorítva a fellegvárba. Egyedül, magára hagyatva, szétszórt hajával és véres homlokával. Nincs mögöttünk olyan erő Kelet felé, amely kárörvendve ne látná vergődésünket, mert talán nagyon későn fog ráeszmélni az ősi tapasztalat regulájára: ma neked, holnap nekem. Nincs senki, aki a halálfélelem verejtékétől csapzott arcunkat megtörölné a szánalom és a részvét Veronikakendőjével. Nyugat-Európa éppúgy hátat fordított egy hivatástudatában megzavarodott nemzet sorsproblémájának, mint akár Mohi vagy Mohács előtt. Európa szemében nem ül a gyászkönny, amikor ez a nemzet elzárkózva a maga fellegvárába, várja az új életre zendítő szózatot, vagy talán már a nem is nagyszerű halált. Idegenjeink és vendégeink egyrésze talán már nem is kíván osztozkodni a magyar sors beteljesedésének lehetőségében. Tisztelet és hála közülük azoknak, akik ma velünk tartanak s velünk szoronganak. De ezek közül is, Istenem, hányan tudják magyarul szeretni ezt a kis magyar fajtát és hazát? Honnan is tudnák, hogy a magyar eszme és a magyar élet nem népiség, nem mozgalom, nem világnézet, nem zsidókérdés igézete alatt elzsibbadó ízületek és idegszálak rángatódzása. Honnan is tudnák, hogy jó magyarnak lenni ma mennyire magános és terméketlen hősiesség a tobzódó és uszító szófröccsök közepette s hogy maholnap ez már egyenlő jelentésű a belső emigrálódás kínjaival és gyötrelmeivel? Mert könnyű és jó volt valamikor aszszimilálódni egy nagyobb haza dicsőségében. De ma várjon az idegen jövendő gondolhat-e rá, hogy ebbe a magános népbe ojtsa be magát? S van-e olyan idegen ambíció, hogy ennek a megszaggatott fának árnyékában akarjon ki zöldülni? A zsidóság egy része 1918-ban és 1919-ben disszimilált. A másik részét most disszimilálják hivatalos hatalommal. A hazai svábság a maga népiségének öntudatában most alakul át népcsoporttá. Idegenvérű értelmiségünk egy részében viaskodik a magyar történet szelleme az ősi vér mítoszával. Hogyan tudná megérteni, hogy a magyar nacionalizmus ezer éve jár már más utakon, mint a német? Hogyan foghatná fel azt a titkot, hogy amikor a népeknek választaniok kellett az önmagukért élőknek hosszú, nyugalmas és homályos élete s az emberiségért élőknek hányt,vetett viharos élet ezütt, akkor mi az idők kezdetén, európai létünk elején már a másokért is élőknek hálátlan és kegyetlen megpróbáltatásait választottuk? Hogyan tudnák megérteni, hogy egy ilyen nép, mint a magyar, sose hordozhatja büntetlenül magában a kivételes hivatástudat tüzét s hogy mekkora árat kell gyakran fizetni azért, ha egy kicsiny nép egy nagy nemzet küldetésének grandiózus terhét kénytelen vonszolni a történet országútján? Mi köze a magyar nemzeti hivatástudat e csodás szintézisének a német politikai költészet népi elgondolásához? Így vagyunk ma beszorítva az utolsó sáncainkban. De mit érne még a legjobban megerődített bástya is, ha a szellem kivonult kövei közül, mint egykor a földönjárt Isten a földi Jeruzsálemből. Ez a maradék vár csak úgy tarthatja magát, ha erős várőrsége egylelkiségű, egyösztönű, egyéletérzésű s ha a hazaszeretetről nincsenek többé eltérő nézetei és indulatai. Gyengék a falak? Sebaj, ha a lelkek erősek, s ha nincsenek köztük árulók. És az a kis őrség, amely virraszt a néma falakon, át kell hatva hogy legyen a szigetvári Zrínyi áldozatának malasztjával s a Csáktornyai Zrínyi hitének kegyelmével. Tudomásul kell vennie, hogy amit valamikor az iskolakönyvekben tanult a hazafias áldozatkészségről, az ma nem frázis többé, hanem kegyetlen, szent, szükséges cselekedet. Vallani és vállalni annak feladatát és kockázatát, hogy Magyarország magyar ország maradjon. Fel kell emelkedni arra a morális magaslatra, amelynek havas bércein valamikor legjobbjaink tébolyogtak a gond és a bánit felhői között, vagy az öntudatnak oly tiszta mélyéig leszállni, amikor le kell számolnunk azzal, hogy az egyesnek el kell pusztulnia, hogy a nemzet örök életet nyerjen. Á ■ fos A fellegvárban Írta: Pethő Sándor Magyar Nemzet VASÁRNAP, 195? JANUÁR 1. " H mnnn ■j&jfo-. . - -iV'iaffi-f j. 1 m *« ‘«i ** .wHE-. HSp r' ■ ... xin 3H-) a