Magyar Nemzet, 1940. november (3. évfolyam, 234-257. szám)
1940-11-13 / 242. szám
SZERDA, 1940 NOVEMBER 13. Magyar Nemzet Ferenczy Valér: Édesatyám műveinek kiállítása gyönyörű volt, felejthetetlen, nagyszerű Aki látta ezt a kiállítást, az, ha csak nem áll szemben vadidegen gyanánt a művészettel, úgy bizonyára nem fog a fiúi elfogultság vádjával illetni, ha a legnagyobb lelkesedés hangján emlékezem meg róla. ,,Ez revelációs“ — így kiáltott fel 1922-ben Ferenczy Károly első nagyszabású emlékkiállításán a Műcsarnokban egy ismert műértő. Ugyanígy érezhette joggal revelációnak, megnyilatkozásnak a mostani kiállítást a látogató, mégha nem is volt annyira gazdag, mint annak idején 1922-ben az első emlékkiállítás (akkor 222 mű volt kiállítva, 164 festmény és 58 rajz, most 180 mű, ebből 127 festmény és 53 rajz), mégha szám szerint kevesebb volt is a kiállított művek anyaga, de a gondos válogatás és szakavatott rendezés (melyet Petrovics Elek, atyám egyik igen jó barátja s életművének rendkívül alapos ismerője végzett, most, valamint egyébként annak idején a Műcsarnokban is azt eredményezte, hogy mégis a teljesség, az életmű fölötti áttekintés érzését keltette a szemlélőben. Még Ferenczy Károly művészetének alaposabb ismerői is az újszerűség, a friss benyomás jegyében járták végig a kiállítás termeit: egyik kép a másikat egészítette ki, mindenki talált olyasmit is, amit még nem látott, a képek mellett, melyeket már látott és örömmel látott most viszont. Ferenczy Károly művészete egész gazdagságában, eredetiségében, sokrétűen és mégis egységesen bontakozott ki előttünk. Ferenczy Károly képei hitéhez, mennyire szervesen követte nála a stílus fokozatos alakulásában egyik állomás a másikat, így mostani kiállítása, minden sokoldalúsága mellett is, valami egészen sajátságos egyöntetűséget mutat — éppen azt a zökkenőmentességet, mely a művész maga hűsége nélkül elképzelhetetlen. Még a szentendrei képek is, melyeket pedig ő maga könnyedén félrevetett — első nagyjelentőségű gyűjteményes kiállításán 1903-ban semmit sem állított ki ezek közül és ezt az említett bevezetőben meg is indokolta („sem a természetet, sem a művészetet nem ismertem még akkor eléggé ahhoz, hogy a szentendrei magány hasznomra lehetett volna“) — vonzó darabjai a kiállításnak, semmi disszonanciát nem visznek bele az összbenyomásba, az együttesbe. A mai művészet rohanó divatjai, mérhetetlenül szerteágazó, sokban mondvacsinált irányai, „izmusai“ közepette egy momentumról könynyen megfeledkezik a ma embere. Ferenczy Károly pályája folyamán a maradi közönség s a hivatalos művészi fórumok szemében a legszélsőségesebb művész-forradalmárként volt elkönyvelve igen sokáig. És ez a felfogás akkor némileg érthető is volt, hisz az ő művészete igen erősen újszerű volt. Ha röviden pár szóba kell foglalni azt, amit tulajdonkép csak részletes magyarázat tehet világossá: Ferenczy Károly a művészetben akkoriban, a századforduló táján, a nagy többségnél vitathatatlanul kegyben álló akadémizmus és giccses zsánerfestészet meg nem alkuvó ellenzékét képviselte, ami akkor még igen hálátlan szerep volt. Művészi hitvallása a naturalizmus; ez a szó azonban, ne feledjük, igen tág értelmezhetőség, s főleg azt kell hangsúlyozni, hogy Ferenczy minden naturalista hitvallása mellett esztéta volt; a szépség — noha nem annak konvencionális értelmezésében — soha nem szűnt meg művészetében sarkalatosan fontos szerepet játszani. Így képeinél a színfoltok díszítő, kompozicionális elrendezése, egyensúlybahozása — ahogy ő maga szerette mondani: a folthatás — mindig nélkülözhetetlen eleme volt képeinek. Ily vonatkozásban felfolul a párhuzam egy másik igen kiváló festővel, akit, noha valamivel korábbi, mégis kevés, pár évtized híján kortársának lehet venni az amerikai születésű, de művészetében