Magyar Nemzet, 1939. augusztus (2. évfolyam, 173-198. szám)

1939-08-06 / 178. szám

28 * ■ Isten vele, Jense^ Irjat Szentdgart­yi Ferenc Fenség! Negyvennyolc órával ezelőtt, a szolgálati út szigorú be­tartásával elment az a levél, amelyben alázatosan visszaadom a cár őfelségének arany vállrajtó­mat és örökre lecsatolom dere­kamról a kozáktiszti kardot. Is­métlem, fenség: a levél elment és a legkegyesebb beleegyezés talán már útban is van — visszafelé. Hiszen nem olyan nagy ügy az odafent a pétervári Téli Palotá­ban, na, meg aztán marad még a cár őfelségének annyi kozák­tisztje, hogy el lehetne velük rekeszteni a Volgát. És én most, negyvennyolc órá­val azután, hogy tiszti rangomról lemondtam, úgy gondolom, az az érzésem, hogy senki másnak, de fenségednek magyarázattal tarto­zom. Hogy nyíltan, őszintén, el kell mondanom elhatározásom va­lódi okát, amely — érthetően — a cár őfelségéhez intézett leve­lemből hiányzik. Ott kell kezdenem, fenség, hogy az én édesapám szabómester volt Guncserovon, ahol a cár őfelsége legbékésebb polgárai és muzsikjai éltek, ásító unalomban. Kis vidéki város ez, fenség, egy parányi fekete pont a szent birodalom hatalmas térképén és a valóságban se sokkal több. Utcára nyíló műhelye volt édesapámnak, szem­ben a kozákkaszárnyával és a műhely ajtaján belül kis rézcsen­­getyű csüngött, amely mindig csilingelt, ha valaki kinyitotta az ajtót. Erre a csengetyűre azért volt szükség, fenség, mert az üzlet egy deszkafallal ketté volt választva és a deszkafal mögött dolgozott az apám egy segéddel és egy szeplős, mélák inassal, aki a tűkbe a cérnát fűzte, amikor ez a csengetyű felsikoltott, a deszkafal mögül előjött az édes­apám és átvette az aranyrojtos, paszomántos kozáktiszti egyen­ruhákat a tisztiszolgáktól. Vasa­lásra és tisztításra. Kölyök voltam akkor én még, fenség, de bevallom, hogy az egyenruha iránti szerelmem itt, ebben a kis homályos szabó­műhelyben született meg és fej­lődött ki bennem a­­ rajongásig. Áhítattal cirógattam végig min­den darabot és tele tüdővel szív­tam magamba azt az előttem akkor még ismeretlen furcsa illatot, amely ezekből a kozáktiszti egyen­ruhákból áradt, különösen az ara­nyozott vállrojtok közül és amely­ről csak később, nagysokára tud­tam meg, hogy szépséges kis­asszonyok, gyönyörű fehér asszo­nyok hajától származik. Mert az úgy van, fenség — ezt különben fenséged is tudja, hiszen a nagy­hercegek is voltak fiatalok, — hogy tánc közben a szőke, meg barna női fejek kissé mindig rá­hajolnak a tisztek vállára és a hajzruhatagból kiáradó illatot, mint tintát az itatóspapír, mohón be­issza a kozáktiszti egyenruha. Legalább is Guncserovon beitta. Még­pedig télen, fenség, azokon a báli éjszakákon, amelyek a Kaszinó dísztermében zajlottak le, amikor a kincstári asszonyok mellett felvonultak a környék dúsgazdag bojárjainak tündér­­leányai, akik —­ hála a szent biro­dalom rendezett pénzügyi viszo­nyainak — Párisból hozatták a r­uhájukat és valódi francia parfem , rája úszott utánuk, amerre mentek. És e bálok után, fenség, ez a különös illattengert­öltötte be édes­apám homályos kis szabóműhelyét. Amikor másnap, harmadnap meg­jelentek a tisztiszolgák és hozták vasalásra, felfrissítésre, a