Magyar Nemzet, 1940. november (3. évfolyam, 234-257. szám)

1940-11-13 / 242. szám

SZERDA, 1940 NOVEMBER 13. Magyar Nemzet Ferenczy Valér: Édesatyám műveinek kiállítása gyönyörű volt, felejthetetlen, nagy­szerű­ Aki látta ezt a kiállítást, az, ha csak nem áll szemben vadidegen gyanánt a művészettel, úgy bizo­nyára nem fog a fiúi elfogultság vádjával illetni, ha a legnagyobb lelkesedés hangján emlékezem meg róla. ,,Ez revelációs“ — így kiáltott fel 1922-ben Ferenczy Károly első nagyszabású emlékkiállításán a Mű­csarnokban egy ismert műértő. Ugyanígy érezhette joggal revelá­­ciónak, megnyilatkozásnak a mos­tani kiállítást a látogató, mégha nem is volt annyira gazdag, mint annak idején 1922-ben az első emlék­­kiállítás (akkor 222 mű volt kiál­lítva, 164 festmény és 58 rajz, most 180 mű, ebből 127 festmény és 53 rajz), mégha szám szerint kevesebb volt is a kiállított művek anyaga, de a gondos válogatás és szakava­tott rendezés (melyet Petrovics Elek, atyám egyik igen jó barátja s életművének rendkívül alapos is­merője végzett, most, valamint egyébként annak idején a Műcsar­nokban is­ azt eredményezte, hogy­ mégis a teljesség, az életmű fölötti áttekintés érzését keltette a szemlé­lőben. Még Ferenczy Károly művé­szetének alaposabb ismerői is az újszerűség, a friss benyomás jegyé­ben járták végig a kiállítás termeit: egyik kép a másikat egészítette ki, mindenki talált olyasmit is, amit még nem látott, a képek mellett, melyeket már látott és örömmel lá­tott most viszont. Ferenczy Károly művészete egész gazdagságában, eredetiségében, sokrétűen és mégis egységesen bontakozott ki előttünk. Ferenczy Károly képei hitéhez, mennyire szervesen kö­vette nála a stílus fokozatos alaku­lásában egyik állomás a másikat, így mostani kiállítása, minden sok­oldalúsága mellett is, valami egé­szen sajátságos egyöntetűséget mu­tat — éppen azt a zökkenőmentes­séget, mely a művész maga hűsége nélkül elképzelhetetlen. Még a szentendrei képek is, melyeket pe­dig ő maga könnyedén félrevetett — első nagyjelentőségű gyűjtemé­nyes kiállításán 1903-ban semmit sem állított ki ezek közül és ezt az említett bevezetőben meg is indo­kolta („sem a természetet, sem a művészetet nem ismertem még akkor eléggé ahhoz, hogy a szent­endrei magány hasznomra lehetett volna“) — vonzó darabjai a kiállí­tásnak, semmi disszonanciát nem visznek bele az összbenyomásba, az együttesbe. A mai művészet rohanó divatjai, mérhetetlenül szerteágazó, sokban mondvacsinált irányai, „izmusai“ közepette egy momentumról köny­­nyen megfeledkezik a ma embere. Ferenczy Károly pályája folyamán a maradi közönség s a hivatalos művészi fórumok szemében a leg­szélsőségesebb művész-forradalmár­ként volt elkönyvelve igen sokáig. És ez a felfogás akkor némileg ért­hető is volt, hisz az ő művészete igen erősen újszerű volt. Ha rövi­den pár szóba kell foglalni azt, amit tulajdonkép csak részletes ma­gyarázat tehet világossá: Ferenczy Károly a művészetben akkoriban, a századforduló táján, a nagy több­ségnél vitathatatlanul kegyben álló akadémizmus és giccses zsánerfes­­tészet meg nem alkuvó ellenzékét képviselte, ami akkor még igen há­látlan szerep volt. Művészi hitval­lása a naturalizmus; ez a szó azon­ban, ne feledjük, igen tág értelmez­hetőség, s főleg azt kell hang­súlyozni, hogy Ferenczy minden naturalista hitvallása mellett esztéta volt; a szépség — noha nem annak konvencionális értelmezésében — soha nem szűnt meg művészetében sarkalatosan fontos szerepet ját­szani. Így képeinél a színfoltok dí­szítő, kompozicionális elrendezése, egyensúlybahozása — ahogy ő maga szerette mondani: a folthatás — mindig nélkülözhetetlen eleme volt képeinek. Ily vonatkozásban felfolul a párhuzam egy másik igen kiváló festővel, akit, noha valami­vel korábbi, mégis kevés, pár év­tized híján kortársának lehet venni az amerikai születésű, de művészetében