Magyar Nemzet, 1939. augusztus (2. évfolyam, 173-198. szám)
1939-08-06 / 178. szám
28 * ■ Isten vele, Jense^ Irjat Szentdgartyi Ferenc Fenség! Negyvennyolc órával ezelőtt, a szolgálati út szigorú betartásával elment az a levél, amelyben alázatosan visszaadom a cár őfelségének arany vállrajtómat és örökre lecsatolom derekamról a kozáktiszti kardot. Ismétlem, fenség: a levél elment és a legkegyesebb beleegyezés talán már útban is van — visszafelé. Hiszen nem olyan nagy ügy az odafent a pétervári Téli Palotában, na, meg aztán marad még a cár őfelségének annyi kozáktisztje, hogy el lehetne velük rekeszteni a Volgát. És én most, negyvennyolc órával azután, hogy tiszti rangomról lemondtam, úgy gondolom, az az érzésem, hogy senki másnak, de fenségednek magyarázattal tartozom. Hogy nyíltan, őszintén, el kell mondanom elhatározásom valódi okát, amely — érthetően — a cár őfelségéhez intézett levelemből hiányzik. Ott kell kezdenem, fenség, hogy az én édesapám szabómester volt Guncserovon, ahol a cár őfelsége legbékésebb polgárai és muzsikjai éltek, ásító unalomban. Kis vidéki város ez, fenség, egy parányi fekete pont a szent birodalom hatalmas térképén és a valóságban se sokkal több. Utcára nyíló műhelye volt édesapámnak, szemben a kozákkaszárnyával és a műhely ajtaján belül kis rézcsengetyű csüngött, amely mindig csilingelt, ha valaki kinyitotta az ajtót. Erre a csengetyűre azért volt szükség, fenség, mert az üzlet egy deszkafallal ketté volt választva és a deszkafal mögött dolgozott az apám egy segéddel és egy szeplős, mélák inassal, aki a tűkbe a cérnát fűzte, amikor ez a csengetyű felsikoltott, a deszkafal mögül előjött az édesapám és átvette az aranyrojtos, paszomántos kozáktiszti egyenruhákat a tisztiszolgáktól. Vasalásra és tisztításra. Kölyök voltam akkor én még, fenség, de bevallom, hogy az egyenruha iránti szerelmem itt, ebben a kis homályos szabóműhelyben született meg és fejlődött ki bennem a rajongásig. Áhítattal cirógattam végig minden darabot és tele tüdővel szívtam magamba azt az előttem akkor még ismeretlen furcsa illatot, amely ezekből a kozáktiszti egyenruhákból áradt, különösen az aranyozott vállrojtok közül és amelyről csak később, nagysokára tudtam meg, hogy szépséges kisasszonyok, gyönyörű fehér asszonyok hajától származik. Mert az úgy van, fenség — ezt különben fenséged is tudja, hiszen a nagyhercegek is voltak fiatalok, — hogy tánc közben a szőke, meg barna női fejek kissé mindig ráhajolnak a tisztek vállára és a hajzruhatagból kiáradó illatot, mint tintát az itatóspapír, mohón beissza a kozáktiszti egyenruha. Legalább is Guncserovon beitta. Mégpedig télen, fenség, azokon a báli éjszakákon, amelyek a Kaszinó dísztermében zajlottak le, amikor a kincstári asszonyok mellett felvonultak a környék dúsgazdag bojárjainak tündérleányai, akik — hála a szent birodalom rendezett pénzügyi viszonyainak — Párisból hozatták a ruhájukat és valódi francia parfem , rája úszott utánuk, amerre mentek. És e bálok után, fenség, ez a különös illattengertöltötte be édesapám homályos kis szabóműhelyét. Amikor másnap, harmadnap megjelentek a tisztiszolgák és hozták vasalásra, felfrissítésre, a gazdájuk aranyozott egyenruháját. Én meg, fenség — a guncserovi egysegéden szabómester fia — elkábultam, becsíptem ettől az illattól egy egész életre. De lehettem-e volna ezek után más, mint katona? Ugye, fenség, nem? Édesapám a kis vityillójára kölcsönt vett fel a guncserovi takaréktól és én kétszáz rubellel a zsebemben bevonultam a pétervári katonai iskolába. Ahol a cár őfelsége kozáktisztjeit faragják. Az iskolában kitüntetéssel tettem le minden vizsgámat és hat év után, hat piros örömökben eltöltött év után oldalamra köthettem az acélpengéjű kozáktiszti kardot. Hogy hogyan volt tovább? Hát, Istenem, én... nem tudom volt-e már fenségednek olyan álma, vágya, amelynek beteljesülésekor, megvalósulásakor azt érezte, hogy ennél szebbet, többet nem adhat az élet. Csak az