gazdá­juk aranyozott egyenruháját. Én meg, fenség — a guncserovi egy­­segéden szabómester fia — el­kábultam, becsíptem ettől az illat­tól egy egész életre. De lehettem-e volna ezek után más, mint katona? Ugye, fenség, nem? Édesapám a kis vityillójára köl­csönt vett fel a guncserovi taka­réktól és én kétszáz rubellel a zsebemben bevonultam a péter­vári katonai iskolába. Ahol a cár őfelsége kozáktisztjeit faragják. Az iskolában kitüntetéssel tettem le minden vizsgámat és hat év után, hat piros örömökben eltöl­tött év után oldalamra köthettem az acélpengéjű kozáktiszti kardot. Hogy hogyan volt tovább? Hát, Istenem, én... nem tudom volt-e már fenségednek olyan álma, vágya, amelynek beteljesülésekor, megvalósulásakor azt érezte, hogy ennél szebbet, többet nem adhat az élet. Csak az elmúlás, a halál adhat hozzá hasonlót, amikor földi pályánk befejezése után, meg­ajándékoz bennünket a felettünk kéklő, nagy menyországgal. (Bo­csánat, fenség, hogy többes szám­ban írtam le ezt a mondatot, dehát javítani már nem akarok rajta, aztán meg, hitem szerint a meny­ország kapuját egyenlő eséllyel lépheti át a nagyherceg és a kozák­tiszt, ha történetesen szabómester fia volt is, amíg élt.) Nos, fenség, ha volt ilyen álma, vágya, akkor megérti, mit éreztem én, a lelkemnek milyen húrjai zendültek meg — mert kozák­tisztnek is van lelke, fenség! — amikor brigadérosom közölte ve­lem, hogy fenséged egyenes óha­jára engem jelöltek ki a kis fenség mellé lovagló tanárnak. Ezt az érzést, fenség, még élőszóval sem tudnám elmondani, ezt csak el­muzsikálni lehetne hegedűn, vagy inkább gordonkán. Ehhez pedig — sajnos — nem értek. Elfütyülni még tudnám, — az apám tanított meg fütyülni — de a füttyszót úgysem mellékelhetném e levélhez. Hát, hagyjuk az egészet. Az érzések közlésével egyébként is csínján kell bánni az embernek az életben, mert — hiába, fenség, nem én találtam ki, de így van — ami az egyik embernek öröm, az a másiknak többnyire bánat. Most még meg kellene írnom azoknak a szépséges napoknak történetét, amelyeket a nagy­hercegi kastélyban tölthettem el valami állandó kábultságban, kó­­tyagosan a levegőtől, abban a nagy, méltóságteljes csendben, amely parancsolt, uralkodott a boltíves termek évszázados falai között és ezt a csendet talán nem is törte meg más, csak egy-egy tőlem származó,mélyről jött sóhaj­tás. A boldogság hangadói voltak ezek a sóhajtások, fenség, fent a toronyszobámban, esténkint, fen­séged életnagyságú portréja előtt. A guncserovi egysegédes szabó­mester fia, a cár őfelsége 350-ik kozákezredének főhadnagya így, ezekkel a mélyről szakadt sóhaj­tásokkal köszönt meg minden el­múlt napot, amelyet fenséged kas­télyában tölthetett. Erről kellene most beszélnem fenségednek, ezekről a csodálatos napokról, amelyeket, mint drága­gyöngyöket fűztem fel életem fona­lára, de ha erről írnék, beszélnék, ez már önkínzás volna, így, hát csak annyit, fenség, hogy szép volt, minden szép volt, a kis aranyszőkehajú herceget, a tanítványomat szerettem, tudom, ő is szeretett — már amennyire egy nagyherceg tizenkétéves fia szerethet egy kozák főhadnagyot — az ezredes úr, fenséged szárny­segéde, abban a kitüntetésben részesített, hogy