ízig-vérig európai Whistlerrel, akit atyája is sokra tartott. Whistler, mint azt életraj­zában (melyet különösen becsessé tesz, hogy festő, Joseph Pennell, Whistler követője, írta) olvashat­juk, igen nagy nyomatékkal, sok­szor használta képeivel kapcsolat­ban ezt a szót: patterns minta. Ez úgy értendő, hogy a képet, bármily naturalista felfogásban legyen is az, híven a természet után, meg­festve, ugyanakkor nem kevésbbé tekintette dekoratív kompozíciónak is, valósággal ornamensnek, mintá­nak; a képen látható tárgyak, ala­kok, színek, világossági és sötétségi értékek (ahogy művésznyelven ne­vezzük, valőrök) mind valamely mintát, mustrát kell alkossanak ahhoz, hogy a kép szép legyen. Te­hát, ha más szóval is, de Whistler is lényegében ugyanarra célzott: arra, ami a legfontosabb a művész szemében, legyen az még annyira naturalista is — amennyiben iga­zán művész: az, hogy a kép — amellett hogy valamit ábrázol is — mindamellett bizonyos díszítő szempontok szerint, legyen megter­vezve, megkomponálna. Éppen úgy, mint ahogy valamely ornamensek­­ből összetett díszítést, teszem azt egy régi egyiptomi kopt hímzést vagy szőttest is meg kellett kompo­nálni, hiszem fentiekkel, a Whistler-féle „pattern“, minta és a Ferenczy-féle folthatás párhuzamba állításával igen lényegesen közeledtünk a pro­bléma magvához, így aztán ért­hetővé válik az is, ami eleinte so­kakat megzavart, hogy atyám any­­nyira szerette hangsúlyozni azt, hogy a kép tárgya nem annyira fontos számára művészileg, mint ahogy a kívülállók alighanem hin­nék. Mindig roppant erősen kidom­borította beszélgetésekben, hogy a festő mondanivalója merőben fes­tői mondanivaló, éppúgy mint ahogy teszem azt egy zeneszerző- zenei mondanivaló és valóban, ha például egy Bach-fugánál alig­hanem senkinek se jut eszébe, hogy ebben mást is keressen, mint tisztán zenei gondolatot: nehezen érthető, mert ne állna ez éppúgy a­ festészetre is. Alighanem azért is hangsúlyozta ezt annyira — épp a laikus felfogással szembeállítva —, mert tisztában volt azzal is, hogy igen sok ember szaladgál igazi vizuális kultúra, sőt vizuális érdek­lődés nélkül a földön. Ez az a több­ség, az a tömeg, amely számára a festő produkciója eleve elveszett, amely nem reagál, képtelen rea­gálni arra, amit a festő alkot. Az ilyen közönség aztán természetsze­rűen keres valamit, amibe bele tud kapaszkodni, esetleg a festői szép­ségek helyett holmi anekdoti­­kus, novellisztikus mozzanatokkal (amennyiben ilyen lelhető a kép­ben) igyekszik magát kárpótolni. Atyám pályaválasztása Ferenczy Károly 1917-ben költö­zött el az élők közül, csak 55 évet élt. Festő aránylag későn lett, elő­kelő, a sorstól kényeztetett föld­birtokos­ fiú volt, gazdasági akadé­miát végzett s már gazdálkodott az atyai­ birtokon, amikor váratlanul mégis előtört belőle a művész. Még­pedig a későbbi nejével, Fialka Olga jeles osztrák festőnővel való találkozása, barátsága révén. Erről a fordulatról itt, e soraim kereté­ben aligha tudnék méltóan meg­emlékezni (atyámról írt monográ­fiámban anyám egyéniségének és atyámra való hatásának is fontos hely jutott). Minthogy atyámban aránylag későn ébredt fel a mű­vész, tanulmányai befejeztével fes­tett első önálló művei is aránylag késői időpontra esnek életében; ő maga­­ írta (1903-ban, első nagy­hatású gyűjteményes kiállításához írt rövid bevezetőjében), hogy már 27 éves volt, amikor első képét fes­■ tette. Tehát mindössze 27 év esik életének második szakára, művészi pályájára, ha az első önálló kép megfestését megelőző néhány, me­rőben tanulmányi évet nem számít­juk. Erre az egész időszakra, Fe­renczy:­ Károly egész művészi pálya­futására terjedt ki a most zárult emlékkiállítás anyaga, sőt ott volt a szóbanforgó legelső kép is, Kal­lós Ede képmása és ott voltak leg­utolsó művei: utolsó nagyszabású alkotása, a kétalakos meztelen „Cigánylány“ (egy