elmúlás, a halál adhat hozzá hasonlót, amikor földi pályánk befejezése után, megajándékoz bennünket a felettünk kéklő, nagy menyországgal. (Bocsánat, fenség, hogy többes számban írtam le ezt a mondatot, dehát javítani már nem akarok rajta, aztán meg, hitem szerint a menyország kapuját egyenlő eséllyel lépheti át a nagyherceg és a kozáktiszt, ha történetesen szabómester fia volt is, amíg élt.) Nos, fenség, ha volt ilyen álma, vágya, akkor megérti, mit éreztem én, a lelkemnek milyen húrjai zendültek meg — mert kozáktisztnek is van lelke, fenség! — amikor brigadérosom közölte velem, hogy fenséged egyenes óhajára engem jelöltek ki a kis fenség mellé lovagló tanárnak. Ezt az érzést, fenség, még élőszóval sem tudnám elmondani, ezt csak elmuzsikálni lehetne hegedűn, vagy inkább gordonkán. Ehhez pedig — sajnos — nem értek. Elfütyülni még tudnám, — az apám tanított meg fütyülni — de a füttyszót úgysem mellékelhetném e levélhez. Hát, hagyjuk az egészet. Az érzések közlésével egyébként is csínján kell bánni az embernek az életben, mert — hiába, fenség, nem én találtam ki, de így van — ami az egyik embernek öröm, az a másiknak többnyire bánat. Most még meg kellene írnom azoknak a szépséges napoknak történetét, amelyeket a nagyhercegi kastélyban tölthettem el valami állandó kábultságban, kótyagosan a levegőtől, abban a nagy, méltóságteljes csendben, amely parancsolt, uralkodott a boltíves termek évszázados falai között és ezt a csendet talán nem is törte meg más, csak egy-egy tőlem származó,mélyről jött sóhajtás. A boldogság hangadói voltak ezek a sóhajtások, fenség, fent a toronyszobámban, esténkint, fenséged életnagyságú portréja előtt. A guncserovi egysegédes szabómester fia, a cár őfelsége 350-ik kozákezredének főhadnagya így, ezekkel a mélyről szakadt sóhajtásokkal köszönt meg minden elmúlt napot, amelyet fenséged kastélyában tölthetett. Erről kellene most beszélnem fenségednek, ezekről a csodálatos napokról, amelyeket, mint drágagyöngyöket fűztem fel életem fonalára, de ha erről írnék, beszélnék, ez már önkínzás volna, így, hát csak annyit, fenség, hogy szép volt, minden szép volt, a kis aranyszőkehajú herceget, a tanítványomat szerettem, tudom, ő is szeretett — már amennyire egy nagyherceg tizenkétéves fia szerethet egy kozák főhadnagyot — az ezredes úr, fenséged szárnysegéde, abban a kitüntetésben részesített, hogy esténkint velem sakkozott, én természetesen a szolgálati szabályzatnak megfelelően elvesztettem minden játszmát, tehát az ezredes úr is szeretett, nos és... És most, fenség, belép a levelembe, mint ahogyan belépett az életembe Szedonics Péter, fenséged egyik főlakója, aki sima, gömbölyű képével úgy keringett körülöttem, mint a nap a föld körül és olyan előzékeny, udvarias, olyan alázatos volt hozzám, hogy az első félórában már meg kellett gyűlölnöm. Amikor közölte velem, hogy az ezredes úr parancsára ő van mellém beosztva szolgálattételre, hogy a nap bármelyik szakában rendelkezhetem vele és hogy ő egyébként is igyekszik állandóan közelembe tartózkodni, mert — mint mondta — el akarja lesni még a gondolatomat is. A hang, ahogyan beszélt, a született szolga hangja volt, amelyből úgy csurgott az alázatosság, mint lépből a méz. Hát, fenség, ez a Szedonics Péter betartotta a szavát. Kísért, mint az árnyék, gömbölyű képe úgy bukkant fel — hol itt, hol ott — mint amikor nyári éjszakában bárányfelhők úsznak az égen és bujósdit játszanak a holdvilággal. Megjelent, előrejött, dereka meggörbült és hangjából csepegett az émelyítő alázatosság, amikor figyelmeztetett, hogy a reggeli kilovaglásnál, amelyeken — szokás szerint —• részt vett a fenséges asszony is, nem tartottam be a szigorúan előírt távolságot. Vagy, amikor közölte velem, hogy a jövőben az ebédnél •— mert Szedonics Péter, mint fenséged is tudja, ilyenkor ott állott a hátam mögött — ha a fenséges asszony felemeli a poharát és véletlenül felém néz, akkor én ne nyúljak a poharam után. — A főhadnagy