esténkint velem sakkozott, én természetesen a szol­gálati szabályzatnak megfelelően elvesztettem minden játszmát, te­hát az ezredes úr is szeretett, nos és... És most, fenség, belép a leve­lembe, mint ahogyan belépett az életembe Szedonics Péter, fensé­ged egyik főlakója, aki sima, gömbölyű képével úgy keringett körülöttem, mint a nap a föld körül és olyan előzékeny, udva­rias, olyan alázatos volt hozzám, hogy az első félórában már meg kellett gyűlölnöm. Amikor közölte velem, hogy az ezredes úr paran­csára ő van mellém beosztva szolgálattételre, hogy a nap bár­melyik szakában rendelkezhetem vele és hogy ő egyébként is igyek­szik állandóan közelembe tartóz­kodni, mert — mint mondta — el akarja lesni még a gondola­tomat is. A hang, ahogyan beszélt, a született szolga hangja volt, amelyből úgy csurgott az alázatosság, mint lépből a méz. Hát, fenség, ez a Szedonics Péter betartotta a szavát. Kísért, mint az árnyék, gömbölyű képe úgy bukkant fel — hol itt, hol ott — mint amikor nyári éjsza­kában bárányfelhők úsznak az égen és bujósdit játszanak a hold­világgal. Megjelent, előrejött, de­reka meggörbült és hangjából cse­pegett az émelyítő alázatosság, amikor figyelmeztetett, hogy a reggeli kilovaglásnál, amelyeken — szokás szerint —• részt vett a fenséges asszony is, nem tartottam be a szigorúan előírt távolságot. Vagy, amikor közölte velem, hogy a jövőben az ebédnél •— mert Szedonics Péter, mint fenséged is tudja, ilyenkor ott állott a hátam mögött — ha a fenséges asszony felemeli a poharát és véletlenül felém néz, akkor én ne nyúljak a poharam után. — A főhadnagy úr saját érde­kében vagyok bátor felhívni nagyrabecsült figyelmét erre a házi törvényre — mondta — már azért is, mert ebben az évben főhadnagy úr a harmadik lovagló tanárunk. És amikor összehúzott szem­öldökkel, kérdően ránéztem, nyomban hozzátette : — A másik kettő ugyanis nem tudott alkalmazkodni házi törvé­nyeinkhez, amelyek sérthetetle­nek. Aztán meghajolt és bocsánatot kért, hogy ezt közölte velem. Nos, fenség, ez az ember az oka mindennek. Ez a tapintatos, alázatos lakáj, akinek a nevét, amikor fent a toronyszobában köszönetet mondtam fenséged élet­nagyságú portréja előtt egy-egy elmúlt szép napért, káromkodás kísérte. Mindig cifrább és cifrább. Ha nincs ez az ember, fenség, akkor én most nem ülök itt egy vidéki hotelszobában, a levél­papír fölé hajolva és írok, csak írok, néha ugyan a tollam per­cekig megáll, mozdulatlanul a levegőben, mert közben rápillan­tok a kozáktiszti zubbonyomra, amely ott lóg szemben velem, egy szék támláján és ilyenkor valami éles nyilallást érzek a szí­vemben, aztán a tollam ismét eléri a papírt, tovább futnak alóla a fekete betűk és folytatom a val­lomást, a gyónást. Hiszen megígértem, fenség. Megígértem, hogy elmondom, őszintén, úgy, ahogyan történt. Tehát... Ez a nap verőfényes tavaszi nap volt. Reggel kilenc órakor a parancsnak megfelelően, ott vára­koztam a kastély főbejárta­ előtt. A lovászok a három perjel kissé hátrább álltak. Éppen cigarettára akartam gyújtani, amikor a kas­­tély ajtaja kitárult és a küszöbön megjelent a fenséges asszony. Egyedül. Hófehér ruhában, amely lágyan omlott alá magas, karcsú termetén, a