fekvő meztelen nő, egy másik, ülő meztelen női alakkal a háttérben), aztán még egy kis kép, egy parkrészlet (kilátó­­gloriett pár kis alakkal), melyet Lipik-fürdőn festett, ahová már betegen ment 1916 nyarán, reumá­jára keresve gyógyulást, amely vég­zetes baját,­ a vészes vérszegénysé­get (egy másik, vélemény szerint fehérvérűséget­) megelőzte. A művészpálya állomásai Ettől a két szélső pólustól, a leg­első és legutolsó képig Ferenczy Károly pályájának minden idő­szaka érvényesült a kiállításon, mely ekként egész fejlődését, egyé­niségének, eredetiségének kialaku­lását volt alkalmas érzékeltetni E pálya főbb szakaszaiban a követ­kező kép határolódott: közvetlenül Párizsban töltött tanulmányévei után Szentendrén munkálkodott; itt festette első képeit, melyekben van ugyan sok gyengéd báj, sok vonzó kvalitás, nagy pietás a természettel szemben, de mindamellett még ta­gadhatatlanul több van bennük az akkor divatozó „Bastien—Lepage­­féle finom naturalizmus“ iskolájá­ból, mint Ferenczy Károly későbbi, igazi egyéniségéből. Szentendrei ké­peit később ő maga nem szerette, t álságosan eltávolodott tőlük fejlő­dése folyamán. 1893-tól 1896-ig Münchenben élt s dolgozott. Innen kelteződik igazi magára találása. Müncheni képei már joggal számí­tódnak kiforrott, teljes értékű mes­terművei közé. A kiállításon a pá­­rizsi szentendrei korszakot is több kép, festmény képviselte, így „Leányok virágokat gondoznak“, aztán a főváros tulajdonában lévő „Kavicsot hajigáló fiúk“, stb. Ami Münchent illeti, müncheni művei között volt látható egész sor a Szépművészeti Múzeum tulajdoná­ból, úgymint a „Madárdal“ az „Ádám“, az „Archaeológia“ (ennek egy a végleges képpel vetekedő, ugyancsak gyönyörű olajvázlata, illetve előtanulmánya, magánkéz­ből), aztán „Béni piros ruhában“ (magántulajdonból) és egy nem kevésbbé jelentős szénrajz: édes­anyám képmása (a Szépművészeti Múzeum tulajdona). 1896-ban Fe­renczy Károly családjával együtt Nagybányára költözött; ez volt a nagybányai festőkolónia nevezetes alakulási éve. Innen egészen el­hunytéig hű maradt Nagybányá­hoz; alkotásának ezt a legfontosabb korszakát tehát röviden nagybányai periódusnak is nevezhetnék, bár ezeknek az éveknek egy részét, a téli hónapokat Budapesten töltötte, így pontosabban budapesti és nagy­bányai évek voltak ezek az évei, 1896-tól egészen 1916-ig. A művész önmag Hosszú, mondhatni megszakítás, f­ökkenő nélküli termékenység idő­szaka volt ez, bár hiszen zökkenő nem mutatkozik életművében, fej­lődési menetében előbb sem. Ami­kor a festőiskolai tanulmányok után első képeit festette, majd Szentendréről Münchenbe, aztán innen Nagybányára ment: ez mind­össze a helynek, a miliőnek, de sohasem a művész, hitnek változá­sát jelentette; műveiben fokozato­san látjuk a fejlődést, a szerves összefüggést, amint egyik időszak követi a msikat. Tehát sehol sem leljük nyomát annak, mintha neta­lán hirtelen változott volna, illetve változtatott volna modorán, stílu­sán, művészi törekvésein. Ebben Ferenczy Károly a régi mesterek­hez hasonló, hisz a festészet régi nagy századaiban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy művész a mű­vészet divatjainak hatása alatt hir­telen vegyen fel más modort, sőt egyenesen hitet tegyen valamelyes ahoz való hűsége új, tőle idegen irány, törekvés mel­lett — mint ahogy azt a mi zilál­tabb, művészileg kevésbbé stabil,­­ sőt inkább nagyon is kapkodó ko­runkban nem egyszer láthattuk. Ezt a művészi köpenyegforgatást aztán mintegy szentesítette a mo­dern műkritika, melyet többé­ke­vésbbé laikus újságírók kezébe adott a mi időnk hírlapszerkesztő, újsággyártó nagyüzeme; a műkri­­tikus, aki igen gyakran nem ért művészethez, nincs igazi vizuális kultúrája, szívesen indul külsősé­gek után, a hirtelenében felbuk­kanó új művészi divatokban jobban megtalálja számítását, ezekről szembeszökő, feltűnő