ízig-vérig európai Whistlerrel, akit atyája is sokra tartott. Whistler, mint azt életrajzában (melyet különösen becsessé tesz, hogy festő, Joseph Pennell, Whistler követője, írta) olvashatjuk, igen nagy nyomatékkal, sokszor használta képeivel kapcsolatban ezt a szót: patterns minta. Ez úgy értendő, hogy a képet, bármily naturalista felfogásban legyen is az, híven a természet után, megfestve, ugyanakkor nem kevésbbé tekintette dekoratív kompozíciónak is, valósággal ornamensnek, mintának; a képen látható tárgyak, alakok, színek, világossági és sötétségi értékek (ahogy művésznyelven nevezzük, valőrök) mind valamely mintát, mustrát kell alkossanak ahhoz, hogy a kép szép legyen. Tehát, ha más szóval is, de Whistler is lényegében ugyanarra célzott: arra, ami a legfontosabb a művész szemében, legyen az még annyira naturalista is — amennyiben igazán művész: az, hogy a kép — amellett hogy valamit ábrázol is — mindamellett bizonyos díszítő szempontok szerint, legyen megtervezve, megkomponálna. Éppen úgy, mint ahogy valamely ornamensekből összetett díszítést, teszem azt egy régi egyiptomi kopt hímzést vagy szőttest is meg kellett komponálni, hiszem fentiekkel, a Whistler-féle „pattern“, minta és a Ferenczy-féle folthatás párhuzamba állításával igen lényegesen közeledtünk a probléma magvához, így aztán érthetővé válik az is, ami eleinte sokakat megzavart, hogy atyám anynyira szerette hangsúlyozni azt, hogy a kép tárgya nem annyira fontos számára művészileg, mint ahogy a kívülállók alighanem hinnék. Mindig roppant erősen kidomborította beszélgetésekben, hogy a festő mondanivalója merőben festői mondanivaló, éppúgy mint ahogy teszem azt egy zeneszerző- zenei mondanivaló és valóban, ha például egy Bach-fugánál alighanem senkinek se jut eszébe, hogy ebben mást is keressen, mint tisztán zenei gondolatot: nehezen érthető, mert ne állna ez éppúgy a festészetre is. Alighanem azért is hangsúlyozta ezt annyira — épp a laikus felfogással szembeállítva —, mert tisztában volt azzal is, hogy igen sok ember szaladgál igazi vizuális kultúra, sőt vizuális érdeklődés nélkül a földön. Ez az a többség, az a tömeg, amely számára a festő produkciója eleve elveszett, amely nem reagál, képtelen reagálni arra, amit a festő alkot. Az ilyen közönség aztán természetszerűen keres valamit, amibe bele tud kapaszkodni, esetleg a festői szépségek helyett holmi anekdotikus, novellisztikus mozzanatokkal (amennyiben ilyen lelhető a képben) igyekszik magát kárpótolni. Atyám pályaválasztása Ferenczy Károly 1917-ben költözött el az élők közül, csak 55 évet élt. Festő aránylag későn lett, előkelő, a sorstól kényeztetett földbirtokos fiú volt, gazdasági akadémiát végzett s már gazdálkodott az atyai birtokon, amikor váratlanul mégis előtört belőle a művész. Mégpedig a későbbi nejével, Fialka Olga jeles osztrák festőnővel való találkozása, barátsága révén. Erről a fordulatról itt, e soraim keretében aligha tudnék méltóan megemlékezni (atyámról írt monográfiámban anyám egyéniségének és atyámra való hatásának is fontos hely jutott). Minthogy atyámban aránylag későn ébredt fel a művész, tanulmányai befejeztével festett első önálló művei is aránylag késői időpontra esnek életében; ő maga írta (1903-ban, első nagyhatású gyűjteményes kiállításához írt rövid bevezetőjében), hogy már 27 éves volt, amikor első képét fes■ tette. Tehát mindössze 27 év esik életének második szakára, művészi pályájára, ha az első önálló kép megfestését megelőző néhány, merőben tanulmányi évet nem számítjuk. Erre az egész időszakra, Ferenczy: Károly egész művészi pályafutására terjedt ki a most zárult emlékkiállítás anyaga, sőt ott volt a szóbanforgó legelső kép is, Kallós Ede képmása és ott voltak legutolsó művei: utolsó nagyszabású alkotása, a kétalakos meztelen „Cigánylány“ (egy fekvő