úr saját érdekében vagyok bátor felhívni nagyrabecsült figyelmét erre a házi törvényre — mondta — már azért is, mert ebben az évben főhadnagy úr a harmadik lovagló tanárunk. És amikor összehúzott szemöldökkel, kérdően ránéztem, nyomban hozzátette : — A másik kettő ugyanis nem tudott alkalmazkodni házi törvényeinkhez, amelyek sérthetetlenek. Aztán meghajolt és bocsánatot kért, hogy ezt közölte velem. Nos, fenség, ez az ember az oka mindennek. Ez a tapintatos, alázatos lakáj, akinek a nevét, amikor fent a toronyszobában köszönetet mondtam fenséged életnagyságú portréja előtt egy-egy elmúlt szép napért, káromkodás kísérte. Mindig cifrább és cifrább. Ha nincs ez az ember, fenség, akkor én most nem ülök itt egy vidéki hotelszobában, a levélpapír fölé hajolva és írok, csak írok, néha ugyan a tollam percekig megáll, mozdulatlanul a levegőben, mert közben rápillantok a kozáktiszti zubbonyomra, amely ott lóg szemben velem, egy szék támláján és ilyenkor valami éles nyilallást érzek a szívemben, aztán a tollam ismét eléri a papírt, tovább futnak alóla a fekete betűk és folytatom a vallomást, a gyónást. Hiszen megígértem, fenség. Megígértem, hogy elmondom, őszintén, úgy, ahogyan történt. Tehát... Ez a nap verőfényes tavaszi nap volt. Reggel kilenc órakor a parancsnak megfelelően, ott várakoztam a kastély főbejárta előtt. A lovászok a három perjel kissé hátrább álltak. Éppen cigarettára akartam gyújtani, amikor a kastély ajtaja kitárult és a küszöbön megjelent a fenséges asszony. Egyedül. Hófehér ruhában, amely lágyan omlott alá magas, karcsú termetén, a haja, a vállára hulló hajzuhatag olyan volt ezen a verőfényes tavaszi reggelen, mint egy felfordított aranykehely. A lovaglóostora, bár annyira elütött a hófehér ruhától, vele volt. Bizonyára megszokásból, fenség. — A fiam gyengélkedik— mondta a fenséges asszony — ma nem lovagolunk ki, főhadnagy úr. Helyette megnézzük a csikókat. Elindultunk. A parkon át. Én — a házi törvényeknek megfelelően — a fenséges asszony baloldalán haladtam, kétlépésnyi távolságban mögötte. A platánsor közepén lehettünk, amikor a fenséges asszony anélkül, hogy hátrafordult volna, így szólt: — Főhadnagy úr, jöjjön csak ide, hozzám. Mellém. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha kihagyott volna a szívverésem. Körülnéztem. Szedonics Pétert nem láttam sehol. Ez megnyugtatott. És a következő pillanatban ott termettem a fenséges asszony oldalán. — Parancsoljon, fenséges asszonyom. A fenséges asszony arcán könnyű mosoly futott át. — Óh, semmi, semmi, csak, amikor maga mögöttem halad, állandóan az az érzésem, mintha rab volnék, akit a fegyveres őre kísér... — Bo... csánat... fenséges asszonyom — akadozott a hangom —, de a házitörvények előírják, hogy... A fenséges asszony a lovaglópálcával belesuhintott a levegőbe és kissé pattogó hangon közbeszólt : — Tudom... Hagyjuk. Ne beszéljünk róla... Talán ötven, talán száz lépést mentünk egymás mellett, szótlanul, amikor a fenséges asszony a platánsor egyik fehéren mosolygó padja előtt hirtelen megállt. — — Eh — mondta kissé idegesen — nem érdekelnek engem a csikók sem. — És leült. Én állva maradtam. A fenséges asszony aztán jobb kezéről lehúzta a keztyűt, retiküljéből elővette arany szelencéjét, kikeresett egy cigarettát, én pedig tüzet adtam. — Gyújtson csak rá maga is, főhadnagy úr — és a nyitott arany szelence a kinyújtott karban már ott is volt előttem. — És üljön le. Aztán... Hát, Istenem, fenség, azután ültünk a padon mi ketten, én, a guncserovi egysegédes szabómester fia és egy fehérruhás, illatos asszony, aki a cár őfelsége egyenes leszármazottja. Ültünk és hallgattunk, fenség, a cigarettán, amelyből talán, ha kettőt szippantottam, lassan elhamvadt az ujjam között. — a lombok sűrűjében madarak csicseregtek, trilláztak és... és Szedonics Péter nem volt sehol. A fenséges asszony egy ideig a lovaglópálcájával a keskeny cipője orrát ütögette, majd kényelmesen hátradőlt a padon