voltuknál fogva inkább tud írni. Messzire vezetne, ha a mi időnk művészi divatjainak rohanását akarnók magyarázni, mint korunk tipikus jelenségét; itt csak arra akartam rámutatni, mennyire hű volt Ferenczy Károly önmagához, kialakult egyéniségéhez, művészi A tiszta festőiség­ i sorok írása közben egyre arra gondoltam, hogyan lehetne édes­­atyám művészetét röviden, ily cikk szűk keretei közt úgy jellemezni, hogy azzal közelebb hozzuk az ér­deklődőkhöz, akik gyönyörködve szemlélik ugyan képeit, de mégis szeretnének kapni valami formulát, mely mintegy kulcsát adná művé­szete alaposabb megértésének. Azt ! Ferenczy Károly küldetése „Az egész természetben való gyö­nyörködésből fakadó vagy annak reprodukálására“, így jellemezte Ferenczy Károly a már említett rö­vid írásában azt, ami őt alkotásra, művészi munkára ösztönözte. Még­pedig kemény, viaskodó, állandó önbírálattal ellenőrzött munkára. Igaz, sok képe könnyen, gyorsan született, mégis általában sokat té­­pelődött, vívódott önmagával, néha tán százszor is átfestette a képet vagy akár egy részletet, addig nem érte be munkája eredményével, amíg az nem felelt meg elgondolá­sának, érzésének, belső diktátumá­nak. Ferenczy Károly munkálkodása, mondhatni, állandó harc volt tehát, küzdés az anyaggal, az egyéni el­gondolás —­ ahogy ő szokta ne­vezni: képiben — megfelelő formá­jának fokozatos, céltudatos kialakí­tása, kiválása, kigyúrása az anyag­ból, a­ matériából. Mégis, ha küz­delmes volt is munkája (itt, persze, szó sincs a pálya külső küzdelmes­­ségéről), de örömteljes, rendkívül­ kielégülés forrása is volt számára, hisz tudatában volt elhivatottságá­nak, érezte küldetését , tisztában volt művészetének ízig-vérig egyéni, eredeti ízével, zamatával, amelyet egyszer, egy hozzám írt levelében, így nevezett: az én őszinte külön­legességem. A történelmi tény kedvéért el­­árulhatom, hogy ezt a mostani ki­állításon is szerepelt kockás-blúzos női arcképről írta és valóban talán senkinek nem jutott volna eszébe, hogy a szőke, lágy nőiességű, szub­­rett-típusú hölgyet keményen szög­letes, sakktábla-kockájú blúzban fesse meg. De ez az „őszinte külön­­legesség“ megvan mondhatni vala­mennyi képében. Talán egy sincs, az egész koraiakat kivéve, amely­­nél az lehetne az érzésünk: ez más­nak is eszébe juthatott volna. Tu­datában volt annak, hogy ízlése bizarr, de mindamellett művészete elérte, hogy elfogadtassa a szemlé­lővel azt, amit ő szépnek látott, ami az ő szemét érdekelte. Mert azt val­lotta, hogy a kiváló műalkotásnak ■— akár képzőművészetben, akár másban, irodalomban is — az­án elengedhetetlen kelléke,­­hogy meg­lepő legyen és egyszersmind meg­győző is. Levél Ausztriai Annához — Vincent Voiture (1598—1648) gr.­ Hogy a sors kárpótolja majd önt a sok váratlan bajért , hogy feledtesse majd a bajt, és nagy hírt, rangot és babért, azt vártam. De hogy boldogabb , szerelmesebb, mint valaha, — így beszélik itten sokak —­­nem hittem volna el soha. Bár sejthettem, önnek szegény s unalmas ess a szerelem, mi önnek egy olyan legény, mint én, S habár az életem szolgamódra Önnek ad ám ás ön így visszadobta most egyet megtanultam. Madame — nem rontok majd több papirost De utólszor engedje meg e néhány sort, mert ismerek valakit s mindig megremeg a szívem­? tán az istenek alkották ezt a drága nőt, szája ,valóságos csoda » úgy lengeti e keszkenőt, mint senki más. És ostoba lesz mellette a férfinép — mind kis, kacér lábát les!, míg szerelmes, fösvény szivét bizony, hiába kerget. S míg szép szemében láng lobog, él minden országok felett, nem szédül és nem tántorog, csak oszt halált meg életet; azt hiszem, már elég e­nyom, hogy kitalálhassa, aki oly eszes, mint én Asszonyom* kiről irtam? — találja kit Fordította: Bakó István 9 Előfizetést csak vidékről fogad el havi­­ P­áli fillérért Kiadóhivatal V. császár-ú! 34# Kérjen mutatványszámot!

Next