haja, a vállára hulló hajzuhatag olyan volt ezen a verőfényes tavaszi reggelen, mint egy felfordított aranykehely. A lovaglóostora, bár annyira elütött a hófehér ruhától, vele volt. Bizo­nyára megszokásból, fenség. — A fiam gyengélkedik­­— mondta a fenséges asszony — ma nem lovagolunk ki, főhadnagy úr. Helyette megnézzük a csikó­kat. Elindultunk. A parkon át. Én — a házi törvényeknek megfelelően — a fenséges asszony baloldalán haladtam, kétlépésnyi távolság­ban mögötte. A platánsor köze­pén lehettünk, amikor a fenséges asszony anélkül, hogy hátrafor­dult volna, így szólt: — Főhadnagy úr, jöjjön csak ide, hozzám. Mellém. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha kihagyott volna a szív­verésem. Körülnéztem. Szedonics Pétert nem láttam sehol. Ez meg­nyugtatott. És a következő pilla­natban ott termettem a fenséges asszony oldalán. — Parancsoljon, fenséges asszo­nyom. A fenséges asszony arcán könnyű mosoly futott át. — Óh, semmi, semmi, csak, amikor maga mögöttem halad, állandóan az az érzésem, mintha rab volnék, akit a fegyveres őre kísér... — Bo... csánat... fenséges asszonyom — akadozott a han­gom —, de a házitörvények elő­írják, hogy... A fenséges asszony a lovagló­pálcával belesuhintott a levegőbe és kissé pattogó hangon közbe­szólt : — Tudom... Hagyjuk. Ne be­széljünk róla... Talán ötven, talán száz lépést mentünk egymás mellett, szót­lanul, amikor a fenséges asszony a platánsor egyik fehéren mo­solygó padja előtt hirtelen meg­állt. — — Eh — mondta kissé idege­sen — nem érdekelnek engem a csikók sem. — És leült. Én állva maradtam. A fenséges asszony aztán jobb kezéről le­húzta a keztyűt, retiküljéből elő­vette arany szelencéjét, kikere­sett egy cigarettát, én pedig tüzet adtam. — Gyújtson csak rá maga is, főhadnagy úr — és a nyitott arany szelence a kinyújtott kar­ban már ott is volt előttem. — És üljön le. Aztán... Hát, Istenem, fen­ség, azután ültünk a padon mi ketten, én, a guncserovi egy­segédes szabómester fia és egy fehérruhás, illatos asszony, aki a cár őfelsége egyenes leszár­mazottja. Ültünk és hallgattunk, fenség, a cigarettán, amelyből talán, ha kettőt szippantottam, lassan elhamvadt az ujjam között. — a lombok sűrűjében madarak csicseregtek, trilláztak és... és Szedonics Péter nem volt sehol. A fenséges asszony egy ideig a lovaglópálcájával a keskeny cipője orrát ütögette, majd kényelmesen hátradőlt a padon és a bal karját ráfektette a pad támlájára. De a kar folytatása, a kéz ott volt előttem. Egy soha nem látott szép, fehér asszonyi kéz, hosszú, finom ujjai, mint, amilyen a hegedűművészeknek szokott lenni. Ez az asszonyi kéz, amelyből különös kábító illat áradt felém, ott vibrált előttem, éppen hogy nem súrolta, érintette a naptól barnára cserzett arcomat. Aztán — és most mély léleg­zetet veszek, mielőtt folytatnám az írást — azután fenség, én meg­szédültem, elkábultam. Talán nem is voltam az eszemnél, de jött egy csodálatos, egy átkozottul szép pillanat, amikor egyszerre, hir­telen eltűnt előlem a platánsor, megsüketült körülöttem az élet és én akkor, ebben a csodálatos pillanatban nem láttam mást, csak egy fehér, illatos asszonyi kezet, ami ilyen közel nem volt hozzám soha. Fenség, én