és a bal karját ráfektette a pad támlájára. De a kar folytatása, a kéz ott volt előttem. Egy soha nem látott szép, fehér asszonyi kéz, hosszú, finom ujjai, mint, amilyen a hegedűművészeknek szokott lenni. Ez az asszonyi kéz, amelyből különös kábító illat áradt felém, ott vibrált előttem, éppen hogy nem súrolta, érintette a naptól barnára cserzett arcomat. Aztán — és most mély lélegzetet veszek, mielőtt folytatnám az írást — azután fenség, én megszédültem, elkábultam. Talán nem is voltam az eszemnél, de jött egy csodálatos, egy átkozottul szép pillanat, amikor egyszerre, hirtelen eltűnt előlem a platánsor, megsüketült körülöttem az élet és én akkor, ebben a csodálatos pillanatban nem láttam mást, csak egy fehér, illatos asszonyi kezet, ami ilyen közel nem volt hozzám soha. Fenség, én elkaptam ezt a finom, liliomfehér asszonyi kezet — mondom, akkor már nem voltam az eszemnél — és elkezdtem csókolni, csókolni, talán — mit tudom én? — a könnyeim is ráhullottak, de csókoltam addig, amíg a másik asszonyi karban fel nem emelkedett a lovaglópálca... Mert, hát, igen, fenség, a lovaglópálca felemelkedett, a kinyújtott karral jómagasan a levegőben, — én már az arcomon is éreztem az ütést — amikor a kinyújtott kar egyszerre csak bágyadtan előrehullott és a lovaglópálca koppant a kavicsos úton. Felugrottam, felemeltem a lovaglópálcát és mély meghajlással a fenséges asszony felé nyújtottam. — Dobja a padra — mondta a fenséges asszony kissé kemény, parancsoló hangon. Hát nem szakadt rám, fenség. Néhány pillanattal később ismét pattant a kis arany szelence és a fenséges asszony most már könnyű hangon, sőt, mintha valami sóhajtásféle is vegyült volna a hangjába, ennyit mondott: \ — Na, gyújtsunk rá még egy cigarettára__ Én akkor, ezekben a percekben, fenség, úgy éreztem magamat, mintha hirtelen métereket nőttem volna, a szívem bolondul muzsikált és kevés hijja volt, hogy el nem kurjantottam magamat. Tíz perccel később indultunk vissza a kastélyba. Fent a toronyszobámban széles lendülettel éppen a sapkámat hajítottam az ágyra, amikor kopogtak. Az ajtó kinyílt és a küszöbön, alázatra görnyedten, megjelent Szedonics Péter. — Főhadnagy úr, az ezredes úr kéreti. Csak ennyit mondott, egy szóval sem többet. És már be is ■csukta maga után az ajtót. Én hosszú perceken át bamba képpel bámultam a becsukott ajtóra, aztán kezem ökölbe görcsösödött, éreztem, hogy arcomban nincs egy csipetnyi vér, torkomból valami hörgésféle szakadt föl, hogy leütni ezt a kutyát, leütni ezt az áruló gazembert, de aztán tekintetem rátévedt fenséged portréjára és agyamon egyetlen pillanat alatt átviharzott minden, ami ezen a verőfényes napon velem történt... És akkor, fenség, oldalamra kötöttem a kardomat, kihúztam magamat, feszesen, egyenesen, ahogyan az a cár őfelsége kozáktisztjéhez illik és határozott lépésekkel elindultam az ezredes úr szobája felé. ...Aztán... Nos, fenség, azután nincs is tovább. Másnap reggel a legényemmel és a podgyászommal elhagytam a kastélyt. Örökre. A tiszti rangomról való lemondásom — az ezredes úr kimerítően felvilágosított, hogyan kell megfogalmaznom — ott fekszik a cár őfelsége íróasztalán. Őfelsége helybenhagyó aláírása bizonyára már meg is száradt rajta. Ami ebből a lemondó levélből kimaradt, azt most megírtam fenségednek. És ezzel minden elintéztetett. Hogy velem mi lesz? Szibériába megyek, fenség, messze illatoktól, fénytől, ragyogástól, Szibériába, vasúti bakternak. Csak azért, fenség, mert az egyenruháról nem mondok le. Isten vele, fenség. Ivanovics Iván a cár őfelsége 350-ik kozákezredének volt főhadnagya. * Utóirat: Miután ez a levél sohasem jut el fenségedhez, már azért sem, mert postára se adom, hát hagyjunk békét Szedonics Péternek is. Nem történt itt más, fenség, csak annyi, mint, amikor egy-egy ostoba éjszakai bogár addig kerülgeti a fényt, amíg szárnya megperzselődik és perzselt szárnyakkal a lángba hull. Magyar Nemzet VASÁRNAP, 1959 AUGUSZTUS 6. )