meztelen nő, egy másik, ülő meztelen női alakkal a háttérben), aztán még egy kis kép, egy parkrészlet (kilátógloriett pár kis alakkal), melyet Lipik-fürdőn festett, ahová már betegen ment 1916 nyarán, reumájára keresve gyógyulást, amely végzetes baját, a vészes vérszegénységet (egy másik, vélemény szerint fehérvérűséget) megelőzte. A művészpálya állomásai Ettől a két szélső pólustól, a legelső és legutolsó képig Ferenczy Károly pályájának minden időszaka érvényesült a kiállításon, mely ekként egész fejlődését, egyéniségének, eredetiségének kialakulását volt alkalmas érzékeltetni E pálya főbb szakaszaiban a következő kép határolódott: közvetlenül Párizsban töltött tanulmányévei után Szentendrén munkálkodott; itt festette első képeit, melyekben van ugyan sok gyengéd báj, sok vonzó kvalitás, nagy pietás a természettel szemben, de mindamellett még tagadhatatlanul több van bennük az akkor divatozó „Bastien—Lepageféle finom naturalizmus“ iskolájából, mint Ferenczy Károly későbbi, igazi egyéniségéből. Szentendrei képeit később ő maga nem szerette, t álságosan eltávolodott tőlük fejlődése folyamán. 1893-tól 1896-ig Münchenben élt s dolgozott. Innen kelteződik igazi magára találása. Müncheni képei már joggal számítódnak kiforrott, teljes értékű mesterművei közé. A kiállításon a párizsi szentendrei korszakot is több kép, festmény képviselte, így „Leányok virágokat gondoznak“, aztán a főváros tulajdonában lévő „Kavicsot hajigáló fiúk“, stb. Ami Münchent illeti, müncheni művei között volt látható egész sor a Szépművészeti Múzeum tulajdonából, úgymint a „Madárdal“ az „Ádám“, az „Archaeológia“ (ennek egy a végleges képpel vetekedő, ugyancsak gyönyörű olajvázlata, illetve előtanulmánya, magánkézből), aztán „Béni piros ruhában“ (magántulajdonból) és egy nem kevésbbé jelentős szénrajz: édesanyám képmása (a Szépművészeti Múzeum tulajdona). 1896-ban Ferenczy Károly családjával együtt Nagybányára költözött; ez volt a nagybányai festőkolónia nevezetes alakulási éve. Innen egészen elhunytéig hű maradt Nagybányához; alkotásának ezt a legfontosabb korszakát tehát röviden nagybányai periódusnak is nevezhetnék, bár ezeknek az éveknek egy részét, a téli hónapokat Budapesten töltötte, így pontosabban budapesti és nagybányai évek voltak ezek az évei, 1896-tól egészen 1916-ig. A művész önmag Hosszú, mondhatni megszakítás, fökkenő nélküli termékenység időszaka volt ez, bár hiszen zökkenő nem mutatkozik életművében, fejlődési menetében előbb sem. Amikor a festőiskolai tanulmányok után első képeit festette, majd Szentendréről Münchenbe, aztán innen Nagybányára ment: ez mindössze a helynek, a miliőnek, de sohasem a művész, hitnek változását jelentette; műveiben fokozatosan látjuk a fejlődést, a szerves összefüggést, amint egyik időszak követi a msikat. Tehát sehol sem leljük nyomát annak, mintha netalán hirtelen változott volna, illetve változtatott volna modorán, stílusán, művészi törekvésein. Ebben Ferenczy Károly a régi mesterekhez hasonló, hisz a festészet régi nagy századaiban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy művész a művészet divatjainak hatása alatt hirtelen vegyen fel más modort, sőt egyenesen hitet tegyen valamelyes ahoz való hűsége új, tőle idegen irány, törekvés mellett — mint ahogy azt a mi ziláltabb, művészileg kevésbbé stabil, sőt inkább nagyon is kapkodó korunkban nem egyszer láthattuk. Ezt a művészi köpenyegforgatást aztán mintegy szentesítette a modern műkritika, melyet többékevésbbé laikus újságírók kezébe adott a mi időnk hírlapszerkesztő, újsággyártó nagyüzeme; a műkritikus, aki igen gyakran nem ért művészethez, nincs igazi vizuális kultúrája, szívesen indul külsőségek után, a hirtelenében felbukkanó új művészi divatokban jobban megtalálja számítását, ezekről szembeszökő, feltűnő voltuknál fogva