elkaptam ezt a finom, liliomfehér asszonyi kezet — mondom, akkor már nem vol­­tam az eszemnél — és elkezdtem csókolni, csókolni, talán — mit tudom én? — a könnyeim is ráhullottak, de csókoltam addig, amíg a másik asszonyi karban fel nem emelkedett a lovaglópálca... Mert, hát, igen, fenség, a lovagló­pálca felemelkedett, a kinyújtott karral jómagasan a levegőben, — én már az arcomon is éreztem az ütést — amikor a kinyújtott kar egyszerre csak bágyadtan előrehullott és a lovaglópálca kop­­pant a kavicsos úton. Felugrottam, felemeltem a lovaglópálcát és mély meghaj­lással a fenséges asszony felé nyújtottam. — Dobja a padra — mondta a fenséges asszony kissé kemény, parancsoló hangon. Hát nem szakadt rám, fenség. Néhány pillanattal később is­mét pattant a kis arany szelence és a fenséges asszony most már könnyű hangon, sőt, mintha va­lami sóhajtásféle is vegyült volna a hangjába, ennyit mondott­: \ — Na, gyújtsunk rá még egy cigarettára__ Én akkor, ezekben a percekben, fenség, úgy éreztem magamat, mintha hirtelen métereket nőt­tem volna, a szívem bolondul muzsikált és kevés hijja volt, hogy el nem kurjantottam ma­gamat. Tíz perccel később indultunk vissza a kastélyba. Fent a torony­szobámban széles lendülettel ép­pen a sapkámat hajítottam az ágyra, amikor kopogtak. Az ajtó kinyílt és a küszöbön, alázatra görnyedten, megjelent Szedonics Péter. — Főhadnagy úr, az ezredes úr kéreti. Csak ennyit mondott, egy szó­val sem többet. És már be is ■csukta maga után az ajtót. Én hosszú perceken át bamba képpel bámultam a becsukott ajtóra, aztán kezem ökölbe görcsösödött, éreztem, hogy arcomban nincs egy csipetnyi vér, torkomból va­lami hörgésféle szakadt föl, hogy leütni ezt a kutyát, leütni ezt az áruló gazembert, de aztán tekin­tetem rátévedt fenséged portré­jára és agyamon egyetlen pillanat alatt átviharzott minden, ami ezen a verőfényes napon velem történt... És akkor, fenség, oldalamra kötöttem a kardomat, kihúztam magamat, feszesen, egyenesen, ahogyan az a cár őfelsége kozák­­tisztjéhez illik és határozott lépé­sekkel elindultam az ezredes úr szobája felé. ...Aztán... Nos, fenség, azu­tán nincs is tovább. Másnap reggel a legényemmel és a podgyászom­­mal elhagytam a kastélyt. Örökre. A tiszti rangomról való lemondá­som — az ezredes úr kimerítően felvilágosított, hogyan kell meg­fogalmaznom — ott fekszik a cár őfelsége íróasztalán. Őfelsége hely­benhagyó aláírása bizonyára már meg is száradt rajta. Ami ebből a lemondó levélből kimaradt, azt most megírtam fen­ségednek. És ezzel minden elintéztetett. Hogy velem mi lesz? Szibériába megyek, fenség, messze illatoktól, fénytől, ragyogástól, Szibériába, vasúti bakternak. Csak azért, fen­ség, mert az egyenruháról nem mondok le. Isten vele, fenség. Ivanovics Iván a cár őfelsége 350-ik kozákezredé­nek volt főhadnagya. * Utóirat: Miután ez a levél soha­sem jut el fenségedhez, már azért sem, mert postára se adom, hát hagyjunk békét Szedonics Péter­nek is. Nem történt itt más, fen­ség, csak annyi, mint, amikor egy-egy ostoba éjszakai bogár addig kerülgeti a fényt, amíg szárnya megperzselődik és per­zselt szárnyakkal a lángba hull. Magyar Nemzet VASÁRNAP, 1959 AUGUSZTUS 6. )

Next