inkább tud írni. Messzire vezetne, ha a mi időnk művészi divatjainak rohanását akarnók magyarázni, mint korunk tipikus jelenségét; itt csak arra akartam rámutatni, mennyire hű volt Ferenczy Károly önmagához, kialakult egyéniségéhez, művészi A tiszta festőiség i sorok írása közben egyre arra gondoltam, hogyan lehetne édesatyám művészetét röviden, ily cikk szűk keretei közt úgy jellemezni, hogy azzal közelebb hozzuk az érdeklődőkhöz, akik gyönyörködve szemlélik ugyan képeit, de mégis szeretnének kapni valami formulát, mely mintegy kulcsát adná művészete alaposabb megértésének. Azt ! Ferenczy Károly küldetése „Az egész természetben való gyönyörködésből fakadó vagy annak reprodukálására“, így jellemezte Ferenczy Károly a már említett rövid írásában azt, ami őt alkotásra, művészi munkára ösztönözte. Mégpedig kemény, viaskodó, állandó önbírálattal ellenőrzött munkára. Igaz, sok képe könnyen, gyorsan született, mégis általában sokat tépelődött, vívódott önmagával, néha tán százszor is átfestette a képet vagy akár egy részletet, addig nem érte be munkája eredményével, amíg az nem felelt meg elgondolásának, érzésének, belső diktátumának. Ferenczy Károly munkálkodása, mondhatni, állandó harc volt tehát, küzdés az anyaggal, az egyéni elgondolás — ahogy ő szokta nevezni: képiben — megfelelő formájának fokozatos, céltudatos kialakítása, kiválása, kigyúrása az anyagból, a matériából. Mégis, ha küzdelmes volt is munkája (itt, persze, szó sincs a pálya külső küzdelmességéről), de örömteljes, rendkívül kielégülés forrása is volt számára, hisz tudatában volt elhivatottságának, érezte küldetését , tisztában volt művészetének ízig-vérig egyéni, eredeti ízével, zamatával, amelyet egyszer, egy hozzám írt levelében, így nevezett: az én őszinte különlegességem. A történelmi tény kedvéért elárulhatom, hogy ezt a mostani kiállításon is szerepelt kockás-blúzos női arcképről írta és valóban talán senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a szőke, lágy nőiességű, szubrett-típusú hölgyet keményen szögletes, sakktábla-kockájú blúzban fesse meg. De ez az „őszinte különlegesség“ megvan mondhatni valamennyi képében. Talán egy sincs, az egész koraiakat kivéve, amelynél az lehetne az érzésünk: ez másnak is eszébe juthatott volna. Tudatában volt annak, hogy ízlése bizarr, de mindamellett művészete elérte, hogy elfogadtassa a szemlélővel azt, amit ő szépnek látott, ami az ő szemét érdekelte. Mert azt vallotta, hogy a kiváló műalkotásnak ■— akár képzőművészetben, akár másban, irodalomban is — azán elengedhetetlen kelléke,hogy meglepő legyen és egyszersmind meggyőző is. Levél Ausztriai Annához — Vincent Voiture (1598—1648) gr. Hogy a sors kárpótolja majd önt a sok váratlan bajért , hogy feledtesse majd a bajt, és nagy hírt, rangot és babért, azt vártam. De hogy boldogabb , szerelmesebb, mint valaha, — így beszélik itten sokak —nem hittem volna el soha. Bár sejthettem, önnek szegény s unalmas ess a szerelem, mi önnek egy olyan legény, mint én, S habár az életem szolgamódra Önnek ad ám ás ön így visszadobta most egyet megtanultam. Madame — nem rontok majd több papirost De utólszor engedje meg e néhány sort, mert ismerek valakit s mindig megremeg a szívem? tán az istenek alkották ezt a drága nőt, szája ,valóságos csoda » úgy lengeti e keszkenőt, mint senki más. És ostoba lesz mellette a férfinép — mind kis, kacér lábát les!, míg szerelmes, fösvény szivét bizony, hiába kerget. S míg szép szemében láng lobog, él minden országok felett, nem szédül és nem tántorog, csak oszt halált meg életet; azt hiszem, már elég enyom, hogy kitalálhassa, aki oly eszes, mint én Asszonyom* kiről irtam? — találja kit Fordította: Bakó István 9 Előfizetést csak vidékről fogad el havi Páli fillérért Kiadóhivatal V. császár-ú! 34# Kérjen mutatványszámot!